szerelem

Kedves Tímea!
Olyan problémám van, hogy már közel 1 éve nem találom a páromat - társkeresőn is próbálkoztam, s civil életbe is, de hiába van, hogy én tetszenék a másik félnek, úgy érzem nem vagyunk egymáshoz valók, s elégé el vagyok keseredve, mert hiányzik a pár az életemből. Hogy tudnám bevonzani a "páromat"?
üdv: Noémi

.Kedves Tímea, elég nagy bajban van a kapcsolatom. 3 hete jarunk, a kedvesem most tette le a gyogyszereit, mindeben kiakad. Tegnap beszelgettunk, es hqzudtam a multammal kapcsolatban. Nem volt nagy jelentosege, de ugy van ezzel, ha ilyen apro dologban hazudtam, akkor eddig se voltam vele oszinte es ezek utan se leszek az, azt mondta, soha nem fog megbizni bennem, félek szakitunk. Vszont nagyon szeretem. Mit tegyek?

Kedves Timea! 35 éves vagyok 16 éve élek eggyütt a párommal,4 gyermekünk van ,a párom ez idö alatt soha nem csalt meg de van egy barátnöm 5 éve ez idáig nem történt semmi különös de kb 2 hete a párom chatelt a barátnömmel számomra kétértelmü volt (szexuális témárol) megkérdeztem a párom hogy tetszik e neki a barátnöm v akar töle vmit de azt mondta nem és a barátnöm is ezt mondta csak hülyéskedtek de én félek hogy mégis a barátnöm kell a férjemnek,nem tudom mit higgyek,mondtam a férjemnek váljunk el de ö nem akarja azt mondja szeret az igazsághoz hozzá tartozik hogy eléggé lecsökkent a szexuális életünk az utobbi honapokban lehet hogy ezt vetittete ki a férjem a barátnömre? A Barátnöm is férjnél van de eléggé hullámzo a házassága és szeret is kacérkodni a pasikkal,azt nem hiszem hogy lefeküdtek egymással habár lett volna alkalmuk de most mégis attol félek hogy a férjemnek tetszik a barátnöm,de ha mégis tévedek és nem tetszik neki nem akar töle semmit akkor miért irogattak kétértelmü üzneteket?Tudom én is hibáztam hogy elhanyagoltam a férjem probálom is helyrehozni a dolgokat csak azt nem tudom hogy érdemes e? szeretem öt ö is legalábbis ezt mondja de ugy érzem ha neki más nö tetszik akkor nem érdemes ön szerint mit tegyek? Válaszát elöre is köszönöm!

Kedves Tímea! Lehet, hogy ha most ezt elolvassa valaki, akkor azt is mondhatja, hogy mi baja ennek a nőnek, jobb ha nyugton marad. Kezdem azzal, hogy beleszerettem egy nős pasiba, amit hosszú éveken át kerültem, még talán el is ítéltem. Nem én kezdtem, nem is akartam; megtörtént. Évek óta ismertük egymást, jó, baráti viszony volt köztünk, inkább haveri, szóba sem jött, hogy ő férfi én nő. Évekre elkerültünk egymás közeléből, a barátai mondták, hogy a felesége elvált tőle, igazán nem is lehet tudni, hogy miért, hiszen örökbefogadott gyerekként ő csak a családjáért ért és dolgozott, de bármit tett is, az otthon mindig kevés volt. "De majd rájön az asszony, hogy nincs pénz...majd visszakönyörgi magát!" mondta a legjobb barátja, és igaza is lett. Mire mi összetalálkoztunk újra, már ismét együtt volt a feleségével, úgy tudom papír nélkül. Ő soha nem beszél és nem beszélt róla, hogyan élnek, a többiektől tudom, hogy nagyon rosszul: ha nem maszekol a munkahelye mellett éjjel-nappal, akkor lusta disznó, akkor nincs szex, csak bántás van. Még a gyerekei sem nézik semmibe, holott ő imádja őket. Kívülről egy macsó, de mindenki tudja róla, hogy annyira érzékeny és sérülékeny ember, hogy nőben is ritka. És most jön a problémám: egy este kaptam egy sms-t egy ismeretlen számról: egy szerelmes versikét. Nem tudtam kié a szám, sokkal később jutott eszembe az interneten rákeresni és nagyon meglepődtem, hogy kitől jött. Annyira, hogy meg is ijedtem, hiszen semmi jele nem volt, hogy nőként nézne rám, én sem tekintettem rá havernál többként, ijedtemben el is felejtettem az egészet, mígnem rá nem jöttem, hogy furcsán viselkedik velem, ha tud, akkor kerül, de ha nem akkor meg merően néz rám. Akkor jutott eszembe az sms. Még jobban beijedtem, mert úgy éreztem, ha szólni fog, akkor meg kell, hogy bántsam, mert nem jön be, mint pasi, meg párja is van: de nem akarom elveszíteni, mert mint embert szeretem és tisztelem. Jött a véletlen, amikor kiderült számára, hogy nem tudom a telefonszámát, pedig azt hitte megvan. Onnantól kezdve mindent elkövetett, hogy felhívja magára a figyelmemet, különböző ártatlan indokokkal felhívott, vagy sms-t küldött, ha el kellett utaznom. De egyik sem volt vallomás, akármelyik más barátomtól is kaphattam volna. Én még mindig nem reagáltam semmire (nincs nekem annyi önbizalmam, hogy elhiggyem, hogy kellek neki, nem akarok nevetségessé válni), gondoltam majd szól, ha egyszer úgy adódik, hogy kettesben maradunk. Még mindig nem tudtam mit mondanék akkor neki, de már nem utasítottam el a gondolatát a kapcsolatnak, mint előtte. És nem szólt. Amikor egyszer kettesben maradtunk beszélt mindenről, csak arról nem, hogy most akkor mi is van, vagy nincs köztünk, vagy mit is akar. Talán azt várta, hogy én kérdezek rá, de hogy tehettem volna? Tudom, sokkal több vagányságot néznek ki belőlem, de a látszat csal. Onnantól kezdve azt vettem észre, hogy ha meglát és megteheti, akkor inkább kerüli a találkozást velem, és olyan sértődötten viselkedik. Megszűntek a telefonok, sms-ek, alig bírtam visszahozni a kapcsolatunkat egy látszat-barátság szintjére. Innentől kezdve azt mondhatni, hogy valamennyire elvoltunk egymás mellett, mások talán még azt sem vették észre, hogy nem az a régi ugratós-poénkodós kapcsolat van közöttünk. Csak addigra én már beleszerettem. Nagyon bántott, hogy mi történt, miért gondolta meg ,magát, mi a baj velem. Nagy elkeseredésemben, hogy valamit kicsikarja belőle azt találtam mondani neki, hogy az elromlott telefonomról, mikor mentettem le az adatokat, akkor találtam egy olyan névtelen sms-t, ami már nem névtelen. Azt kérdezte, hogy én küldtem, nem emlékszem, nem neked akartam, nem akartalak megbántani. Ezt így egy mondatban. Onnantól úgy hallgatott, mintha ott sem lenne, szerencséjére nem maradtunk kettesben. Padlóra küldött. Ezt most miért? Hetekig kerültem, nem akarom részletezni, eddig is túl hosszúra eresztettem, de hol szóltunk egymáshoz, hol csak a legszükségesebbeket, de valahogy mindketten kerültük a személyes témákat. Odáig jutottunk, hogy ő megpróbálta különböző praktikákkal bebizonyítani nekem, hogy nem akart ő tőlem semmit, mással is van olyan jó viszonyban, mint velem volt. Én meg minden apró megnyilvánulására ugrottam és meg-megszúrtam. Ha én voltam éppen sértődött, akkor ő próbált meg közelíteni, vagy fordítva. Amikor sms-ben megírtam neki, hogy rosszul esik, hogy levegőnek néz (megvolt az oka), akkor azt írta vissza, hogy nem is olyan nő vagyok, akit nem lehet észrevenni. Hopp! Aztán, mintha ez a levélváltás sem történt volna meg, egyszerűen nem beszéltünk róla. Tudom, hogy nagyon sok kisebbrendűségi érzés van benne, azt is tudom, hogy fél tőlem, hiszen én egy magabiztos, értelmiségi, jó anyagiakkal ellátott, független nő vagyok, s talán még a barátai is rávezették, hogy mit akar ő tőlem, labdába sem rúghat. Mindebből az értelmiségi igaz, a többit csak jól meg tudom játszani. Most ott tartunk, hogy hallgatólagosan megpróbálunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne közöttünk, nem kerüljük egymást, sőt még néha el is viccelődünk, de semmi jelét nem adja annak, hogymint nő bejönnék nála, inkább másokat néz meg feltűnően, rám csak akkor néz, ha beszélünk egymással. Bár a barátnőm szerint ez nem így van, csak én nem veszem észre, mert nem is merek ránézni. Nem tudom, én úgy érzem, hogy semmi nem volt igaz, hogy mindent félreértettem, hiszen nem sok gyakorlatom van a férfiakkal, a régi sérelmek megakadályoznak abban, hogy hinni tudjak önmagamban. Ezért is vártam, hogy ő szóljon. Most úgy érzem, hogy bárki bejön neki csak én nem, csak nem tudom, hogy miért: nem én kezdtem el, nem én futottam őutána, tehát nincs oka visszautasítani, mert nem nincs mit. Ha annyit mond, hogy bocs, tényleg küldtem egy sms-t, akkor úgy gondoltam, de rájöttem, hogy Te nem úgy gondolod, nekem meg ott a családom, akkor nincs baj, rosszul esett volna, de feldolgozom. De ezt most valamiért nem megy. Nem tudom, hogy mit rontottam el, mi a baj velem. És állandóan ott motoszkál az agyamban, hogy ha csak azért tartunk egy látszat-barátságot, hogy egymás közelében maradjunk, közben szenvedünk mind a ketten, akkor nagy hülyék vagyunk. Nem kívánom, hogy elhagyja a családját, bármit tudna adni elfogadnám (nem biztos, hogy egy ennél komolyabb kapcsolatba egyáltalán bele tudnék-e még kezdeni), úgy érzem szüksége lenne arra, hogy valaki úgy fogadja el és szeresse, ahogy van, nem azért mert halálra dolgozza magát értem, nem azért, mert közösek a gyerekeink (más semmi), csak boldoggá tenni egy kicsit, mert megérdemli. Máskor meg úgy érzem, hogy próbálkozott, nem jött be, máshol próbálkozott: bejött. Bár nem igazán láttam jelét soha, hogy azon kívül, hogy megnézi a nőket, mást is csinálna, s ha nálam ennyi volt a bátorság, máshol bátrabb mert lenni? Jó hülye vagyok, ugye? El kellene felejtenem, de nem megy: egyrészt nem igazán tudom elkerülni, másrészt már úgy vagyok vele, ha most éppen elvagyunk, akkor elfogadom ezt is, de elveszíteni nem akarom. Bonyolult, lehet, hogy nevetséges is, de nem tudom, hogy merre tovább, van-e tovább, megtudom-e valaha, hogy végül is mi a baj velem. Mi a véleménye Doktornő?