Kedves Éva,

tegnapeste volt egy kis problémából adódó nagy lelki beszélgetés,sírás, és vádaskodás, férjem és két huszonéves leányom között (a nagyobbik külföldön tanul, pár napra van itthon)
Sajnos, ezt úgy éltem meg, hogy összefogtak ellenem, pedig én szeretem őket és jót akarok, lehet, hogy rosszul csinálom, de ezt el is mondtam nekik és kértem, segítsenek...
A vita a kicsi (19 éves) éjszakai kimaradásán pattant ki, éjfélig van kimenője, kevesli, hajnalig akar maradni, nagyon féltem (városunkban volt nemrég a pszichológusnő-gyilkosság, bár előtte is féltettem, nem is attól, amit ő csinál, mert bízom benne, de a körülményekben nem bízom...)
Nagyon jól sikerült, jól nevelt, érett, megbízható, rendkívül jól teljesítő, okos gyermekeink vannak, saját területükön magasan felettünk teljesítenek...., nagyon sok empátiám, ösztönös anyai nevelésem van benne, a kicsi különösen nehéz dió volt, de csodálatos ember lett belőle..., a baj az, hogy egybeesnek az én hormonjaim (klimax) az ő hormonjaival(kamaszkor), most sérül, sérül, mert 26 éves házasságunk is abba a szakaszba jutott, ahol férjem kissé idegen lett, passzív és hideg irányomban (biztosan tudom, nincs harmadik egyikőnk kapcsolatában sem), de az én szeretet-tankom évek óta üres és hiába hoztam haza G. Chapmann könyveit, férjem el is olvasta, de nem azt látja benne, amit én.. szóval, sajnos nem képviselünk egységet a gyermekek felé, a nagy megúszta sérülésmentesen, mert az ő kamaszkorában még rendben voltunk, de a kicsi...., pedig ösztönösen és tudatosan is tudom, nem az a baj, ha eltérő véleményen vagyunk, de kifele egymást kellene támogatnunk.
Férjem olyan, mint a harmadik gyerek, jóindulatú, de unalmas és önállótlan,mindig mindent én szervezek, találok ki, döntök el, ő mindent megcsinál, amit mondok, állandóan kérdez, mit hova tegyen, mikor induljon el, folyamatosan próbálom bevonni és kérem, de úgy érzem, nincs önálló, engem és egymást segítő törekvése, hirtelen haragú, megbánt és nem veszi észre, már nem tudja és nem is akarja kezelni a sírásomat, a fájdalmamat...
ezt neki is elmondtam, meg azt is, úgy érzem, nem egy csónakbna evezünk, nem támogat, nem áll mellém, az insprirációról nem is beszélve..
tudom, hogy én is hibás vagyok, hogy idáig jutott a kapcsolatunk, nekem változnom kell, a gyerekek felnőttek, a \"mű kész\", új úton kell elindulnom, de félelem van bennem a változástól, hogy egy idő után nem tudom kontrollálni ,végleg eltávolodunk egymástól, de el kell indulnom...., így már nem megy tovább, sok-sok tüskét elhelyeztünk egymásban.
Szégyellem és nagyon bánt, hogy a gyerekek (különösen a kicsi) nem kapja meg a nyugodt, befogadó, biztató családi légkört.
Ne gondoljon véres tragédiákra, csúnya jelenetekre, némi kiabálás, veszekedés, zömében, akkor mikor nincs is itthon,aztán én elkeseredek, megbántódom, sírásba menekülök, felhúzom a falat, megfagyok és marad a feszültség, a szótlanság, az én erőtlenségem (talán már depresszió is), a kicsi azt a légkört érzékeli, nem tudjuk feltölteni egymást (ő talán még az iskolában, a barátai között igen), a férjem a közönnyel védekezik, én meg lemerülök teljesen....tartok tőle, a lelki tüskékből testi tünetek lesznek.
Megértésre, cinkos összetartozásra, melegségre vágyom, mert megfagyok....
Éva, tudom, neten keresztül nem lehet segíteni, gondolkodom egy megbízható mediátoron,cSaládterapeután, kineziológuson, de nem tudom, merre induljak és a keresés, a döntés, a megoldás terhe megint csak rajtam...., mégis arra kérem, adjon nekem pár percet , segítsen, hogy tisztábban lássak, hogy megtaláljam a megoldáshoz vezető utat.
(igen, sajnos, nincs körülöttem baráti társaság, nincs barátnőm,(tudom, ez is hatalmas baj), egy -két közös házaspári kötelék van, de velük ilyenről nem beszélünk)
Köszönöm hogy végigolvasta, várom visszajelzését, üdv: