Elgondolkodtam, kikhez is alkalmazkodom én mostanában. Egy barátnőmnek is megmutattam, amit írtam. „De hisz nem írtál a férjedről!” Hú, az anyját. Bevallom, eszembe sem jutott. Vesézzük csak ki, miért nem?
Mert nem kell hozzá alkalmazkodnom? Hahahaha. Dehogy nem. De az már az életem része. Megszokott, betanult. Vagy inkább megtanult. Mit szeret, mit nem, mit ne csináljunk, illetve mindig csináljunk valamit. Ez már régi téma, az összecsiszolódás nem most kezdődött. Nem is ment könnyen, gondolom, csakhogy egyáltalán nem emlékszem, hogy sokat vitáztunk volna olyasmin, hogy hajtsa le a wc ülőkét… Azért, ha kutatok, akkor előjönnek olyan események, amiktől a falra másztam, ma pedig már úgy élek, ahogy akkor rám ragadt. Lekapcsolom a lámpákat. Elviselem a nagyon bénán kinéző, takarékos izzókat. Nem viszem fel a fűtést, inkább felöltözöm.
Az ismerőseink is röhögnek Apa maceráin, mert látványosak és hangoztatja őket. Végeredményben igaza van, de ahogy megmagyarázza őket, ellentmondást nem tűrően, az benne a legszörnyűbb. Ja, igen, a magyarázat. Ha én akarok valamit, mondjam el, hogy miért. Ha nem szeretnék veszekedni mások előtt, azért csak fejtsem ki, hogy gondolom! A családi ebéd közepén, tíz ember társaságában… Meg lehet tanulni a fortyogó düh leplezését, bár nem könnyű. Eltorzult arccal mosolyogni: „Igazad van!” Hogy utána mi következik, kettesben, azt talán nem részletezem. Csak annyit, bosszúéhes vagyok…J
Mindezek ellenére nem érzem, hogy most hozzá külön kéne idomulnom. A napirendünk közös, mindenkinek jó. Ha nem ízlik, amit főztem, akkor rendel magának. (Jó, volt már, hogy megsértődtem.) Biciklizni akar? Menjen, majd elleszünk. Vagy addig manipulálom, amíg az lesz, amit tulajdonképpen nem is én szeretnék, hanem ő!
Nevelési kérdésekben is egyezünk, mert alapvetően valahol kockák vagyunk mindketten. Szeretünk, nagyon, de vannak szabályok. Ráadásul Apa azt képzeli, hogy ez az én szakterületem, én tudom. Ha tudnátok, milyen hízelgő…és milyen nehéz! Sokszor van, hogy elmondom, miért nem, miért igen-szerintem. Elmondom a tetteink következményét a gyerekre nézve. Mindig elfogadja. Kell ennél több?
Cserébe egész jófej vagyok. Ha:

1. Nem hagy kupit, mire egy hét után Kiskölökkel haza térünk.
2. Nem megy el a volt kollegáival sűrűn bulizni. Mellékesen, igen, van ott egy nő is. Talán nem kellene mindig kihagyni a családot. Az, hogy a többi kollega ezt teszi, nem érdekel. Az már jobban, hogy Apa miért nem vállalja fel, hogy nem bírom elviselni, ha állandóan kihagynak. Nem kell mindenhova cipelni engem. De valahogy nem tudom megemészteni, én miért nem röhögcsélhetek, bowlingozhatok vagy énekelhetek (mert nincs elég merszem) néha egy kocsmában?
Fordított esetben sem esne jól egyik hímneműnek sem, ha Anya rendszeresen néhány női, és egy egyedülálló férfi munkatársával járna szórakozni.  
3. Miközben altatok, nem nézi túl hangosan a Barátok köztet, mert feldühít. Jár a pihenés, de nekem is! Bezzeg mire kiérek a szobából, már Apa nyomja a gázt a számítógép előtt, vagy valamelyik béna motoros félistent nézi videóról, aki már megint akkorát esett, hogy tuti nem indul legközelebb.
4. Megnézhetem a Grace klinikát, csendben!  
Látjátok?! Ha betartjuk a szabályokat, mindjárt egyszerű az élet.
De hisz ez Apa férj oldala! Apa apa oldala igazi. Fogta a kezem a szülésnél (bár el volt kenődve, hogy vele senki nem törődik). Ringatta, cipelte Kiskölköt, amíg baba volt. Vigyáz rá, fürdeti, eteti, már külön programjuk is van. Védi. Öleli, szeretgeti, tanítja angolra. Játszik vele, bohóckodnak, vezetik a „Kodát”. Annyira szereti, mint senki mást. Mindig, minden körülmények között. Fogja, csak érinti, észre sem veszi. De én igen. És nézem őket, meghatódva. Tudom, tudtam már rég, hogy Apa kell nekem, amíg csak lehet. Mindenestül. Hullámvölgyek lesznek, akkor is. De most már Kiskölöknek is kell.