Öt unokám még kicsi, úgy sorakoznak, akár az orgonasípok: 6, 5, 4, 3 és 2 évesek. Anyukáik a lányaim. Egyik sem lakik velem, de közel lakunk egymáshoz, és a nagyobbak már egyedül is vendégeskedtek nálam. Fantasztikus napok ezek, ám nem megy minden bonyodalom nélkül.

Alapszabály, hogy a nagyszülő nem mond ellent a szülő nevelési elveinek, és betartja azt a napirendet, amit a szülő kér. Ha szeretjük a gyerekünket – márpedig szeretjük -, nem tesszük ki annak, hogy a nálunk töltött idő után egy elkényeztetett kis zsarnokot adunk vissza neki, aki nem képes időben lefeküdni, minden cselekedetéért ajándékot követel, és elvárja, hogy kiszolgálják.

Persze kisebb engedmények lehetnek: olyan játékok, amire a szülővel nincs mód, a kedvenc ételek és sütemények elkészítése, napi több mesemondás, elvégre ha minden olyan, mint otthon a hétköznapokon, akkor mi értelme elmenni a nagymamához? Az unokák persze vérszemet kapnak, újabb és újabb kérésekkel állnak elő. Arra is hamar rájönnek, hogy a varázsige: „Anya ezt megengedi, otthon is így szoktuk”. Természetesen néhány dolgot nem hiszek el: nem ugrálhatnak a lépcsőn, nem kaphatnak cukrot lefekvés után, naponta egy fagyinál nem ehetnek többet, és a lányok hosszú haját minden nap meg kell fésülni, olykor többször is.

Máskor viszont kegyetlenül összefogva, egybehangzóan állítják, hogy megtehetnek valamit. Megállapodnak előtte? Én kiküzdöm neked, te kiküzdöd nekem? Vagy olyan mérvű a testvéri szolidaritás, hogy ezt meg sem kell beszélniük? Így sikerült elérni, hogy a teraszról leugrálhattak a fűbe, a játszótéren a legmagasabb csúszdára is felmászhattak, a legszebb ruhába öltözve játszhattak egész nap, vizet hordhattak a homokozóba, és saját késsel vághatták fel a húst. Az utóbbi kivételével a többitől mind idegbajt kapott az anyjuk. Visszagondolva magam sem értem, hogy hihettem a szavuknak. De hát olyan aranyosan néznek! És amikor kiderül a turpisság, olyan őszinte a megbánás! Egy darabig tartják is magukat a szavukhoz, meg én is résen vagyok, aztán lanyhul a figyelem. Ezért hittem el, hogy szabad a szobában is labdázni, a konyhában szappanbuborékot fújni, a babákat a kádban úsztatni, bizonyos ételeket nem megenni, bizonyos cukorkából egyszerre többet is a szájba venni, és be szabad bújni a szekrénybe.

Vagy tán nem is ezért? Hanem azért, mert magam is hinni akartam, hogy mindezt szabad? Hogy ettől még nem borul a napirend, nem alakulnak ki rossz szokások, nem kerül veszélyes helyzetbe a gyerek, nem keletkezik kár? Hiszen ezeket a dolgokat olyan jó megtenni! A nagymamában élő gyermek felujjong és követeli a jogait, amit a másik gyermek, az unoka azonnal megérez és kihasznál.

Vigyázzunk kedves nagymamatársaim! Ne csak az unokáinkra, hanem elsősorban magunkra! Ne a gyerekünknek telefonálgassunk, hogy megtehetnek-e a kicsik valamit vagy sem, hanem először kérdezzük meg: gyermekként szeretnénk ezt megengedni vagy felnőttként? És ha végképp nem jutunk dűlőre, hát üsse kő, jöhet a telefon!

Cikkíró pályázatra beküldött írás.

Kép: www.foter.com