- Adja má’ ide, asszonyság, öt gyerekem várná azt a kis falatkát!

A csángó koldusasszonyról nem lehet megmondani, hány éves, s amíg elcsomagolom a látványpékségben öt perccel zárás előtt vásárolt sajtos pogácsát, azon spekulálok, hogy a karcsú dereka, egyenes tartása alapján fiatalabbnak tűnik, mint a harmincas boltosnő – ki hinné, hogy öt gyereke van! Az arca azonban szürkésbarna, és ötvenen is túlmutat. Folyamatosan beszél, könyörög azon a félig kiabáló, félig nyávogó, mégis egzotikusan búgó hangon, ami csak a csángók sajátossága a tarka ruhákkal és a férfiak „dallasi” kalapjával egyetemben.

A boltosnő – tulajdonos is egyben – mérgesen rázza a fejét, hogy nem lehet. A csángó asszony még próbálkozik párszor, majd ugyanolyan emelt tartással, mintha mi sem történt volna, kisétál a boltból ócska csizmájában.

Mi történik az el nem adott pogácsákkal, kérdezem.

 – Általában mind elfogy, de ami mégis megmarad, azt kidobom.

 – Miért nem viszi haza?

 – Három éve gyártom a pogácsát, el tudja képzelni, hogy unja már a család? Ha hazavinnék egy szemet is, biztosan a fejemhez is vágnák – mondja fájdalmas arccal.

Azon tűnődöm, vajon a csángó asszony öt gyerekének hány év kellene, hogy megunják a pogácsát... A tulajnő, mintha kitalálná a gondolataimat, hosszas magyarázkodásba fog: ha mindennap odaadná a maradék péksüteményeket a szegényeknek, egy idő után már sorbaállnának a bolt előtt. Tiszta égő lenne, nem?!

Rájövök, hogy nem érdemes vitatkozni és kifordulok a boltból.

Hollandiában, Angliában, a skandináv országokban a piaci kofák és a romlandó élelmiszert árusító üzletek tulajdonosai zárás után kosarakra, tálcákra pakolva hagyják kinn a felesleget a szegényeknek. És ők jönnek és elviszik. Nem, a kosarat nem viszik el. És igen, sorbaállnak a boltok, standok előtt. Kint ez nem égő. Itthon igen.

Megyünk, megyünk Európába, és visszük magunkkal a jó magyar pogácsánkat is, meg a habitusunkat is. Ám ez nem mindig dicsőség.