Azért jöttem hozzájuk, a Pest megyei, 2300-as lélekszámú községbe, Zsámbokra, mert hiába volt tavaly családok éve, amikor is a kormány emlékérmet adott ki, valamint fellobogóztatta a fővárosi hidakat – hogy ezzel a széles kört érintő érdemi intézkedéseket egyszersmind fel is soroljam –, a bajban lévő családok valahogy megint elfelejtődtek, mint mindig.

Krisztináék házát elárverezik. Május ötödikéig lehet rá licitálni, azután a család mehet az utcára. Röviden ennyi a történet. Most csak három gyerek van itthon, a többiek éppen sportolnak, tanulnak, udvarolnak, de a három is szépen betölt időt és teret. Az egyik megölel, a másik az ölembe ül, a harmadik a diktafont piszkálja.
 

Krisztina nyolc gyereke az első férjétől van, aki rendszeresen bántalmazta őket, és akitől elszöktek, ám végül mégis ugyanitt kötöttek ki, lakhatási okok miatt. A telken két ház áll, a hátsót az alkoholista első férjjel együtt építették hitelből, ez itt az anyósé volt. Krisztina hosszú hányattatások után jött ide vissza új férjével, Zsolttal és a kilenc gyerekkel – mert a nyolc után született egy közös is, a kis Miló. Aki a diktafont piszkálja éppen. Hogy megérezzük egy nagy család dimenzióit: júliusra például négy születésnap esik. Ez négy tortát jelentene.

– És ajándék szokott lenni?
– Á, ne viccelj – mondja az anyuka, aki már annak is örül, ha egy recept alapján csalás nélkül, a leírtak szerinti hozzávalókkal tud főzni a gyerekeknek. 
– Egy sokgyerekes család sem élvez az utcára kerülés ellen védettséget? – próbálok a lényegre térni.
– Ez tévhit. Az, hogy a nagycsaládokat segítik, kamu. Beszéltem a végrehajtóval – végre sikerült, nem volt könnyű –, elmondtam neki a történetünket, hogy nálunk a válásnál vagyonmegosztás sem történt, mert már akkor is terhelt volt az ingatlan, és hogy azt javasolta egy ügyvéd, hagyjam a fenébe a dolgot, mert ebből sehogy nem jöhetek ki jól. Elméletben azt mondták, meg lehetne támadni a döntést úgy, hogy nem bejegyzett tulajdonjogom van a házon, viszont amikor ezt mondtam, a végrehajtó csak mosolygott rajtam egyet.

„Amikor elváltunk, közölte, fizeti, amit kell”

Mindkét ház százszázalékos tulajdonosa a volt férj. Az a ház, ahol a nagycsalád él, Krisztina volt férje anyukájáé volt. Aki megengedte, hogy a kert végébe építsenek saját hajlékot a fiatalok. Hitelből építkeztek, a munkálatok felénél a mama meghalt. A volt férj az öröklés révén lett ennek a háznak is a kizárólagos tulajdonosa. Az új ház építésének hiteléhez a régi van jelzálogként ráterhelve. Ráadásul a két ingatlan egy helyrajzi számon szerepel. A hitelt 12 éve vették fel, Krisztina 3-4 évig törlesztette a részletek rá eső részét. Azóta nem tud fizetni, a volt férj viszont egyáltalán nem törlesztett semmit. Akinek bejegyzett munkahelye, így legális jövedelme nincsen, amiből bármit is le lehetne tiltani.

– Amikor elváltunk, közölte, fizeti, amit kell, nemrég derült ki, hogy ebből egy szó sem volt igaz.

Krisztina próbált megegyezni a követeléskezelővel, amelyhez a banktól átkerült az ügylet, a cég képviselője azt mondta, ha letesznek 5 millió forintot, vagy havi szinten legalább 100 ezer forintot befizetnek, akkor nem lépnek semmit. Ez mégsem lenne elég, mert a házon sokkal több a tartozás. És „ennyit akkor sem tudnánk havonta kifizetni, ha az életünk múlna rajta” – mutat a lényegre Krisztina.

A volt férj nem fizetett vízdíjat, áramot – úgy egyáltalán rezsit –, gyerektartást, mindemellett hozott magával jókora adótartozást is azokból az időkből, amikor még volt bejelentett munkahelye, és a többi. A helyzet abszurditása, hogy a gyerekei feje fölül részben azért árverezik el a házat, amelyben laknak, mert nem fizetett utánuk gyerektartást.

Krisztina családjának kisebbik része és az elárverezésre váró ház (Fotó: Grimm Balázs/Magyar Hang)
 

Összesen 20 millió forint

A hiteltartozás 12,5 millió forint, a gyerektartási 2,7 millió, mindennel együtt körülbelül 20 millió forint kellene ahhoz, hogy minden vissza legyen fizetve. Az egész árverezés egyébként a vízdíjtartozás miatt indult el, ami 41 ezer forint.

A menetrend a következő: május 5-éig lehet licitálni a házra (házakra), a kikiáltási ár 7,5 millió forint, ha valaki megveszi, akkor a családnak onnantól 60 napja van, hogy találjon valamit, és kiköltözzön. Az egyedüli jó az a dologban – mondja az anyuka –, hogy az elmaradt gyerektartás minden más tartozás elé ugrik, tehát a befolyt összegből legelőször azt fizetik ki, és csak utána a követeléskezelőt, a vízműveket meg a többit. Már amennyi jut nekik, de ha a ház a meghirdetett áron kél el, akkor a leosztás után fennmaradó hitelösszeg részben ugyanúgy az adóstárs, tehát Krisztina nyakán marad.

Krisztináék a meghirdetett 7,5 millió forintot nem tartják reális árnak, mivel ugye a telken két ház is áll. A valószerű összeg ennek duplája lehet – gondolják. Ha senkinek nem kellenek az ingatlanok, a család akkor sem lélegezhet fel: újabb és újabb árverezések következnek – a kikiáltási ár csökkentésével. Persze az is könnyen előfordulhat, hogy az ingatlanok az első körben elkelnek. „Félelem csak azért van bennem, mert kilenc gyerekkel vagyok itt. Albérletet is biztosan nagyon nehezen találnánk.” Ráadásul kutyájuk és macskájuk is van.

„Még jobban meghúznánk a nadrágszíjat”

– Jár nektek 2,7 millió forint. Mit lehet azzal kezdeni?
– Talán sikerül olyan házat, olyan eladót találni, akinek azt lehet mondani, hogy ennyi pénzünk van, a többit meg fizetjük részletre. 
– Miből? 
– Még jobban meghúznánk a nadrágszíjat. Hitelt felvenni nem tudnánk, mert a mostani helyzet miatt BAR-listások leszünk. Ami miatt csokot sem igényelhetünk, bár ez csak egy gyerek miatt járna, hiszen csak ő a közös gyerekünk.

A majdani költözés azért sem egyszerű, mert Krisztináéknak figyelembe kell venniük a kis Leila igényeit, aki Down-szindrómás, ezért speciális iskolában tanul, Gödöllőn.

– Egyébként ő az első downos, aki öt és fél évesen már iskolába járt – hívja fel a figyelmet Krisztina. – Nem mehetünk el a világ végére – teszi hozzá. Ha még messzebb költöznénk, ott találnánk ugyan olcsó házat, de munkát és speciális iskolát nem. Emellett a legnagyobb gyerekek végzősök a középiskolában, nekik is nagyon nehéz lenne a váltás.

Zsolt az építőiparban dolgozik, mostanában a Balatonra jár melózni. Két hónapig kényszerpihenőn volt, pajzsmirigyproblémái adódtak, két hónap alatt lefogyott 40 kilót. Kórházban ápolták, most már jól néz ki. A családnak havi 300 ezer forint a bevétele, ezt tizeneggyel kell elosztani, mínusz rezsi, ruhák, egyebek.

– Említetted, hogy ha összejön egy új ház törlesztőre, akkor meghúzod a nadrágszíjat. Hová lehet még húzni? 
– Nem tudom, valamit mindig ki lehet találni. 
– Most az az egyik legnagyobb ajándék nektek, ha egy receptet csalás nélkül meg tudsz főzni. Akkor hogyan? 
– Nem tudom.

Az iskola mindennél fontosabb

– Sokan mondják, hogy a tizennyolc éves fiam, Patrik elmehetne dolgozni. Ez tény és való, de akkor nem lesz iskolája. Márpedig az mindennél fontosabb. Ez nálunk alapelv, hogy minden gyerek tanuljon, ameddig csak tud. Mert ez jelentheti számukra az igazi jövőt. Patrik a szakiskola után – ahol 4,3-as az átlaga – szeretne továbbtanulni. Először az érettségit tenné le, utána estin vagy levelezőn folytatná tanulmányait.

Megjön az emlegetett fiatalember barátnője, a kicsik egyszerre beszélnek, viszont hárman egyidejűleg legalább kilenc irányba szaladnak el, az egyik már megint a diktafont piszkálja, de csibészes mosollyal, nem lehet haragudni rá. Kis szünet után oda kanyarodunk vissza a szülőkkel, hogy az esetleges sikertelen árverést követő újabbak miatt nincs igazán haladék számukra, ezért minél előbb megoldást kell találni a család lakhatására. Már csak az a kérdés, hogyan. Zsolt, aki nagyon csöndes ember, most sem szól, csak bólint egyet.

– Nem azt várjuk, hogy valaki adjon ingyen egy házat. Csak segítséget szeretnénk kérni – mondja Krisztina. – Sokszor megkapom, hogy miért nem megyek el dolgozni. Hát mert gyesen vagyok. Meg mert mindennap 11.30-kor indulnom kell Leiláért Gödöllőre, kettőre vagyunk itthon.

– Egy normális országban nem kell azért magyarázkodni, hogy egy kilencgyerekes, gyesen lévő anyuka miért nem tud az anyai teendők mellett állást is vállalni – próbálom fényezni a semmit.

– De – válaszolja. Sokszor van úgy, hogy magyarázkodnom kell.

Egy percre elszélesednek a mosolyok, de az árverezés témája megint magától visszakúszik a konyhába, ahol ülünk. Pár hete jött meg a végzés. Végre megszólal Zsolt: szeretnének helyben vagy a közelben maradni. Ezzel együtt mindent megtesznek azért, hogy a család együtt tudjon maradni. Ha ennek az az ára, hogy több száz kilométerre kell költözni, hát mennek – teszi hozzá.

Kilakoltatásnál nem számít a gyermek

Abban bízva, hogy a végrehajtási törvény rejtett zugaiban talán ott van a megoldás, megkérdeztem egy „civil” ügyvédet és A Város Mindenkié csoportot is, egyik sem tudott semmi biztatót mondani. Utóbbiak előzővel összecsengő válaszának lényege: „Sajnos a végrehajtási törvény valóban nem tesz különbséget kilakoltatáskor gyermekes és gyermektelen vagy szociálisan rászoruló családok között, annyi kötelezettséget ír elő, hogy a gyámhivatalt értesíteniük kell, ha kiskorú is érintett. A család krízishelyzetre hivatkozva kérheti a helyi önkormányzattól az elhelyezését krízislakásban vagy szociális alapú bérlakásban, hiszen az önkormányzatoknak vállalt kötelezettségük a hajléktalanág megelőzése. De annak reális esélye, hogy ez megtörténik, nagyon kevés” – szólt a válasz a szebb jövő reményéről.

Az ügyben megkerestem Zsámbok polgármesterét, Holló Ilonát (független) is, aki több mint egy hét alatt nem válaszolt. Viszont a családot felkereste, az önkormányzatnak más lehetősége nem lévén, ügyvédi segítséget ajánlva. Fazekas Simon Krisztina hétfőre (március 18.) kapott időpontot, de nem tudott elmenni, mert a kis Miló aznap kórházba került. A gyerek azóta szerencsére jobban van.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/12. számában jelent meg, 2019. március 22-én.

Forrás: Magyar Hang 
Képek: Grimm Balázs/Magyar Hang

betöltés...