"Ne haragudj rám, én is szenvedek!" - Ezt mondaná neked igazából a hisztiző kisgyerek

Kercsó Dorottya - 2019-12-17
Valóban a "liberális nevelés" miatt jellemzőek kétéves kor körüli dühkitörések? Vagy épp ellenkezőleg, örülni kell nekik, hiszen jelzik, hogy a gyerek megfelelően fejlődik? Az igazság valahol a kettő között van: a hiszti kisgyerekkorban teljesen normális jelenség, de ettől még nehéz elviselni. Mégis érdemes.
"Ne haragudj rám, én is szenvedek!" - Ezt mondaná neked igazából a hisztiző kisgyerek

„Kiskirályokat nevelünk.”
„Itt a bizonyíték a liberális nevelés kudarcára.”
„Ha nekem gyerekem lesz, soha nem fogom megengedni, hogy így viselkedjen”
– néhány jellemző reakció idegenektől, amikor hisztiző kisgyereket látnak. Egyre hangosabb azonban az ellenkező oldal is, akik azt bizonygatják: ők örülnek a hisztinek, sőt bátorítják is, mivel úgy gondolják, ez biztosítja, hogy gyermekük autonóm személyiséggé váljon.

Az igazság, mint a legtöbb hasonló kérdésben, valahol félúton van.


Engedjük-e a gyereket hisztizni?

Már a kérdés is rossz. A kisgyerek nem kér engedélyt a dühkitörés előtt, és soha nem fogja parancsszóra abbahagyni. Nem képes rá. Azért dühöng, mert még nincsenek meg a nyelvi eszközei arra, hogy problémáját, vágyait pontosan kifejezze, vagy ha ez mégis sikerülne neki, lelkileg még nem elég érett arra, hogy elviselje a csalódást.

„A gyerek ekkor fedezi fel a saját „én”-jét, rádöbben arra, hogy saját céljai, vágyai, kívánságai vannak, miközben semmit nem tud arról – és így nem is veszi tudomásul -, hogy másoknak is lehetnek céljai, vágyai, ráadásul – ami nagyon kellemetlen -, ezek a célok ellentétben lehetnek, ütközhetnek az övéivel” – írja Ranschburg Jenő.

Ahhoz, hogy mindezt megtanulja, idő kell. Nem az „elkényeztetés” jele, ha egy két-hároméves még nem rendelkezik fejlett empatikus készséggel, de ilyenkor a szülő dolga az, hogy türelemmel, szeretettel elkezdje neki mindezt megtanítani. Arra azonban készülni kell, hogy mindez nem fog varázsütésre, egyik pillanatról a másikra bekövetkezni.


A kulcsszó: a türelem

Mondhatnánk, hogy a szülő örüljön, ha azt látja, gyermeke egyre erősebben próbálja érvényesíteni az akaratát – de nem mondjuk, mert a hisztiző gyereket elviselni roppant nehéz. Sokat segíthet azonban, ha nézőpontot váltunk, és az ő helyébe képzeljük magunkat. Mit érezhet vajon?

Valami nem sikerül neki. Hiába próbálkozik, nem megy. Nem sikerült egymásba kattintani a Lego-darabkákat, vagy levenni a cipőjét. Szeretne valamit közölni, de hiába próbálkozik, Apa és Anya folyamatosan félreértik.
Szeretne banános joghurtot, de Anya az epreset adja, neki pedig nem jut eszébe a „banán” szó, hiszen még csak kétéves. „Nem kell!” - kiabálja egyre hangosabban, mert csak annyi telik tőle, Anya pedig egyre idegesebb, hiszen az előbb ő kért joghurtot, akkor most mégis miért sír? Csak kicsit tudna jobban beszélni, elmondaná, mit szeretne, és akkor talán az sem lenne akkora tragédia, ha Anya azt válaszolná, hogy a banános kifogyott, epres van csak itthon… De így, hogy senki nem érti meg, hanem csak egyre mérgesebbek rá, ő sem tud tehetetlen dühében mást tenni, mint földhöz vágni magát. (Amit egyébként legszívesebben Anya is tenne, de ő már tud uralkodni magát. Van harminc év előnye.)


Nem téged akar bosszantani!

Amerikai kutatók szerint a könnyekkel kortizol hormon szabadul fel a szervezetünkben, ez az oka annak, hogy utána megkönnyebbülést érzünk. Erre a megkönnyebbülésre a kisgyereknek is igazán szüksége van a feszült helyzet után.

A gyerek tehát nem azért produkál dühkitöréseket, hogy a szüleit bosszantsa, hanem azért, mert máshogy képtelen a frusztrációjával megbirkózni. Nincsenek meg hozzá az eszközei. Fontos azonban számára, hogy a szüleit akkor is érzelmileg stabilnak lássa, amikor ő maga nagyon is küzd az indulataival.

Ezért, bár roppant nehéz, igyekezzünk megőrizni a hidegvérünket akkor is, amikor az idegeinket táncol az éppen akaratát próbálgató gyerek! A kiabálás, lefogás, hideg zuhany még soha, egyetlen alkalommal sem hozott tartós eredményt. Az a szülő, aki maga sem ura az indulatainak, soha nem fogja tudni megtanítani gyermekét az érzelmek normális kezelésére.

Éppen ilyen káros azonban, ha annak jelenként, hogy „örülünk az autonóm személyiségének”, gyakran engedünk a hisztinek. (Ilyenkor egyébként az esetek jelentős részében arról van szó, hogy a szülő nem bírja már hallgatni a sírást, ezért bármit megtesz, hogy legyen végre csend. Saját maga és mások előtt is jobban veszi azonban ki magát, ha az egészet egy tudományosnak tűnő köntösbe csomagolja.)

A kulcsszó tehát, bármilyen nehéz is, a türelem. Biztos, hogy nem fog mindig sikerülni. Biztos, hogy lesz olyan, amikor visszanézve nem értjük, hogy egy kisgyerek, aki a derekunkig ér, hogyan boríthatott ki ennyire. Lesz azonban olyan is, hogy sikerül. Ezek a helyzetek pedig erőt adhatnak ahhoz, hogy a későbbiekben egyre gyakrabban legyünk képesek megértően viszonyulni a tehetetlenségében toporzékoló gyermekhez.

Kapcsolódó cikkeink:

Kép: Bob_Dmyt / pixabay

 

Közösségi hozzászólások:
© 2004-2020 Családi Háló Közhasznú Alapítvány - minden jog fenntartva.
Ügynökségi értékesítési  képviselet: Adaptive Media