terhességmegszakítás bánat

Kedves György!

Olvasgattam a leveleket, amiket írtak Önnek, bár olyan sok van, hogy a nagyját, csak felületesen futottam át. Azért nézegettem, hátha találok az én problémámhoz hasonlót, hogy tudjam, jó helyen kopogtatok-e?
A problémám a következő:
...hm...nem is tudom hogy kezdjem...
Szóval a kisfiam lobik program keretében fogant. Hála Istennek elsőre "sikerült" és imádom és az életem. Még nem volt egy éves, mikor kiderült, hogy spontán teherbe estem. Ezt a terhességet a felénél meg kellet szakítani, mert a magzatvíz-vizsgálat szerint "az élettel összeegyeztethetelen kromoszóma rendellenesség"-e van/volt a kislányomnak.
Azt a borzalmas 4 napot, amit a kórházban töltöttem, mire megszületett (mert meg kellett szülnöm, ott a kórházi ágyon, két kedves nővérke asszisztálásával, majd jött egy műtősfiú, beültettek a kerekesszékbe, a vesetálban lévő halott kislányomat, letakarva az ölembe nyomták, közben pedig egy betétet kellett tartanom ott lent, és így a köldökzsinór a mutatóujjam és a középső ujjam közé esett, és berobogtunk, - mert süvített velem a műtős fiú - a műtőbe, hogy befejezzék a vetélést. Borzalmas volt. Borzalmas volt érezni a köldökzsinór melegségét.... ez az egész.... nem is tudom...). Szóval szívesen elfelejteném ezt a pár napot, bár a legjobb az lenne, ha szembe tudnék nézni vele és fel tudnám dolgozni. De nem megy. Pláne, hogy néha úgy érzem, hogy ez a borzalom nem is velem történt meg. Még ott a kórházban az utolsó pillanatban sem hittem el, hogy ez velem történik.
És attól tartok, hogy ennek én is az oka lehetek. Én nagyon szerettem volna fiút. Meg is lett, és mikor kiderült, hogy ismét kismama vagyok, valahogy olyan váratlan volt és hogy lány...nem is tudom. Csak azt nem értem, hogy akkor miért bőgtem ki a lelkem a kórházban. A többiek, akik ugyan ilyen okból voltak bent, teljesen jól viselték. Mármint ők nem rogytak meg úgy, mint én. Ne értsen félre, nagyon vártam a kislányomat és örültem neki, csak...nem is tudom. Tényleg nem tudom.
Azt mondják, hogy mi választjuk meg, hogy mikor és kihez születünk le a földre. Vajon ő miért "gondolta meg magát"?
És még azért írok, mert olyan furcsa érzéseim vannak. Mármint, hogy egy pár hónapja eléggé magam alatt vagyok, de mind e közben elég sűrűn érzem úgy, mintha elöntene a szeretet, hogy szeretném átölelni a világot, valami végtelen melegség önti el a lelkem és szívem szerint mindenkinek, akit ismerek, azt mondanám, hogy SZERETLEK!
De egyébként meg én olyan hülye vagyok, hogy nem szoktam mondani. Nem tudom miért - biztos meg van az oka - nem szeretem kimutatni az érzelmeimet. Mármint pl. nem mondom, hogy szeretlek, de érezetetem.
Miután elvesztettem a kislányomat, jól kibőgtem magam 100 évre ott bent a kórházban. Otthon a családom, ismerőseim mind azt szajkózzák, hogy én milyen erős vagyok. Ja, mert tartom magam és a budin bőgök, ha olyan a helyzet. Nem szeretem ha látják, hogy elgyengülök.
Azt mondta nekem valaki, hogy ahhoz kell erő, hogy merjük vállalni az érzelmeinket. Teljesen egyetértek, de nekem ez nem megy. :-(((
Na már megint sokat "rizsáztam", bocsánat.
Szóval nem tudom miért történt ez velem. Végtelenül fáj... Nagyon hiányzik a kislányom. :-( Most lenne már fél éves.
És hogy mi ez a nagy szeretet hullám, ami rámjön. De végtelenül jó és meleg érzés és tényleg megölelném a világot.

Na jó, nem folytatom tovább. :-)
Ha tud segíteni, előre is nagyon szépen köszönöm!

Tisztelettel: Anikó