Elakadt helyzet, dilemma

Tisztelt Bader György!

Ismét kérdezni szeretnék Öntől. Két éve, súlyos magánéleti válságok miatt beteg vagyok, állandó belső szervi gondokkal küzdök. Alig eszem. A kérdésem, hogy hogyan tudnám ezt jobban megélni, gondolom áldozatvállalással (6/12. ház) illetve aktuálisan várható-e javulás. A dilemmám, hogy a bennem levő dolgokat, ismereteket kifejezzem-e vagy még inkább el kéne rejteni és érlelni ezeket a konfliktusok miatt.

Köszönöm
Veronika

Álmatlanság

Kedves Bader György!

Az a kérdésem Önhöz, hogy milyen más megélési módot tudnék találni a szélsőségesen éjszakai életvitelemre? (A XII. házam túlreprezentált.) Tudom, ilyen a spirituális és vallási terület is, sok mindennel foglalkoztam de mégsem javult a helyzet tartósan. Túlságosan önmagam körül forgok. Ezért lehetek magányos. Nem tudok nyitni a sok csalódás miatt.

1976 augusztus 1-én születtem Budapesten, reggel hat után anyukám szerint kb. 5, apukám szerint 19 perccel.

Köszönöm válaszát!
Veronika

"Akadt egy dologban segítőm. Belehabarodtam... Ilyen nem először fordult elő velem. Csak nem ilyen rövid idő alatt. A hangjáért is oda vagyok..., pedig egynemű velem. Mi erről a véleménye? Mi ennek az oka? És mivel lehet ebből kigyógyulni?
Köszönöm!
Kedves Kérdező,

ahhoz, hogy érdemben próbálhassam megválaszolni a kérdését, szükségem volna kiegészítő információkra:
- Ön melyik életszakaszban van (fiatal, középkorú, idős)?
- Feltételezem, de azért megkérdezem: nő, vagy férfi?
- Házas, vagy egyedülálló?
- Járt-e már családállításon?
- Milyen területen dolgozik?"

Tisztelt Bader úr!
Középkorú vagyok. Egyedülálló, háztartásbeli nő (kibocsátó családban). Nem jártam családállításon.
Köszönön

Tisztelt Bader György úr!
Ha nappal erőtlen vagyok nagyon, majd össze esem, és estére változik a helyzet, hogy felélénkülök, és van, h. éjjel fönt tudnék lenni, mert erőre kaptam, az a depresszióra jellemző, vajon? Arra szedek gyógyszert, és azt olvastam, hogy a depressziósnak fel van borulva a napi ritmusa.
Ön szerint?
Köszönöm Válaszát

"Kedves Kérdező,

az a kérésem, hogy legyen kedves leírni azokat a tüneteket - a rémálmokon kívül -, amik alapján a két orvos kolléga személyiségzavarosnak, illetve depressziósnak diagnosztizálta Önt, mert ezek nélkül nem lehetséges megítélni a helyzetet."

Tisztelt Bader Úr,
köszönöm Válaszát! Akkor nem tudom, mire tudunk jutni, mert velem nem közöltek semmiféle tünetekre vonatkozó diagnosztizálást, sajnos, pedig kíváncsi vagyok magamra, szeretnék segítőt.
KÖszönöm, hogy foglalkozott velem.

Tisztelt Szakértő!
Azért fordulok Önhöz, mert nagyon szomorú vagyok, és szeretnék választ kapni, hogyan tovább?
Megírom a születésem adatait is, esetleg szükség lehet rájuk:
Győr, 1964. 11. 16. 18:06

Arról van szó, hogy már fiatal koromban is sokszor éreztem azt, hogy dolgok, amikre vágyom, nagyon soká érkeznek az életembe. Persze lehet ez viszonylagos is, hiszen amit elképzelek, azt azonnal vagy nagyon hamarosan szeretném, de ahhoz képest évek, mire teljesül.
Igaz, hogy 22 évesen férjhez mentem, de 20 éves koromig várnom kellett az első kapcsolatra, pedig annyira szerettem volna tiniként is szerelmes lenni. Aztán az esküvő után azonnal szerettem volna gyereket, de csak 5 év után lehettem édesanya. (A nővérem és unokanővérem pár hét különbséggel mentek férjhez hozzám képest, nekik azonnal sikerült, csak nekem nem)
A főiskolára sem azonnal sikerült bejutnom, csak a következő évben.
Az önálló otthonra is 6 évet vártam az esküvő után.
Aztán 10 éve meghalt a férjem, igaz, közel 3 évig eszembe sem jutott volna új párt keresni, de azután 3 évvel találtam csak rá az új páromra, aki 1 év után meghalt.
Azóta megint eltelt 3 év, de nem sikerül sehogy sem társat találnom. A tipikus probléma, hogy aki nekem tetszik, annak én nem, akinek meg én tetszenék, az nekem nem...Illetve van valaki, akivel másfél éve kapcsolatban vagyok levelezés szintjén (összesen 2X találkoztunk), különböző problémák miatt nem lett belőle párkapcsolat. De el sem enged, ragaszkodik hozzám, azt mondja őszinte és mély barátságot érez irántam, amiből szerinte idővel több is lehet... de ez bizonytalan. Talán tényleg Ő lesz, csak erre is várnom kell? Vagy rossz úton járok?
Sokszor próbálom nyugtatni magam, hogy talán az az akadály, hogy túlságosan rápörgök a dologra (mindig ezt csinálom), és állandóan azon kattogok, sokszor sírok, belefulladok az önsajnálatba....
Igaz, visszagondolva mindig meglett amit szerettem volna, talán majd most is, de kétségbe vagyok esve, hogy az idő megy, fiatalabb nem leszek, elvesznek értékes évek...
Szeretném kérdezni, hogy valóban van-e a sorsomban egy ilyen hátráltató tényező? Vagy csak én érzem így?
Aztán, hogy mindkét páromat úgy veszítettem el, hogy meghaltak, ez is az én életem meghatározó eleme volt?
Végül, hogy találhatok-e még párt? Élhetek-e még boldog párkapcsolatban úgy, hogy Őt nem kell elveszítenem, mint a korábbi társaimat?
Elnézést a sok kérdésért, de talán összefüggésben vannak egymással.
Válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: Gabi

Kedves Bader Úr!

Talán én "provokálom" -ha nem is tudatosan- erre a végletes érzelmi állapotokba...erre gondolt? Vagy arra, hogy esetleg bennem is egy ilyen Dallasos felállás működik ? Szeretnék kérni Öntől támpontokat, amin tovább tudok gondolkodni, mert ezt most annyira nem értem.
Köszönöm szépen


Szilvia

Tisztelt Szakértő Úr !

Egy nárcisztikus anya mellett eltöltött gyerekkor után "sikerült " beválasztanom egy nárcisztikus férjet magamnak. Minderre az egészre csak most jöttem rá. Anyámmal való kapcsolatom, - egy pár évvel ezelőtti családállítás eredményeképpen - ma már szerencsére jobb, legalábbis tudom kezelni. De nem így a férjemet. mi ebből a kiút ?

Üdvözlettel: Szilvia

Tisztelt Szakértő,
egy ideje már fontolgattam, hogy nagyon röviden írjak-e Önnek. Mert így írásban lehet, h nem lehetne semmit tenni, és mert amiket leírok, szörnyen hangzanak. De már elkezdtem: Anyámnak előttem 4 gyereke halt meg (azelőtt a férje, val.színű a gyerekei is annak következtében: tehát férjét "megölték" a munkahelyén, ő akkor várandós volt, úgy szedte össze férjének ruháit, abban megtalálta testének egy darabját...,
korábban megszült, gyereke nem volt életképes. Apámmal később élettársi kapcsolatba lépett, és azok a gyerekek is mind hsonlóképp meghaltak, mint a legelső. Én az 5. vagyok, én életben maradtam, mert az ország egyik legjobb orvosánál születtem, húgom is életben maradt, szintén ott született, nem helyben. Én koraszülött vagyok, lehet, h 6 hétig is inkubátorban voltam, anya nélkül. Szüleim, mivel több gyerek után születtem, 37 évvel idősebbek tőlem, tehát sokkal, ill. már apám nem él.
Az inkubátoros kezdet után is nehéz, "szerencsétlen" lett az életem. Nem éreztem meleg, elfogadó szeretetet, szüleim nem tudtak jól kommunkikálni sem velem (és másokkal). Apám sokat dolgozott, mint egy rabszolga, de úgy is viselkedett, érdekeit sajnos nem tudta megvédeni. Bánatát italba fojtotta, beszélni, problémát megbeszélni nem lehetett vele. Ellenségességet éreztem szüleimtől, kiskoromtól kezdve. Anyám is sokat dolgozott, családját (és sajnos más rokonokat is) szolgálta, de nem olyan ölelgetős szülő, érzéseit nem mondta, nem mutatta ki, csak a másik szapulását. Megvert engem sokszor. Azt most nem írom le, mi volt az indoka, de mivel az a dolog a keresztfiánál nem áll fönn, és azt is verte, tehát nála ez egy módszer volt. Végül azt mondta, engem is, meg a ker.fiát is azért verte, mert megérdemeltük.
Gyerekként nagyon súlyos baleset ért, vagyis más gyerekek tették velem. Halálomig szóló egészségkárosodás. Ügyvédhez nem fordultak szüleim, kártérítést nem kaptam. MIndig nagyon bántottak a történtek, így nagynkorúságom elérésekor bekopogtam egy helyre, ahol azt hallottam, egy jogász lakik. Ő elképedve végighallgatott, és kártérítési követelést írtunk az intézmény ellen. 7 évig húzódott a per, végül azzal utasították el, hogy a sérülés után 5 évvel elévült. A sérülés miatt 5 nehéz műtétem volt. Azok és a per is, később, pedig az, hogy megadják-e az ellátást azállapotomra (az nem kártérítést, hanem leszázalékolás), vagy mi lesz vele, tehát nagyon nagy feszültség alatt álltam, nagyon megviseltek. És a folyamatos nehéz élethelyzet. Egész életünkben fáztunk, nem jó körülmények közt laktunk, lakunk.
Amikor nekem volt munkaviszonyom,akkor is kihasználtak, minimálbért sem adták meg, egy szerencsétlenként kezeltek mindnhol, nem tudtam megvédeni magam én sem, mint apám.
Évekkel ezelőtt az emésztőrendszerem tönkrement, és már más szervrendszerekben is problémák vannak. Nem tudnak meggyógyítani, nagyon gyenge vagyok és a legnagyobb problémám a nagy fájdalmak.
Nem tudom, mit tudna írni, de mégis megírtam. Először is csoda kellene, hogy testileg jobban legyek, a többi csak utána jönne. Viszont pénzem nincs, ahogy levelemből kiderült, különféle segítségekre. Nem tudom, mi lesz velem, történetem példa arra, hogy nagy baj, ha az ember szerencsétlenségek után, és azok közé születik, és annak érzi magát, és nem kap segítséget.
A csodára várok, hogy meggyógyulok, de már évek óta úgy vagyok, hogy ha az életemmel kell fizetnem azért, hogy vége legyen a szenvedéseknek, akkor úgy. De csak szenvedek, mint annyi beteg, mint apám is szenvedett - rákos volt -, de ő elég idős korára jutott a súlyos betegséghez, nem úgy, mint én középkorúan.
NIncs már életem, amióta az emésztőrendszerem megromlott. Ha testileg erős lennék, egészséges, akkor lehetne mással foglalkozni.
Mit tudna írni történetemre?
Köszönettel
Középkorú nő

Kedves Szakértő!
Súlyos pánikbetegségem van 2 hónapja. Egyre több tünet megjelent már és egyre erősebb a halálfóbiám.
Elkezdtem fél szem Scippát szedni 0.25-ös fél szem Frontinnal. Eddig nem hogy változást nem érzek, de mintha egyre rosszabb lenne... lehetséges, hogy úgy hat a gyógyszer, hogy akár 1 hétig rosszabbul van az ember tőle?
Autógén tréningre járok. Szeretnek mostmár jobban lenni. 3-4 órákat alszok naponta. Nem merek és nem tudok aludni..
Kérem segítsen!
20 éves nő.

Egy 18 éves lány vagyok, egyetemista. Az a helyzet, hogy kavartam az 55 éves angoltanárommal. Most mitévő legyek? Hogy viselkedjek majd az óráin? Esetleg a későbbiekben szexeljek majd vele?

Úgy történt, hogy az egyik órája után vele meg az osztálytársaimmal beültünk egy közeli sörözőbe iszogatni. A tanárom mindig is tetszett nekem. Magas, ősz haja és szakálla bölcsességet sugároz, szemüveges, fekete öltöny felsője pedig tekintélyt parancsolóan mutat a testén. Kiköpött úgy néz ki, mint Alan Rickman, csak szemüvegben. Olyan igazi tanáros a külseje én pedig mindig is gerjedtem a tanárokra, szerintem a legszexibb foglalkozás.
Aztán egyre fogyatkoztak a többiek, egyre többen mentek el, így végül csak kettesben maradtunk. Így úgy döntöttünk elindulunk egy másik, olcsóbb kocsmába, ami a közelben van.
...
Aztán nagyon későre járt, elhagytuk a helyet, hazakísért egy darabon és azt ígérte, majd folytatjuk. Most szünet van, van időm átgondolni, mi legyen, hogy legyen ezután. Ön mit tanácsolna nekem?
Egy tanácstalan 18 éves lány

Tisztelt Bader György!
Olyan problémával fordulok Önhöz, hogy iszonyatosan rettegek a szüléstől. Pánikrohamok törnek rám, hirtelen izzadni kezdek, remegek, a vérnyomásom és a pulzusom az egekbe szökik, szorít a mellkasom, sokszor olyan hisztériás rohamaim vannak, hogy senki nem tud megnyugtatni, ilyenkor mindig nyugtatót veszek be, de gyakran már az sem segít. Hónapok óta semmi máson nem kattog az agyam, ingerlékeny vagyok, szorongok, állandóan úgy érzem, hogy egy nagy gombóc van a torkomban. Gyomorgörccsel fekszem és kelek. Néha már annyira felhergelem magam, hogy majdnem elvesztem az eszméletem is, többször jött már értem mentő és kerültem kórházba, mert annyira szorított a mellkasom és nem kaptam levegőt. Többször kivizsgáltak már, semmilyen szervi problémám nincs. Most is sírva írok Önnek, annyira rettegek és rosszul érzem magam emiatt. A nőgyógyászom azt javasolta, keressek fel egy pszichológust, aki megvizsgálna és az ő elrendelésére szülhetnék császármetszéssel. A babavárás alatti problémáktól nem félek, és azoktól sem, amik a baba világrajövetele után merülhetnek fel. Húgomat szinte én neveltem fel, keresztlányom 14 hónapos és rengeteget vigyázok rá, sokszor több egész napra. Csakis a szüléstől rettegek. Minden nap minden percében ezen jár az eszem. És még terhes sem vagyok! Bele sem merek gondolni, mi lesz akkor, ha az leszek. Hallottam és olvastam már arról, hogy a kismamák saját döntésük alapján szülhettek császárral. Szeretnénk gyereket a párommal, de nem tudom magam rávenni! Egyszerűen nem megy, nem tudom legyőzni a félelmem. Semmi másra nem vágyom, csakis egy kisbabára, de tizenéves korom óta aggaszt ez a dolog, és most, hogy már rajta lehetnénk a babaprojekten, teljesen elhatalmasodott rajtam. Azt hittem, majd kinövöm, még gyerek voltam, amikor már ez foglalkoztatott. Úgy voltam vele, majd ha oda kerül a sor, elmúlik. De nem! Nagyon aggódom, hogy a párkapcsolatom is rá fog menni erre az egészre! Kérem adjon valami tanácsot! Kétségbe vagyok esve! Valóban van rá esély, hogy szülhetek emiatt császármetszéssel?
Nagyon köszönöm a válaszát!

Tisztelt dr .Úr!
olyan kérdéssel fordulok önhöz hogy a házi orvosom elküldött pszichiátriai szakvéleményt kért mert nagyon sovány és nagyon szorongok, hamar ingerült vagyok, és szeretném öntől meg kérdezni hogy tud e nekem segíteni hogy mért vagyok ilyen sovány 30 éves vagyok és 29 kg. kérem segítsen nekem hogy mit tudok ez ellen tenni előre is köszönöm.Várom válaszát:

Kedves György!

Nem tudom hova fordulhatnék problémámmal, ezért szeretnék öntől tanácsot kérni, hátha tud segíteni, Esetünk a következő: 2015.11.04-n , 16 éves lányom nem jött haza az iskolából, ami tőlünk 30 km-re van, egészen az utolsó buszig vártam ami közel éjfélkor ér hozzánk, ekkor bejelentettem eltűnését a rendőrségen telefonon, másnap délelőtt személyes bejelentést is tettem. Még ezen a napon(2015.11. 05-n), este fél 7-kor hívott a rendőrség, hogy megvan a lányom, Szegeden találták meg (tőlünk mintegy 320 km-re),tudattalan állapotban egy parkban, és a szegedi gyermekklinika intenzív osztályán van. Semmi külsérelmi v bántalmazást nem találtak, és tetőtől-talpig átvizsgálták (nőgyógyászat, MR, vér-és vizelet vizsgálat), de minden negatív volt. Jó magam 2015.11.07-n hajnalban indultam hozzá, (előbb nem tudtam mível rajta kívül még 3 gyermekem van). 2015.11.09-n átküldtek bennünket a szegedi gyermek pszichiátriára, majd következő nap a közeli (győri) ifjúsági pszichiátriára kértem lányom további kezelését, tehát 2015.11.10-től mind máig lányom ott van. Igazán most sem tudjuk mi történt vele, állítólag vannak nem saját eredetű gondolatai, amit nem tud kezelni írányítani, már a 3. féle gyógyszert próbálják nála, mert egyik sem hozta meg a várt eredményt, sőt inkább a mellékhatások jelentkeztek(remegés, fáradékonyság, levertség, beletörödöttség a jelenlegi állapotába. Én úgy látom ez a gyógyszer sem jó neki, és már felmerült bennem, hogy nem is gyógyszeres kezelésre lenne szüksége, hanem valami más áll a háttérbe.most már a 11.hetünk ez így, felborult az egész családi életünk, rendszeressen látogatom és hétvégére haza is jöhet, de nem véglegessen, és még nem tudjuk mikor lesz erre lehetőség.Egyébként mindig egy csendes , visszahózodó természetű lány volt, most már arra gondoltam, valami más gyógymódot kellene nála alkalmazni a gyógyszeres kezelés helyett, mível szerintem nála a problémák más eredetűek, és ezzel többbet ártunk neki, mint használna.Várom megtisztelő válaszát köszönettel: Barabásné

Több diplomával rendelkező 2 gyermekes, házasságban élő 38 éves nő vagyok. A felettesem iránt több éve vonzalmat (szerelmet?) érzek. Várom a hívását, azokat a feladatokat, amelyeken együtt dolgozunk, és ami a legrosszabb a gondolataim, nagy részben róla szólnak.
Ténylegesen nem szeretnék kilépni a házasságomból, nem mennék bele semmilyen házasságon kívüli kapcsolatba, semmilyen szinten se, elveimmel, vallásommal ellentételesen. (tudom, hogy nem is működne a kapcsolat)
A házasságom nem éppen rossz, vannak problémák, de alapvetően működik. Biztos, hogy jobban is működhetne, de ezért tenni kellene, tenni, ahelyett, hogy álmodozok, egy reménytelen, elérhetetlen dologról..
Abban szeretném a véleményét kérni, hogy miként tudnám ezt az agyamban lezárni, és másképp gondolni (azaz nem gondolni rá).
Jelenleg csak egy megoldást látok, a munkahelyváltást. A baj az, hogy kimondottan szeretem a munkahelyemet, vidéken élek, ilyen lehetőségem itt a környéken már nem lenne, és anyagilag is szükségünk van rá.
Viszont szeretném megváltoztatni az iránta érzett gondolataimat, úgy érzem, hogy a tényleges, valóságos életben gátolnak abban, hogy igazán megéljem azt a jelent, amiben a családommal boldogan élhetnék, és nem a vele való ábrándozás körében az álomvilágban. Mit tegyek? Hogyan csináljam?
Ő sem lépne ki soha a házasságából, boldogan mesél róla, a feleségéről is többször. Rólam, úgy gondolom a viselkedéséből, hogy csupán a munka kapcsán gondolkodik, a munkámmal kimondottan elégedett, ezt többször elmondta négyszemközt is. Soha nem beszéltünk arról, hogy én, vagy ő mit érez (ha egyáltalán érez), én soha nem is mondanám el neki, és ahogy ismerem, ha bármit érezne is, ő akkor sem mondana semmit.
Amit szeretnék az a többi munkatárssal való azonos kezelés. Nem szeretnék róla álmodozni, nem szeretném várni a hívását, az e-maileket, a közös céges programokat. Mit tegyek? Ezerszer elmondtam magamban, hogy az a kapcsolat nem működne, és nem is szeretném feladni az életemet, ő se szeretné, de már megint azt várom, hogy újra együtt dolgozhassunk. Felejteni akarok, mit tegyek?

Kedves Gyorgy,

Kulonos hasonlosagot veltem felfedezni az E. nevu olvaso leveleben, bar en nem 37 csak 36 eves vagyok , en is egy nem Evilagi angyalkent lattam meg a Vilagot. Nekem jelenleg nincs parom es kuzdok, mind a munka mind a parkapcsolat teren, volt egy 4,5 eves kapcsolatom ami 2013 elejen veget ert. Azota kkeresem a parom es onmagam. Volt azota kapcsolatom, de jelenleg egyedul vagyok. Keves mar az igazi lovag..Jo eredmennyel vegeztem a fosulin, de 8 eve kulfoldon vagyok a, mert nem tudtam akkor anno elhelyezkedni es emiatt nem is dolgoztam a szakmamban. A csaldi kotelek: nekem apa volt az akivel nehez volt a viszonyom, foleg omiatta, sose tudott elfogadni, barmit is tettem, de anya se konnyitette meg ezt a helyzetet es nem allt ki mellettem soha , bar szerettem volna, ha ez maskepp alakul. Mindig arra vagytam, meghittsegre, nagyon sok szeretetet tudok adni,de megis egyedul vagyok. Mikor koszont be az eletembe az allandosag?

koszonettel,Capribogyo

Tisztelt szakértő!EGY középkoru nő vagyok,régebben kb 10 éve volt egy idegkimerülésem,amely a sok stresz miatt tört ki nálam.1,5 ÉVIG szedtem kb a nyugtatokat és sziologushoz jártam,egyensuly problémám is volt,szédülés is.Ennek már 1 éve kb,de azota is van hogy a fejembe nyomást érzek,és olyan kábult vagyok ,meg szédülök ,ezek a tünetek nem mindig jelentkeznek,ugy vettem észre hogy csak akkor ha az időjárás változik,vagy hidegfront,vagy meleg front jön,ilyenkor olyan vagyok ,mintha nem is ott lennék ahol vagyok,mintha minden mindegy lenne,erőtlen,és megbizhatatlannak érzem magam,mivel hogy félek hogy ha valahova elmegyek,pl bevásárolni,akkor nehogy elszédüljek,vagy elájuljak,mert régebben volt már hogy töbször is elájultam mielőtt idegkimerültségem lett volna,akkoriba a vérnyomásom is nagy volt..
De most már régota,miota nyugodt munkahelyem van mert a régi streszeset ott hagytam,jobban vagyok,és a vérnyomásom inkább kevés mint nagy .Mikor rosszul érzem magam és szédülgetek..akkor megnézem a vernyomasom és 105-110 körül van,ilyenkor iszok egy kis kávét,de van hogy segit ,de van hogy nem segit és ugyanugy érzem magam. AMugy nem kávézom és nem iszom,nem cigizem ,ezeket már kb 10 éve elhagytam.Meg azt is észre vettem ,hogy nem csak akkor ha rossz az időjárás,hanem akkor is ha pl egy családi vitánk van és én ha nem jövök ki jol belőle,vagyis hogy ha nem ugy történik valami kis dolog ahogyan én szeretném,akkor már nem tudok elaludni és egész éjel és nappal azon kattog az agyam ,hogy mit kellene mondjak vagy tegyek,hogy ugy legyen ahogy én akarom..,és ilyenkor nem érdekel hogy hán yora van vagy az sem hogy mit csinálok,ugy elvagyok a mérgelődéstől gondolkodva,hogy nem tudok dolgozni,semmi kedvem hozzá,nem telik az idő,és olyan mintha nem lennék a testembe,az sem érdekel mit veszek fel,csak a gondolataim járnak az eszembe..Másik dolog pedig az hogy kb 8-9 orát alszom átlagosan,de mikor valamivel korábban kell fölkeljek és kb csak 7 orát alszom,akkor is már este jön elő az az érzés hogy nyomodik az agyam,kezdek kábult lenni,és szédülök,és erőtlen vagyok..
Ön szerint mi lehet ezeknek az oka?
Lehet hogy egy régebben átesett idegkimerültségemből adodnak ezek a tünetek,és az is lehet hogy ezek a tünetek más ilyen idegbetegségben szenvedő és kikezelt betegeknél is normálisnak mondhato,ha hasonloan érzik magukat mint én,mert ezeket nem lehet megszüntetni,mert az idegbetegség olyan lenne,hogy ha egyszer megsérült,akkor hiába kezelik ki,ezek a tünetek megmaradnak ugy mint egy sziv betegségben szedvedőnél ,mikor ők is megérzik a meleg vagy hideg frontot,hiába szednek,vagy szedtek gyogyszert,vagy egy eltört csontnál,mert azok is ugy tudom megérzik a frontokat...
Előre is köszönöm válaszát!

Tisztelt Bader György!

Az alábbi kéréssel fordulok Önhöz:
Két megoldatlan problémám van (vélhetően több is, de ezek a legégetőbbek, úgy érzem), amelyekkel nem tudok mit kezdeni, ebben kérném a segítségét.
37 éves nő vagyok, aki nagyon szeretné megtalálni a társát. Házas soha nem voltam, de olyan kapcsolatom sem volt, amelyben éreztem volna, hogy szeretnek. Ami a családi hátteret illeti, a következő a helyzet: nagyon-nagyon ingerszegény és szeretet nélküli családi környezetben nőttem fel. Olyan szülőkkel és nagyszülőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel és testvérrel, akik legjellemzőbb tulajdonságai: a gyűlölet, az irigység, a rossz szándék. Önmagukhoz, egymáshoz és a legközelebbi hozzátartozóikhoz sem tudnak másképpen viszonyulni. Testi-lelki terrorban, elutasító, sőt kirekesztő, nagyon sokszor megalázó bánásmódban részesültem.
Kilógok a sorból: másképpen gondolkodom és érzek, mint ők.
34 éves koromban költöztem el otthonról, azaz 3 éve. Tudom, hogy túl későn, de ha 18 évesen teszem, az is túl késő lett volna. Egyszerűen nem sikerült. Bárhogy is próbálkoztam új életet kezdeni, nem ment. (Megjegyzem: egész odáig tanultam és dolgoztam, sokszor egyszerre, igen aktív és mozgalmas életet éltem, csak a „kitörés” abból a környezetből okozott problémát).
Rengeteg pozitív változáson mentem keresztül az elköltözésem óta, önmagában csak a környezetváltozástól. Most tudatosul azonban bennem egy jó csomó megoldatlan konfliktus. A legnyomasztóbbnak a magányt, a társtalanságot érzem, az építő emberi kapcsolatok hiányát. A korábbi években megvoltam enélkül is, hiszen jól lefoglaltam magam. Most is aktív vagyok, viszont úgy érzem, – és nemcsak az életkorom miatt – hogy ez már kevés.
Amit nem tudok megoldani, az a kapcsolataimban ismétlődő probléma. Felismerem én ezekben a családi/szülői mintát, a családi játszmákat, viszont nem tudom a helyén kezelni a problémákat.
A legutóbbi három kapcsolatom, vagyis úgy az elmúlt 5 év érdekes ebből a szempontból. Az első esetben nagyon nehezen, inkább későn tudatosult bennem, hogy az illető a szüleimhez nagyon hasonló jellemvonásokkal rendelkezik és hasonlóan bánik, viselkedik velem. A következő kapcsolatomban ezt nagyon gyorsan, kb. egy hónap „együttlét” után felismertem. A jelenlegiben is elég volt ehhez nagyjából ennyi idő. Az előző kettőben el is hagytak, meg nem is (ahogy szerettek is, meg nem is), és aztán mégis az én kezembe adták – gyáva módon – a döntést, én pedig mindkettőjüknek nemet mondtam. A jelenlegi kapcsolat még tart. Mivel megtorpantam és átgondoltam azt a lehetőséget, hogy mi van, ha nem otthagyni kell csapot-papot sértődötten, vagy mert kiprovokálják, hanem általa kell megtanulni ezt-azt. Úgy vélem, hogy ezért kapom újra és újra a nagyon hasonló partnereket.
A partnerrel kapcsolatban a legkirívóbb példákat és a leggyakrabban ismétlődő helyzeteket írom le: legfőképpen elutasító, kirekeszt a saját kapcsolatunkból. Mindig magányosnak érzem magam mellette. A jelenleg olyan mértékig zárkózott és kimért, hogy szó szerint nem érhetek hozzá, mert bárhol simogatom, az őt idegesíti. Sőt, odáig fajult, hogy mikor este megérkezem, ki se jön, nem is köszön, mintha ott sem lenne. Ha együtt vagyunk, akkor is kimért, pl. a testi kontaktus tekintetében: én igénylem a simogatást, a puszit, a bújást, amit szinte folyamatosan elutasít. A beszélgetésről nem beszélve: értékrend, elvek, gondolkodás terén fényévekre vagyunk egymástól. Ő szinte lehord engem azért, ha másképpen gondolok valamit, mint ő. Szó szerint felelősségre von. Pontosan úgy történik minden és úgy is érzem magam, mint otthon. Figyelmet és figyelmességet nem kapok, egyszer mentünk el közösen egy múzeumba, és még csak meg sem kérdezte, hogy meghívhat-e egy kávéra. Önzőnek és fukarnak gondolom őt. Mindenben és mindenkiben, bennem is a hibákat keresi, arra kíváncsi, hogy mit nem tudok, sokszor gúnyolódik. Pontosan úgy, ahogy a szüleim is. (Ezt nem szívesen mondom másoknak, mert eddig mindig engem köveztek meg érte, de a saját anyám sokszor még az ételt is sajnálja tőlem. Nekem a legnehezebb ezt tudomásul venni, de ez van…). Sokszor érzem, hogy nem tudják élvezni a társaságomat, hanem inkább azt keresik, miben lehetnék a hasznukra. Pl. takarítás, levelek legépelése stb. Ahogy mai napig is érzem, amikor havonta haza látogatok, hogy anyámnak is mintha terhére lennék és próbálja a hasznot keresni abban, hogy egy hétvégét ki kell bírnia velem (jóformán csak a kutya miatt megyek haza, akit nagyon szeretek). Ilyen hasznos tevékenység részemről a kutyasétáltatás például és még sorolhatnám, ami alól ilyenkor ő mentesül.
Nem azonosultam velük, teljesen más vagyok, mint ők, mindig is más voltam (gyerekkorom óta érzem, hogy nem fogadnak el). Azonban tisztában vagyok azzal, hogy vannak komoly hiányosságaim, amelyek a nem túl kedvező családi kapcsolatok eredményei: én magam sem tudok szeretni, mert egyszerűen nem volt kitől megtanulni. Néhány hete eldöntöttem, hogy másképpen csinálom, mint eddig: megpróbálok nem megsértődni kislány módjára minden apróságon, általában nem ösztönösen, hanem tudatosan cselekedni. Tisztelettel beszélni a másikkal, megtanulni elfogadni és inkább a szerethető tulajdonságait keresni. Ha ő szeretne elvonulni, akkor tiszteletben tartom (nem vagyok egy „csüngő” típus egyébként sem, van elég dolgom az életben, ami lefoglal). Sikerült is, a partnerem szóvá is tette, valamint ő is sokkal kedvesebb volt. Néhány napig… Gyökeres változásokat azonban nem tapasztaltam nála, ugyanúgy bezárkózik.
Azt érzem, hogy nem kellek. Nem szeretnek. Nem vágynak a társaságomra, a közelségemre. A jelenlegi partneremet például az is zavarja, hogy – véleménye szerint - túl értelmesen beszélek. Számára sokszor úgy tűnik, mintha szakfolyóiratból idéznék… Otthon, a szülők és a testvér is kigúnyoltak, ha csak normálisan beszéltem. (Megjegyzem: ezt nem tudatosan teszem. Gondolom, természetesen fakad abból, hogy jelentős eltérés van a családtagok és közöttem iskolázottság tekintetében – ami mindig gondot jelentett. Ebben az esetben sem vettem észre, teljesen megdöbbentett, amit a partnerem mondott).
A másik probléma: a testvér háború.
Lánytestvérem van, aki két évvel fiatalabb. Semmiben, még külsőre sem hasonlítunk egymásra. Mindig ellentét feszült közöttünk (most nagyon finoman fejeztem ki magam), amit az anyánk csak szított azzal, hogy az általa gyengébbnek vélt gyerekét mindig a pártfogásába vette. Ennek eredményeként – biztosan sejti – én lettem az az „elnyomott”, aki mindig bizonyítani akart, ebből következően egész más életutat jártunk be, én sikeres lettem, ő kevésbé (emiatti elkeseredettsége nagyon határozottan érezhető), ami tovább rontott a helyzeten. Meglátásom szerint ez a szerencsétlen helyzet mindkettőnkben nagyon mély nyomot hagyott. Amíg otthon laktunk, folyton provokált, állandó hatalmi játszmákat játszott, melyek elől én tudatosan elzárkóztam, de voltak pillanatok, amikor erőszakosan kitörtem, mert nem bírtam a nyomást. Ilyenkor visszafogta magát egy pár napig (még a torkát is megköszörülte, mielőtt hozzám szólt), de ez mindig csak átmeneti volt. A probléma azóta sem oldódott meg: egy évben egyszer-kétszer találkozunk, az év végi ünnepekkor mindig és minden ilyen alkalmat megragad… A viselkedése minősíthetetlen, sokszor én szégyellem magam miatta és látom az anyámon is, hogy neki is nagyon kínos, de nem mer beavatkozni. Folyton próbál fölém kerekedni, a legocsmányabb kifejezés a legtalálóbb ezekre a helyzetekre: „csicskáztatás”. Sokszor mások előtt… Iszonyatosan megalázó! Én pedig azt érzem, hogy igen, sebezhető vagyok és bizonytalan ebben a helyzetben. Nem tudom magam megvédeni. Feltehetően, ő is érzi ezt és ezért kap belém állandóan. Most szeptember van, de már előre félek a decembertől. Arra is gondoltam, hogy inkább nem megyek haza az ünnepekre, de egyrészt akkor azért is bántanának, másrészt azzal nem biztos, hogy megoldanám a problémát.
Ezt a szerencsétlen játszma itt a munkahelyen ismétlődik a főnökömmel, aki nő és éppen egyidős a testvéremmel. Az otthonihoz hasonló botrányos dolgok történtek már eddig is, amelyek miatt rengeteg tüske van bennem és félek, hogy ameddig nem találok megoldást, nem fogok tudni munkahelyet sem váltani, ami viszont tervben van és nagyon fontos nekem. Nem szeretnék odáig jutni, hogy teljesen aláássák az önbecsülésem.
Napi szinten kapok már dührohamokat attól a fájdalomtól és a tehetetlenségtől, ami bennem felgyűlt már a fenti megoldatlan helyzet/ek miatt.
Reggelente rendszeren arra ébredek, hogy vagy a magány fáj, vagy az, hogy nem találom a helyem az életben és sokszor inkább nem szeretnék élni. Tudom, hogy ezek a dolgok összefüggnek egymással és akadályoznak.
Hangsúlyozni szeretném: nem várok már a családomtól szeretetet, elfogadást és nem másokat akarok megváltoztatni. Szeretném megtanulni, hogyan válhatnék olyan személyiséggé, aki képes építő és valódi szereteten alapuló emberi kapcsolatokat kialakítani.
Bízom válaszukban és segítségükben!
Köszönettel: E.

Tisztelt Bader György!
A tanácsát szeretném kérni. Lassan betöltöm a 27.életévemet, és még mindig nem tudom, hogy mihez kezdjek magammal. Nem tudom, hogy jó óton járok-e. Tele vagyok ötletekkel, és mindig találok valami újat, amibe nagy lelkesen belevetem magam, aztán rövid idő múlva elkezdett kételkedni abban, hogy az adott dolog lenne az igazán nekem való, és ezért nem haladok egyről a kettőre. Mindig is irigyeltem azokat, akik gyerekkoruk óta tudják, hogy mik akarnak lenni, és így tudatosan haladnak a céljuk felé. Én már gyerekként sem tudtam, hogy mi akarok lenni. De így, ennyi idősen már nagyon szeretném megtalálni, mi az én igazi hivatásom. Nincs munkám, amit nem csodálok, hiszen aki nem tudja, hogy merre menjen, annak nincs kedvező széljárás... A Hellinger családállítás tudna nekem ez ügyben segíteni? Ön szerint mi lehet a gond, mi akadályoz, hogy haladjak az életutamon? Mitől van ez a nagy kételkedés és bizonytalanság? Leírom a születési adataimat, hátha így átláthatóbbá válik a helyzetem: 1987.04.06, 08:50, Szabadka/Szerbia.
Válaszát előre is nagyon köszönöm! E.

Tisztelt Bader Gyorgy! Beleragadtam egy helyzetbe amiben nem vagyok boldog, de megis keptelen vagyok kilepni belole. Masfel eve szerelembol kulfoldre koltoztem, a parom miattam valt el. Sose volt onbizalmam, a csaladi oroksegem hogy "ertektelen vagyok, nem szamitok", es az uj helyzet pont ezeket a sebeimet nyitogatja nap mint nap. Remenytelen hogy munkat talaljak, ellenben a volt feleseg a parom tokeletes, potolhatatlan alkalmazottja, aki raadasul kirugas eseten magaval vihetne az ugyfeleket, parom csodjet okozva ezzel. Elmanipulalta az osszes gyerekkkori baratot, es a parom csaladtagjait is. Magyarul, engem es a parom donteset nem fogadja el, nem tiszteli senki. Ket kislany is van, a nagyobbik, 7 eves, epilepszias es mintha szerelmes lenne az apjaba, ami ebben a korban ugy tudom mar nem termeszetes, bar az igaz hogy kicsit visszamaradott a korahoz kepest. Nincs benne semmi szemerem, kioktat, dicserteti magat, es egy baratnom ugy fogalmazot,t olyan mintha belemaszna az aurajaba... nagyon furcsa lany, es sajnos roppant mod irrital. Annyira hogy o az egyik ok ami miatt a kapcsolat megszakitasan gondolkozom- bar mindig csak gondolkozom, es nem tudom elszanni magam. Koszonom szepen valaszat!