Tiszelt Bader György!

Először is köszönöm a kérdezés lehetőségét. Én azt hiszem, egy meglehetősen terhelt családból származom. Nagyszülői szinten: apai ágon nem találkoztam életben soha a nagyszülőkkel. Nagymamám depressziós volt, haláláról nincs információm, valószínűsítem, hogy öngyilkos lett, de ez nem biztos, nagypapám viszont biztos, hogy felakasztotta magát. Apámnak egy féltestvére volt, aki szintén öngyilkos lett, őt ismertem. Anyai ágon nagypapám fiatalon elhunyt, nagymamám élete jórészében közel volt hozzánk. Szüleim elváltak még apró gyermekkorunkban, értelmi fogyatékos testvérem miatt, ő az első szülött, én a második. Anyámnak volt egy élettársa, és lett volna egy féltestvérünk, de nem született meg, és a kapcsolat is véget ért. Anyám alkoholista lett, így rám hárult tízévesen tulajdonképpen minden. Apámmal semmilyen kapcsolatunk nem volt kamaszkorunkig, amikor is édesanyám elhunyt, és édesanyám egyedülálló húga gyámunk lett, és nagymamánkkal együtt nevelt. Ekkor édesapánk is megjelent, akinek közben új családja lett, és lett egy féltestvérünk, illetve kiderült, hogy van még egy házasságon kívüli féltestvérünk egy harmadik hölgytől, akit még mai napig sem láttam sosem. Az apám új családjában megjelenésünk csak konfliktust okozott, mert az új feleség féltette a saját és féltestvérünk pozícióját, illetve apám semmilyen szinten nem tudta nővéremet felvállalni, ami nekem okozott folyamatosan fájdalmat. Ezért a kapcsolat nagyon hamar megszűnt, hamarosan pedig apám meg is halt. Halála után az özvegy hosszas pereskedésbe kezdett velünk az örökség elvételére, ami lehetetlenné tette, hogy a féltestvéremmel fennmaradhasson a kapcsolat. Nagymamám is meghalt, ami után mind nagynéném teljesen összezuhant és átment gyermekbe, mind pedig testvérem idegileg összeomlott, és hosszas kórházi kezelésre szorult. Abban legalább nagynéném partner volt, hogy testvéremet megmentsük. Én közben szépen felvettem a szülői szerepet és mind őt, mind testvéremet hosszú éveken keresztül ezután eltartottam. Ezt semmiképp nem tartottam az évek múlásával egészségesnek, és nagyon nehezen, de sikerült véget vetnem, ami miatt ki lettem tagadva, és most „ára van”, hogy visszakerülhessek a saját családomba, mégpedig az, hogy újra felveszem az eltartó/fenntartó szerepet. Ezt nem szeretném és nem is fogom. Most úgy érzem, végre itt a lehetőség, hogy saját magammal foglalkozzak, és megpróbáljam végre megtalálni a helyem (és normálisnak maradni) az életben, a szerepem és helyem a maradék családban, ami kvázi nővérem és anyám testvére, illetve anyám öccse és családja, akivel alig van kapcsolatom. Még csak harmincas éveim elején járok, de úgy érzem, már minden voltam: családfenntartó férfi, anyja-apja testvéremnek, nagynénémnek, anyámnak. Épp csak gyermek nem voltam még a helyemen, arról pedig, hogy a család felé az adok-kapok egyensúlya merre dől, már meg sem emlékezem inkább. De akkor most hol is van a helyem ebben a családban? Testvéremért ki köteles például felelni? Mondanom sem kell, hogy párkapcsolati problémákkal küzdök, mindig olyan férfit választok, aki „nincs ott”. Vagy fizikailag, vagy érzelmileg. Ezt apámnak és nagybátyámnak is tulajdonítom, hiszem mindkettő elhatárolódott érzelmileg tőlünk. Gyermekvállalásról és a vele járó felelősségről még elgondolkodni sincs erőm, olyan kimerült vagyok belül. De hogyan lehet mindezt feldolgozni, ezeken túllépni és változtatni? Hogyan lehet egészséges párkapcsolatot kialakítani, ahol nem vagyok magam, „csak” nő? Azon túl, hogy ezeket bevallom magamnak? Merre van az előre?
Köszönöm, Hanga