Azt hiszem, ezekben a pillanatokban érzem úgy, hogy a hosszú pedagógusi pályafutásom totális csődjét jelentem be. Meghunyászkodva, szégyenszemre a küszöb alatt beszivárogva, hátha észre sem vesznek, visszakullogok a diplomámmal és lemondok róla, egy életre. Nem érdemlem meg.

Ilyenkor összekotrom minden maradék erőmet és elkezdem:
Panka… menjünk aludni.
Mire ő, elhúzva a seprűlován mellettem: Mindjárt anya!
Nagy levegő: Panka, légyszi, menjünk már aludni.
Két szék között kifeszített és felkötözött pokróc alatt a bunkiból: Aaaanyaaaa, nézd, milyen kutyaházat építettünk a papával!
Én: Látom kislányom. Gyönyörű. Menjünk aludni.
Panka ugrálva az ágyon: Megyek anya!
Én már pizsamában: Kislányom, kezdj el öltözni.
Válasz két lihegés között: Jóóóó… csak még egy bukfenc!
Megadom magam: Jó. EGY bukfenc. De utána öltözés.
Plusz még két nekifutásból ágyra vetődés után: Anya, itt vagyok!
Nagy vigyorral áll előttem és elkezdhetünk öltözni. Ha jók vagyunk, tizenegyre már ágyban, és talán el is aludt. Ez minden, csak nem szigorú és következetes „nevelés” eredménye. Gondolom, ebben most mindannyian egyetértünk.

Mégis mit rontottunk el?!

Hányan tettétek fel már ezt a kérdést magatokban, vagy hangosan, a teljes összeomlás szakadékának határán imbolyogva? A párotokkal egymás tekintetébe kapaszkodva álltok, hátha a másik vállalja magára a „bűnt”, hogy ti azt mondhassátok a külvilágnak: de kérem, ÉN ott sem voltam! ÉN jól csináltam mindent! Valahol… valami… elromlott…

Mi a férjemmel együtt felneveltünk már néhány gyermeket. Panka a hosszú sorban az ötödik. Ő a mi közös gyermekünk, aki ennek ellenére sem könnyíti meg az életünket. Panka ugyanis minden eddigi „nevelésünket” felborította és megcáfolta, illetve Ő az élő példa arra mindkettőnk életében, hogy:

Alkalmazkodás az élet, avagy a szabály az, hogy nincs szabály

Én eddig csak tökéletes gyereket láttam!
Na, EZ az, amit ha kijelentenék, akkorát hazudnék, mint ide Isztambul. Tökéletes gyerek ugyanis nincs. Vagy legalábbis az elmúlt évszázadok folyamán írott irodalmat még nem találtak ilyenről (ha van, akkor kérlek, jelezzétek, mert igencsak lemaradtam valamiről).
„Rossz gyerekről” ellenben annál többet. Most mondom a titkot, de figyelj, mert csak egyszer: ROSSZ gyerek sincs! Hogy akkor mi van? Gyerek! Slussz. Ráadásul SOK gyerek. Az igazi bonyodalmat pedig az okozza, hogy minden gyerek más.
Elhiszem, hogy a szülők számára ez rettentő kényelmetlen, és a pedagógusoknál is ez az, ami irtóra megnehezíti az életet, illetve kiveri a biztosítékot. Nos, bármennyire is igyekszik a szülő, vagy a pedagógus, illetve várja el a társadalom, bátran kijelenthetem, skatulyázni márpedig nem lehet. Megpróbálhatjuk, erőltethetjük, kényszeríthetünk, követelőzhetünk, toporzékolhatunk, sőt, még be is csaphatjuk magunkat, hogy ez jó, akkor sem tehetünk semmit. Nem vagyunk egyformák. Sem mi, sem pedig a gyerekeink. Így aztán azt is ki lehet találni, hogy nem tudjuk úgy szabályozni a nevelési folyamatokat, hogy mindenkinek jó legyen. Valahol, valakinél, valamikor ki fog lógni az a bizonyos „lóláb”, és akkor foghatjuk a fejünket. Ekkor jön az önvád és a vádaskodás: ELRONTOTTUK! 

De, hogy ne dőljön most azonnal minden szülő kardjába, hogy itt a vég, nincs megoldás, szolgálok jó hírrel is: amire nincs szabály, azt nem lehet elrontani sem. Fölösleges ostorozni magunkat, hogy nem voltunk elég következetesek. Nem tartottuk be a szabályokat. Szigorúbban kellett volna nevelni.

Nincs mese: ALKUDNI kell!

Mégis mit tegyünk? A kulcsszó a kommunikáció. A leges legelső szabály, amit nagyon szigorúan, következetesen, sőt, azt kell, hogy mondjam, életünk végéig be kell tartanunk, az az, hogy BESZÉLGESSÜNK a gyerekünkkel. Mégpedig születése pillanatától. Most látom a lelki szemeim előtt, ahogy néhány anyuka a szívéhez kap: Jézusom! Ez a nő megőrült! Mit beszélgessek én egy alig egy perce született csecsemővel? Hiszen nem is érti, amit mondok.

Most képzeld el kérlek, a jelenetet: védőnői váró. Tömve síró, gügyögő, alvó, játszó babával és a hozzájuk tartozó felnőttekkel, akik igyekszenek türelmesen várakozni, és nem csapni túl nagy zajt, erre intve picinyeiket is. Élő, egészséges zsivaj és zsibongás tölti be a teret. Most képzelj a jelenet közepében egy anyukát, engem, aki épp kilép a rendelőből az alig két hetes babájával.
Télvíz idején játszódott a sztori, amikor rendesen fel kellett öltöztetnem Pankát, hogy el tudjunk indulni. Én, rendes szokásomhoz híven, beszélgettem a pici lányommal. Normális hangon, nem gagyarászva és nem gügyögve, hanem, ahogy egy neked válaszoló, már teljes tudatában lévő emberrel szokás. Mi így beszélgettünk első pillanattól. Nevetgéltem vele, magyaráztam neki és az tűnt fel, néhány perc elteltével, hogy „kiürült” körülöttünk a váró. CSEND van. Mély, szinte vágható csend. Felnéztem a pelenkázóról és rácsodálkoztam a csendre: mi van itt? Azt láttam, hogy lefagyva állnak körülöttem az emberek, és bennünket bámulnak. Ennyire megdöbbentek azon, amit láttak.

Mi Pankával azóta is így beszélgetünk. A tiltás, a „Ne csináld!” szigorú, néha már kiabáló alkalmazása semmit nem ér. A pozitív kommunikáció, a játékszabályok elmagyarázása, a dicséret ellenben csodákra képes.
Nekünk nagy vitáink vannak, néha veszekszünk is, és keményen alkuszunk. A férjem eleinte tiltakozott. Azt mondta, nem vagyok elég következetes és szigorú. Miután látta, tapasztalta, hogy a kislányunknál a hagyományos értelemben vett nevelési elvek és szigor semmit nem érnek, rájött, hogy mit csinálok: tárgyalok vele. Mint egy „felnőttel”. Kérdezek, javasolok, alkukat ajánlok, érvelek, meggyőzök, és amit megbeszéltünk, ahhoz tartom magam, de azt rettentő következetesen el is várom, hogy ő is betartsa.
Tovább megyek: hagyom, hogy néha meggyőzzön! Így fogja megtanulni a saját kommunikációs „játékait”. Így érzi meg azt, hogy valójában, egy-egy éles szituációban meddig mehet el. Hol érzi meg a másik félnél, hogy ennél valóban nincs tovább. Ráadásul kell neki a sikerélmény, a valódi, az igazi, amikor látszólag „palira vehet”. Boldog, hogy meggyőzött. Hiszen egyetlen szülő sem szeretne vakon engedelmes, mindent elfogadó és semmit sem megkérdőjelező, bólogató „birkát” nevelni a gyerekéből. Ugye?
 

Akkor MOST számoljunk vissza

Vannak persze bevált, jól működő trükkjeim, hogy ne fajuljanak el a dolgok. Ilyen például az, hogy előre megbeszéljük, hogy hol a határ, mire számíthat, és mikor van vége valaminek. Ebből nem engedek. Nincs mese. Amit előzetesen megbeszéltük, ahhoz tartjuk magunkat. Ha a helyzet maga teszi lehetetlenné, hogy betartsuk, amit megbeszéltünk, akkor módosítunk. Ilyenkor mindenképp le kell szögezni, hogy ez most nem azért történt, mert nem kell betartani, hanem azért, mert ellehetetlenült a betartása. Ezt is értenie kell.

Tipikus jelenet például a játszótéri: hisztizik a gyerek, fülsiketítőn ordítva, hogy nem akar hazamenni. Mi minden gyermekünknél ugyanezt alkalmaztuk:

• Mit szeretnél még csinálni, mielőtt hazamegyünk?
• Hintázni, egyet még csúszunk a csúszdáról, végigmászunk a mászókán.
• Rendben. Ha ezek megvannak, akkor mehetünk?
• Igen.

Itt viszont nem engedünk. Ha a megbeszéltek megtörténtek, akkor azonnal indulás haza. Nincs még egy csúszás, nincs nyafogás és nincs semmi alku. Megyünk. Megbeszéltük. Ha nem így van, akkor nekem, mint szülőnek sem kötelező betartanom a gyereknek megígért dolgokat. Ezt a tényt pedig elég érthetően és világosan tudtára is adom.

Ha valahol azt érezzük, hogy kezd eldurvulni a helyzet, és ha most nem találunk ki valamit, a gyerek azonnal a fejünkre nő, nagyon jól alkalmazható a visszaszámlálás: „figyelj, most szólok: ha nem kezdesz el azonnal öltözködni, nem lesz időm mesélni, mert már rég aludnod kell.”
Nem veszi komolyan.
„Ok kislányom, akkor most kezdek el visszaszámolni öttől, és ha nem kezdesz el öltözni, akkor nincs mese”.
Általában a háromig sem jutok el. Nálunk ez annyira bevált, hogy amikor már azt akartam mondani, hogy elkezdek visszaszámolni, lógó orral ugyan, de kérte, hogy inkább ne, és szépen megcsinálta, amit kértem.
 

Pontosan tudd magadban, hogy hol a határ

Ha TE pontosan tudod, hogy hol van a saját türelmed határa, akkor a gyermeked is pontosan fogja tudni.

Legelső sorban saját magaddal kell tisztáznod, hogy mit szeretnél a gyermekedtől. Mit akarsz elérni nála. Mi az, amit elvársz. Meddig engeded, hogy eljusson. Mennyire érzed hajszálpontosan, hogy hol a saját türelmed határa.
Ha ezzel megvagy, akkor nem lesz teher ezt szabályoznod és tudtára adnod, mert nem fog érezni benned semmi ellentmondást, semmi frusztrálót, ami elbizonytalanít. Ha te úgy érzed, hogy „na, ez még belefér”, nem dől össze a világ, akkor legyél tisztában azzal, hogy EZT te már eldöntötted. Ne a gyereken töltsd ki a dühödet, ha valami félresikerül, hiszen te engedted meg neki, amit csinált. Ha viszont úgy érzed, hogy „na, ez már aztán végképp nem fér bele”, akkor viszont ne engedj. Ha itt nem érzi a tejes tudatosságot, akkor simán a fejedre nő.

Hogy ez fárasztó és időigényes „játék”? Az. Senki sem mondta, ígérte neked, hogy gyermeket nevelni könnyű. Viszont ha megteszed, akkor olyan sikerélmény vár rád, ami egész életedre azzal a boldog tudattal tölt majd el, hogy „NEM RONTOTTAM EL!” Hát nem megéri?

Fotó: Kasman/pixabay