gyerekkel kapcsolatos probléma

Kedves Szakértő!

32 éves még gyermektelen nő vagyok, és akkora válaszút elé érkeztem, amit egyedül nem tudok megoldani. Másfél éve együtt vagyok a párommal, akinek már 2 gyermeke van egy előző félresikerült kapcsolatból. Engem eddig nem annyira foglalkoztatott a gyermekvállalás, de amióta egy 1 éve majdnem elvesztettem a méhemet, akkor megijedtem. Most a párommal krízishelyzet van, mert vasectomiát akar 30évesen. Ha Vele maradok, akkor sosem leszek Anya. Néha úgy érzem, talán valamitől meg akar kímélni a sors, és nem kéne küzdenem az anyaságért, de máskor azt érzem, hogy megkeseredik az életem gyerek nélkül és boldogtalan leszek. Van esetleg erre valami módszer, hogy az utamra találjak?
Teljesen tanácstalan vagyok.
Köszönöm a segítségét.

Kedves György! Összefonódó kétgenerációs anya-lánya kapcsolati problémámra szeretnék tanácsot kérni Öntől. Egyrészről én és anyukám, másrészről én és a lányom között áll fent a probléma. Mondanám, hogy nem leszek hosszú, de azt leszek. Nem szeretném részletezni a gyerekkorom lelki nehézségeit, talán címszavakban: teljes magány, szeretet-ölelés-motiváció nélküli élet, a családból való kirekesztettség érzése, hideg légkör, magamrautaltság, bűntudatkeltés, kritika stb. Apukám egyszerű ember volt, nem igazán vett részt a családi nevelésben, nem igazán egyeztek anyukámmal, ő vitt mindent a vállán. Ketten vagyunk testvérek, nagy korkülönbséggel, de a bátyám hamar küldföldre költözött, egyedül nőttem fel. Engem soha nem fogadott el anyukám. Valamiért. Soha nem értettem, hogy miért nem olyan mint más anyuka, miért nem örül amikor örülni kell, miért szól amikor nem kellene, miért nem áll ki mellettem amikor ki kellene, miért csinálja azt aminek nem örülök, miért egyféleképpen közelített amikor számtalan lehetséges út lett volna stb. Olyan mintha fordítva működött volna. Húsz évig próbáltam elmagyarázni, hogy hogyan működöm, minek örülök, megbeszélni, hogy ő hogyan csinálta, és szerintem hogyan kellett volna stb. Elképesztően belefáradtam, hogy nem egyezünk, de azt, hogy a saját gyerekeimet másképpen fogom kezelni, már 15 évesen eldöntöttem. Tulajdonképpen úgy fogalmaztam meg már neki a hosszú hasztalan magyarázkodó évek végén egyszerűen, hogy gondozott, ellátott, de nem nevelt. Pár hónapja kezembe akadt egy remek könyv ami fényt nyitott bennem, milyen is az anyukám, aki van, de sosem az anyukám: az Érzelmileg érettlen szülők felnőtt gyermekei című könyv(Lindsay C.Gibson). Akkor ezzel elmondtam mindent. És ami a csavar a dologban, hogy sajnos, ahogy anno a saját gyermek nevelését elterveztem, nem igazán tudtam,tudom felnőtlenül megvalósítani. Két gyermekem van. Egy 9 éves kislány, 5 éves kisfiú. A kislányommal nem tudok kijönni. Azon túl, hogy jószívű, kedves, jótanuló, nagyrészt örökösen lázadó, passzív. A probléma a kicsi születétével kezdődtek. A kisfiam nagyon alkalmazkodó, az életet elfogadó, elvárásokat könnyedén megugró gyermek, ragaszkodó, szeret otthon lenni, nagyon szereti a nővérét. A kislányom viszont majdhogynem az ellenkezője. Amióta megszületett a kicsi, örökösen nélküle akar lenni, hogy ő ne legyen ott, ahol ő van. Ne vigyük el, ne jöjjön stb. Folytonos goromba hangnem a kicsihez, aki kedvesen szólítja meg többedjére is. Ezeket nekem nagyon nehéz kezelnem, több éve meg különösen. Szoktam én is éa férjem is a kislányunkkal kettes déltuánokat szervezni, de mintha ezek nem lennének elegendőek neki. Hazatérve máris jön a goromba vagy semlegese közlés a kicsihez. A nagymamánál lévő ott alváskor folytonos szópinpongozás van. Ezzel sem tudunk mit kezdeni. A kicsi a testvérével szeretne a nagymamánál aludni, a nagy viszont egyedül. Én itt alszom - akkor én nem - akkor én is otthon alszom - akkor én itt mamánál - akkor én is - nem, te azt mondta, hogy otthon alszol - jó, de ha te is... Nincs vége, csak a nagy sírásával, vagy ha a kicsi intelligensen abbahagyja. Próbáljuk a megegyezés minden fajtáját felkínálni, de ritkán jön össze az hogy együtt maradjanak a nagymamánál. A nagy szeret egyedül lenni valamelyik felnőttel, hogy ő legyen a középpontban. Ha lehet kedvezünk is neki, de négyen vagyunk, de még emellett is sokat van tőlünk távol. A bátyám sokat itthon van, nincs családja, így ő már hamar összenőtt a kislányommal, azóta is viszi sokat magával. Teljsen megértem, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy mindig mennek valahová, mindig történik valami, nincs kötelezettség, nincs elvárás stb. Nem otthon alszik, mindig szeretett máshol lenni, elmenni, máshol aludni, másokkal lenni. 4 évesen volt hogy el akart költözni otthonról. Ha megkérdezem, hogy otthon miért vagy nyávogós, nem eszed az ételt stb. a testvéremnél meg megeszed stb. Mert ott nem illik, jön a válasz. Az, hogy nem egyezünk már 4-5 éves korában jelentkezett. Igazán azóta, ahogy terhesen nem emelhettem már fel a súlya miatt... Valahogyan hozzám nem ragaszkodik, időnként érzem, hogy igen, de hozzán szinte sohasem fut oda ha hazaérek, apukájának a nyakába mindig felugrik, pedig igen erőteljesen szól oda neki ha szól, nálam erőteljesebben. Én lesem sokszor mit szeretne, meg is teremtem azt, szakkörök, programok, amit szeretne megbeszéljük és megvalósítjuk, de valahogyan nekem nincs varázsom. Varázsa van a tesómnak, a mamának aki szintén mindent megenged, vagy az apukájának... Emiatt, sokszor úgy érzem, hogy szinte csak egy házvezetőnő vagyok otthon, férjem sokat dolgozik, a kicsi aranyos, de a kislányomat nem tudom magamhoz vonzani. Kicsiként próbáltam határozott lenni, de méginkább eltávolodott, azután együttműködő is voltam, akkor szinte belém rúgott a szavakkal: Adj az állatodnak enni ...majd te megcsinálod - Segíts összepakolni...mi vagyok én hamupipőke? - Nyísd ki az ajtót, mert a kicsihez kell mennem a wc-re ...neked is van lábad, nyisd ki te! Majd együttműködő, elfogadó, kedvesen határozott és nagyon szerető, ölelős, puszilós, simogatósan közelítek. Ez hozta meg az eredményt, hogy jól elvagyunk, megcsinálja amit kérek tőle, nem beszél vissza, segít, kedves, kicsit ragaszkodó. De varázsom az nincs. A testvérem barátnőihez, akik kedvesek, hozzájuk nagyon ragaszkodó, gondolom mert mindig nyugodtak és kedvesek, semmi elvárás. Nagyon bánt és félek, hogy én sohasem fogok neki úgy hiányozni ahogy mások. Illetve megviselnek, a számomra hajmeresztő helyzetek, amikor pld-ul nem támogattam, hogy tovább használja a telefonon lévő játékot, mert régóta játszott vele, akkor előhozta, hogy az egyik ismerősünk, aki egy családsegítő szolgálatnál dolgozik, hogy a családsegítők mindenkihez kimennek? Nem mondta el, hogy miért kérdezi, de gondoltam, hogy talán nem a "sanyarú" sorsa miatt jut ilyen az eszébe, hát belül dühöt, felháborodást és mély szomorúságot éreztem. Össze vagyok zavarodva, mert jelenleg úgymond nem kifizetődő az a nevelés ahogyan én a csinálom. Olykor úgy érzem, hogy az nyer, aki mindent és mindig megenged, én vagyok az aki a keretet adja, de nálunk ez mintha utálnák, és muszáj fegyelmezni is, de ez is csak nálam a legrosszabb... nem értem mit csinálok rosszul! Előre is köszönöm válaszát!...

Azt szeretném megkérdezni,hogy a 6 éves unokámnak,hogyan tudjuk megmagyarázni,hogy nem szabad mindig elszaladni. Ezt úgy értem,hogy pl: ha nyitott ajtót tapasztal azonnal kiszaladna, ez otthon a lakásba ezt többször meg is tette, azonnal kulcsra kell zárni,mert kiszalad, az óvodába is folyton figyelik,mert rögtön meglépne.Többször elmagyaráztuk Neki, hogy nem szabad elszaladni. Az utcán mindig kell fogni a kezét. Nem vagyunk híve az agresszionak,szerintünk ez nem megoldás.Ön szerint mit lehetne tenni?

Kedves György !

Sok évvel ezelőtt elváltam és csak most vettem észre, hogy mára felnőtt lányom "beállt" mellém vigyázni rám, segíteni nekem, olykor döntéseket hozni helyettem. Ha jól értelmezem a Hellinger féle gondolkodást, akkor ez nagyon is rossz, nem a saját életét éli és egy családállítással rendet lehetne tenni.
Működhetne ez a rendrakás úgyis, ha megtalálnám én a párom, akit ő is elfogad és ezzel visszakerülne a helyére ?

köszönöm

Anya

Kedves György!

Nem tudom hova fordulhatnék problémámmal, ezért szeretnék öntől tanácsot kérni, hátha tud segíteni, Esetünk a következő: 2015.11.04-n , 16 éves lányom nem jött haza az iskolából, ami tőlünk 30 km-re van, egészen az utolsó buszig vártam ami közel éjfélkor ér hozzánk, ekkor bejelentettem eltűnését a rendőrségen telefonon, másnap délelőtt személyes bejelentést is tettem. Még ezen a napon(2015.11. 05-n), este fél 7-kor hívott a rendőrség, hogy megvan a lányom, Szegeden találták meg (tőlünk mintegy 320 km-re),tudattalan állapotban egy parkban, és a szegedi gyermekklinika intenzív osztályán van. Semmi külsérelmi v bántalmazást nem találtak, és tetőtől-talpig átvizsgálták (nőgyógyászat, MR, vér-és vizelet vizsgálat), de minden negatív volt. Jó magam 2015.11.07-n hajnalban indultam hozzá, (előbb nem tudtam mível rajta kívül még 3 gyermekem van). 2015.11.09-n átküldtek bennünket a szegedi gyermek pszichiátriára, majd következő nap a közeli (győri) ifjúsági pszichiátriára kértem lányom további kezelését, tehát 2015.11.10-től mind máig lányom ott van. Igazán most sem tudjuk mi történt vele, állítólag vannak nem saját eredetű gondolatai, amit nem tud kezelni írányítani, már a 3. féle gyógyszert próbálják nála, mert egyik sem hozta meg a várt eredményt, sőt inkább a mellékhatások jelentkeztek(remegés, fáradékonyság, levertség, beletörödöttség a jelenlegi állapotába. Én úgy látom ez a gyógyszer sem jó neki, és már felmerült bennem, hogy nem is gyógyszeres kezelésre lenne szüksége, hanem valami más áll a háttérbe.most már a 11.hetünk ez így, felborult az egész családi életünk, rendszeressen látogatom és hétvégére haza is jöhet, de nem véglegessen, és még nem tudjuk mikor lesz erre lehetőség.Egyébként mindig egy csendes , visszahózodó természetű lány volt, most már arra gondoltam, valami más gyógymódot kellene nála alkalmazni a gyógyszeres kezelés helyett, mível szerintem nála a problémák más eredetűek, és ezzel többbet ártunk neki, mint használna.Várom megtisztelő válaszát köszönettel: Barabásné

Tisztelt Bader György! Elkeseredésemben és az okot kutatva keresem meg Önt, kérem adjon tanácsot, hogy hova, merre forduljak a következő probléma miatt:
Középső gyermekem 21 éves nő, felsőfokú oktatási intézményben tanul, jó képességei vannak, mindig tehetséges tanuló volt... 18 éves korában még nekem is jött, nem tudta elfogadni, hogy az anyagiak terén határ van. Még nővérének "csapdát" is állított (olajad öntött a szobája elé), és őneki is neki akart menni. Lenyugodott. 3. éve él már külön tőlünk, és amikor hazajön újabban nem szól sem a testvéreihez sem pedig hozzám. Most is úgy érzem, hogy anyagi oldalról mintha zsarolás lenne, érzelmi zsarolás, pedig több mint 1 havi fizetés elmegy utána, ő ez nem érti meg. Sajnos nem régen örököltem, az örökségemet a gyermekeimre fordítom, de nem úgy hogy egyszerre odaadom nekik, hanem én kezelem. Vibrál a levegő, ha elmegy mellettem lányom, beteszi az ajtót előttem, ha véletlenül elmegyek a fürdőszoba előtt... Kérés, kérdezés nélkül odatolakszik - némán - a tűzhelyhez, ahol főzök. Semmit az iskoláról, a magánéletéről, az eredményeiről, a kapcsolatairól, stb. nem tudok. A párommal úgy-ahogy elbeszélget, de semmi több... Úgy érzem tarthatatlan ami van, menekülnék otthonról ha itthon van. Pedig a gyermekem és szeretem, a Teremtőtől mindegyik gyermekemnek a segítséget kérem... Nem tudom mi van, érzem, hogy zsarolásnak vagyok kitéve(?). Kérem szépen, adjon tanácsot, hogy kezeljem a helyzetet, mit tegyek. Úgy érzem, hogy itt segítségre van szükség. Köszönöm segítő válaszát, minden jót kívánva! Üdvözlettel heiwa 62!

Tisztelt Bader Úr!
28 év házasság áll mögöttem amiről én azt gondoltam, hogy viszonylag jó...... voltak összezördüléseink aminek elsősorban a szex hiánya volt az oka!! Ezt párom is többször megerősítette, hogy tudja ha az működik akkor teljesen normális lenne a kapcsolatunk!! Ezek a veszekedések mára odáig fajultak, hogy a válást fontolgatjuk. Ő folyamatosan azt mondja hogy szeret, de a testiség számára nem fontos és azon a téren nem érez már semmit. Én felkerestem egy mediátort aki nekem személy szerint sokat segített viszont párom hallani sem akar róla és hiába jött el velem egy alkalommal hozzá soha többé nem kereste! Inkább az asztrológiában, az angyalokban jósnőkben, látókná keresi a megoldást.... Ezek a dolgok viszont tőlem távol állnak!!
El kell hogy mondjam 4 éve teljesen megváltozva többet figyelek a családra és ő rá is ami nagyon is tetszik neki de mint mondja elmúlt valami... Teszem hozzá nem iszom nincs kááros szenvedélyem csak a munkám volt olyan hogy keveset lehettem a családdal!!
Másfél éve elkezdtem kutakodni hogy hol ronthattam el és hol ronnthatta el ő??? Sajnos szörnyű dolgok derűltek ki róla!! Két gyermekünk van!! Mindig volt bennem kétely hogy az egyik gyerek nem az enyém... már akkor mikor kiderűlt hogy terhes!!! Bíztam benne és váltig tagadta, hogy ő valaha is megcsalt volna!!! most 19 év után nem nyugodtam és megcsináltattam a dns tesztet.... gyanum beigazolódott.... gyermek nem az enyém... sőt amikor ez kiderűlt még másra is fény derűlt volt pasija akkor is!! Egy világ omlott össze bennem hisz méretertlenűl tiszteltem azért hogy hűséges hozzám pedig volt hogy nem érdemeltem volna meg.... Amikor ezeket a bizonyítékokat elé tártam összetört és sírva zokogva kért bocsánatot azért amit tett velem!! Mit tettem én??? Esélyt adtam neki hisz szeretem a változásra....... nem igazán él vele sőt egyre inkább visszél vele!! Lassan tehetetlen vagyok nem tudok továbblépni.. a válás tényleg szóba jött de azt érzem valamiért mégsem akarja én pedig inkább a kapcsolatunk helyreállítását szeretném!! Nem értem miért történik ez velem velünk??
Én egy nor,ális családban nőttem fel....... az ő gyerekkora szörnyű volt!! 8 éves korában apját börtönbe zárták 4 évre valami szexuális zaklatásért majd mikor szabadúlt alkoholista lett ekkor párom kvázi elmenekűlt otthonról!!! Édesapja azóta elhunyt / Ő akkor 21 éves volt / Azt gyanítom, hogy valahol talán itt keresendő a baj????? A mediátorom erősen azt javasolja menjek l családállításra és ott választ kaphatok kérdéseimre!!! Elkeseredésemben én is megkerestem egy látót és azt mondta hogy jó ember vagyok és nem velem van a baj hanem páromnak kellene rendberakni a lelkét.....
Kérem a tanácsát!
pinkk

Kedves György!

Egyedül nevelem a 4 éves kisfiamat és a szüleimmel élünk. Röviden vázolom a helyzetünket. Nem volt még a fiam 10 hónapos, amikor az apa úgy döntött, hogy túl nagy felelősség ez neki és elhagyott minket. Elváltunk, eleinte jött is a gyermekünkért, de aztán ritkultak a látogatások és most már több mint két éve, hogy nem is érdeklődik felőle. Ősszel kezdtük az óvodát, ami elég nagy törés volt a fiam életében, hiszen 3 évig itthon voltam vele. Elég nehezen szokta meg az ovit, most kb. egy hónapja van az, hogy már nem mondja, hogy nem akar menni, vannak már barátai is.
A problémám az, már ha probléma egyáltalán, hogy a fiam szinte mániákusan ragaszkodik a megszokott dolgokhoz, eseményekhez, időhöz. De már kiskorában is ilyen volt. Igaz mindig is igyekeztem napirendet tartani, már baba kora óta, hogy legyen egy állandóság az életében. Talán túl jól sikerült. Leírnék néhány példát: a múltkor nem akkor vettem fel a pizsamámat, amikor szoktam szóvá is tette pityergés közepette. Általában a nagymama megy érte az oviba, mert ő előbb végez délután, mint én a munkahelyen, de a múltkor sikerült előbb eljönnöm és lelkesen mentem érte, hogy majd mennyire örül, hogy végre én mentem érte, erre elkezdett pityeregni, hogy miért nem a mama ment érte. Ma is ovi szünet miatt a mamával volt itthon, de én is végeztem előbb és hazaértem, mire felébredt a délutáni alvásból, szabályosan sírni kezdett, hogy miért előbb jöttem, menjek vissza dolgozni és akkor jöjjek, amikor szoktam. Ez csak néhány példa volt, mert szinte mindenhez ragaszkodik, ahhoz amit és ahogy megszokott. Nem hiszem hogy ez teljesen természetes lenne. De ha tényleg nem az, akkor hogyan változtathatnék rajta legalább egy kicsit. Vagy elnőheti ezt? Mert ha nem és később sem tud alkalmazkodni az élet változásaihoz, akkor elég nehéz élete lesz, hiszen minden változik folyamatosan.
Van egy párkapcsolatom lassan egy éve, és ahhoz, hogy folytatódhasson, költöznünk kéne. De így nem merek belevágni, hiszen teljesen új otthont, új környezetet, új óvodát, új közösséget és új életet kellene élnie, amit valószínűleg nem igazán élne meg könnyen.

Köszönöm előre is a válaszát és tanácsát!

É.

Én 70, a lányom 45 éves! Szült 2 gyereket egy nála 15 évvel fiatalabb török fiutól! Az apa nem él Magyarországon, néha eljön, ha úgy gondolja. A gyerekekkel nem tud beszélni, nem is erőlteti. A lányom betegesen ragaszkodik hozzá, mert Ő a gyerekei apja! Mióta az első megszületett a lányom engem gyűlöl. Csak akkor keres, ha segíteni kell, vagy kicsit szabadulni akar a fiúktól. A gyerekek nagyon szeretnek engem is, az anyjukat is, de ha találkozunk, mindíg veszekedésbe torkollik a beszélgetésünk. Ettől a gyerekek előre félnek, úgy, hogy én már régóta kerülöm a lányommal való találkozást! A volt férjemről kb. 50 éves korában kiderült, hogy skizofrén! A lányomnak is (szerintem) furcsa dolgai vannak, ami elkeserít, mert a gyerekekkel kapcsolatos. A nagyobbik gyerek 10 éves, 4 éves kora óta kérem az anyját, hogy elvihessem logopédushoz de nem engedte. Iskolakezdéskor szólt a tanárnő, hogy vinni kell! Szegénykém idegbeteg is, dühkitörései vannak, amitől szenved ezt velem meg is beszéli! Nem tudok sehogy segíteni, mert az anyja nem engedi! Lehet, hogy ezek a jelenségek a volt férjem betegségéből származtathatóak? Mit tudok tenni?

Kedves György!

igen, miután a fiam megszületett, rá egy évvel terhes maradtam, de bölcső halálba meghalt, és rá pár évvel megszületett a lányom! De olyanról nem tudok, hogy esetleg ikerterhességként indult volna!
De ez miért fontos!

Zsuzsa

Kedves György!

Van két gyermekem egy 25 éves fiam és egy 22 éves lányom! Evvel még nincs is semmi baj, mert nagyon szeretik egymást!
De van egy furcsa szokásuk ami hihetetlenül bosszant!
Találtak az interneten olyan számítógépes játékot ahol ketten is tudnak játszani, még ez sem lenne baj, mert mindketten dolgoznak, és a ház körüli munkákat is megcsinálják, de van egy olyan baj, hogy a játékba hogy ha az egyikük meghal a játékba akkor újra előröl kezdik az egész pályát és ez eléggé bosszantja őket, és így eldöntötték azt hogy aki miatt újra kell kezdeni az kap ököllel a kezébe! Hát azt gondolom mondani sem kell hogy a fiú erősebb, és a lányomnak a keze úgy szokott kinézni mint akit állandóan vernek! Valami hihetetlen hogy ebbe mi a jó nekik?
De addig szokták ütni egymást amíg annyira fáj nekik hogy hozzá se lehet érni!
Ez mitől lehet? Szeretik a fájdalmat? Mit tudnék tenni hogy ezt ne csinálják?
Hiába mondom nekik hogy ne üssék egymást, hanem inkább találjanak ki valami mást, ami nem okoz fájdalmat a másiknak, de egyszerűen nem hallgatnak rám!
Őn mit gondol erről?
Zsuzsa

tisztelt doktor ur . nekem olyan problémám van hogy a nagyobbik fiam idén töltötte be a hatodik életévét és az öszel kezdi az iskolát és még mindig sokszor elöfordul be kakál mit tegyek forduljak szakorvoshoz vagy várjak még egy kicsit hátha kialakul nála.köszönöm a segitségét

Kedves György,nem tudom, jó helyre ment-e a kérdésem? leírom még egyszer, ha már megkapta akkor törölje legyenszíves!nekem az anyasággal van gondom. 34 évesek vagyunk a férjemmel, 2 éve próbálkozunk. Tavaly volt egy vetélésem,ami engem nagyon megviselt, a férjemet látszólag nem érintette mélyen, pedig érzelmes, odaadó, szerelmes. Soha nem veszekszünk, nagyszerű a kapcsolatunk, sokat beszélgetünk. Nem tudom, hogy a vetéléstől félek-e vagy mitől, néha azt se tudom, szeretnék-e gyereket (persze hogy szeretnék.) Ha meglátok egy bébit, nagyon odavagyok, pedig sose rajongtam a gyerekekért, de nem tudom, mit tegyek? Nem tud ajánlani valami könyvet vagy weboldalt? Elkezdtem szedni egy étrendkiegészítőt amit babaváráskor ajánlanak a teherbeesés segítésére, ha legalább pszichésen hat, az is jó lenne, meg hogy érzem hogy teszek valamit, nem csak síránkozok.
Az anyósomék a szomszédban laknak, ő szinte tökéletes, nagyon szeret engem is, összetartja az egész családot, de látom rajta hogy furcsálja hogy nem esek teherbe, náluk ilyen nem volt a családban. Nem mondja de látom rajta. Az én anyám egy ideig piszkált az unoka miatt, de a vetélés óta nem. Eléggé el vagyok keseredve, a legjobb barátnőm most 3 hónapos terhes, és nekem ez belül rettenetesen fáj, bár előtte nem mutatom. Nem tudom, hogy én milyen anya lennék, mert még nem érzem annak magam, de attól félek, mire annak érezném, ötven is elmúlnék és akkor hova akarjon az ember már gyereket. Ezt nem tudom, nem elég ésszel akarni? Az anyagi feltételek úgy-ahogy megvannak, és 165 centihez 60 kiló vagyok, nem is a bombázó alakomat féltem tudat alatt. Tud nekem valamiféle tanácsot adni? Néha rettenetesen össze vagyok zavarodva, legszívesebben kifutnék a világból (soprtolni meg nem merek mert mi van, ha nem tudok róla de már terhes vagyok...lehet hogy csak valaki jól rám kéne hogy pirítson, más nő már rég összeszedte volna magát?? már hogy lelkileg.) Előre is köszönöm hogy foglalkozott a válasszal, tisztelettel, Virág