Kedves Doktornő!
5 hónapos terhes vagyok.
Depresszió miatt évekig Aneptinexet és Scippát szedtem, majd ezeket első trimeszter elején elhagytam mikor megtudtam hogy kisbabám lesz.
Stressz, munkahelyi problémák, majd munkanélküliség ( költöztem, előző munkahelyem alkalmi bejelentés miatt táppénzt nem fizetett, munkanélküli maradtam )idegen városba költözés, és a folyamatos sikertelen próbálkozás, hogy legyen munkám, kiölt minden örömet az életemből. Konkrétan, ha megmondom terhes vagyok, sneki nem alkalmaz, ha meg nem mondom meg, eddig mindig olyan munkakörökbe helyeztek ahol be kellett vallanom a dolgot, mivel a körülmények károsították volna a baba egészségét.
Párom segít, támogat, kezdetben együtt nagyon örültünk a babának , holott nem terveztük, de örültünk mindketten hogy így alakult. Amíg el nem kezdődött, hogy az állapotból kifolyólag gyakorlatilag semmilyen hasznos tagja nem lehetek sem a társadalomnak, sem semmiféle közösségnek.
Az életem teljesen kiüresedett. Nem ismerek itt senkit, nincs igazán közösség, ahova mehetnék, nincsenek barátaim, konkrétan arra vagyok ítélve, hogy a 4 fal közt teljen az idő minden perce a baba születéséig, lassan a spórolt pénzem is elfogy. Munkanélküli segély, amit kapok, 3 hónpig. Étvágyam, életkedvem nincs, van hogy egész nap csak fekszem, míg haza nem ér a társam a munkából, és gondolkodom, régi életem foszlányaiba kapaszkodva, ami régen elmúlt, amikor volt keresetem ha nem is sok, volt megbecsült pozícióm a munkahelyemen és a társadalomban, voltak kapcsolataim, és barátaim.... van hogy egész délután csak zokogok, és nem tudok kivergődni a fájdalomból... Ugyanakkor utána a babát féltem, nem esett-e valami baja , és annyira szeretném érezni a boldogságot amit minden más "normális" nőnél látok, hogy örülnek a babának, örülnek hogy nő, hogy mutogatják az ultrahang-képeket meg veszik a kisbaba- holmikat, és én csak a fájdalmat és a bánatot látom ebben is, hogy mekkora egy senki lettem, mennyire egy felesleges elem a világban, hogy csak várom percről percre hogy az idő teljen, és történjen valami.... És ez az állapotot a terhességnek köszönhetem... Én annyira szerettem volna kisbabát, annyira örültünk neki, most mintha minden torz tükrön keresztül a visszájára fordult volna.... Várom hogy teljen az idő, ülök a 4 fal között mint egy nyugdíjas...Holott teljesen munkaképes lennék... Valami ami nem ugyanaz mint az összes szürke, unalmas, sivár nap, egyik a másik után... Hétről-hétre....Én annyira szerettem dolgozni, szerettem a világot, a természetet, annyira szerettem élni, és most csak a túlélésért játszom szinte.
A baba egészséges, minden paramétere és mérete jó, kötelező vizsgálatokra eljárok.
Kérem segítsen, Ön szerint érdemes megkeresni a városban illetékes pszichiátriai gondozót? Lehetséges valami gyógyszeres terápia a lelki mélypontok, a hullámvölgyek elkerülésére?
Válaszát előre is köszönöm.
Tisztelettel