Kedves Levélíró!
Igen, egyetértek, hogy a problémája abba a körbe tartozik, amire azt mondjuk, „a mások viselkedését nem tudjuk közvetlenül befolyásolni, csak a sajátunkat.” És ebben az esetben a saját viselkedésével sem nagyon tudja befolyásolni az édesapjáét. Mielőtt közvetlenül a kérdésére válaszolnék („hogyan magyarázzam el a gyerekeknek…”), két fontos különbségtételre szeretném felhívni a figyelmét. Az egyik az, hogy ami a szülőnek trauma, veszteség vagy fájdalom, az nem biztos, hogy a gyermeknek is ugyanúgy veszteség vagy fájdalom. Már az is sokat segíthet, ha ezt a kettőt nem mossuk össze. Azt tisztán kihallom a soraiból, hogy Önnek komoly veszteség az édesapa visszahúzódása, hiszen jó apa és jó nagyapa volt, van mit gyászolni. Ez az Ön saját érzése, és mint érzés mindenképpen figyelmet érdemel. Jó lenne, ha volna valaki, aki értve, szeretettel tudja meghallgatni Önt és segíteni ezt az érzést megélni és feldolgozni. Ez lehet barát, családtag vagy szakember egyaránt – az a fő, hogy minőségi figyelmet és együttérzést tudjon adni.
Ha ez megtörtént, akkor majd rá tud látni arra, hogy a gyerekeknek mekkora a vesztesége… hiszen az ő optikájuk egészen más, az ő mindennapi életük örömei-bánatai is mások, az ő stabilitásukat és boldogságukat elsősorban anyukájuk és apukájuk adhatja meg, illetve a tágabb társas környezetük, óvoda, iskola, csoporttársak, jóbarátok. Az, hogy a nagyszülő benne van vagy nincs benne egy kisgyerek életében, meglehetősen esetleges, van, ahol igen, van, ahol nem, mind a kettővel teljesen jól együtt lehet élni. Az ember olyan lény, aki roppant széles skálán képes alkalmazkodni. Más a trauma és más az alkalmazkodási feladat. És még a valós veszteségeket is meg lehet élni egészséges gyásszal és egészséges továbbmenéssel, ha az itt és most létrejövő életminőség egyébként elfogadható. Hiszen éppen ez a gyászmunka értelme: hogy tovább tudjunk élni, hogy rugalmasan alkalmazkodni tudjunk ahhoz, ami van és az itt-és-mostból tudjuk kihozni a maximális örömöt, maximális épülést. Ott lenni a gyerekekkel, ott lenni a hétköznapokban, megélni a fejlődésüket és gyönyörködni bennünk, élvezni azt, ami van.
Még egy különbségtétel is szóba jöhet itt, és soraiból nehéz megállapítani, hogy itt pontosan mi a helyzet. Elviekben az, hogy valaki nem keres kapcsolatot a családjával nem egyenértékű azzal, hogy depressziós – egyik is, másik is és mind a kettő is fennállhat egymástól függetlenül. Ebben az esetben azonban, ha jól értem, valóban mindkét körülmény fennáll.
Hogy hogyan magyarázza el a gyerekeknek? Gyereknyelven, de racionálisan. Nagyon fontos, hogy minden gyerekhez az ő életkorának megfelelő nyelven beszéljünk, az ő életismeretének és szókincsének megfelelően – de értelmesen, komolyan, mindig egy picikét fölfelé húzva őket, mindig egy picikét a szintjük fölé lőve. Ekkora gyerekek már meg tudják érteni azt, hogy a vérünk olyan, mint egy koktél, különféle anyagok keringenek benne, amiket a testünk termel, pl. a különféle hormonok is. Ha pedig valamelyik hormonból kevés termelődik, akkor az illető komorabb lesz, elzárkózóbb, nem lesz kedve barátkozni más emberekkel… és hogy az ilyen embereken nehéz segíteni.
Ami pedig magát az édesapját illeti, nagyon nehéz a betegségtudat nélküli pszichiátriai betegek gondozása, és akkor még mindig ott van a kérdés, hogy mit és mennyit érünk el pszichiátriai gyógyszerek alkalmazásával. Érdemes azon is gondolkodni, hogy a családtörténetben mik az okai az apuka visszahúzódásának, és ebből van-e olyan tényező, amely ma még befolyásolható. Vajon az édesapa milyen változást kívánna a saját életében, ha tőle kérdeznénk?
Legjobbakat!

Frank Orsolya
2017-09-30 12:36:52

Kedves Levélíró!

Mindig nehéz helyzetbe kerül a szakember, ha olyan ügyben kérdezik, ami nem saját probléma, hanem egy másik család, más emberek élete. Nagyon nehéz elnézni, ha egy másik családi rendszerben szomorú dolgok történnek, de ezzel együtt sem, és a legnagyobb jóindulat mellett sem tudjuk közvetlenül befolyásolni más rendszerek folyamatait. Semmiféle szakértői válasz vagy vélemény nem lehet alap arra, hogy a mások életét megpróbáljuk megjavítani vagy átformálni, mert az nagyon veszélyes művelet... Egyszerűbb lenne a helyzet, ha ez az ötgyerekes anyuka fordult volna hozzá a kérdésével. A mások életét mindig egy kicsit ferde perspektívából látjuk, elfogultan....

Ezzel együtt is értem, hogy ez a probléma valós, és a kis ötödik élete nem könnyű. A testvérsorsban elfoglalt hely mindig determinál egyfajta sorsot. Természetesen ennyire kevés adatból nehéz és felelőtlen dolog lenne végletes és súlyos következtetéseket levonni. Azzal együtt amit leír, abból nagyon úgy tűnik, hogy ennek a kis utolsónak már "nem jutott". Egy sor dologból nem jut neki annyi, amennyire szüksége van. Szülők, idő, törődés, erőforrások, tárgyak... mindenből hiánya van. Ezt éli meg, ezt érzi, és ezért igyekszik mindent bebiztosítani, megszerezni... teljesen logikusan: hiszen küzd az életéért. Őrá már nem jutott, ő van a sor végén. Szomorú lenne, ha tényleg ez rajzolná ki az ő sorskönyvét...

Az, hogy egy kisgyerek sokat van a nagyszülőknél, önmagában még nem feltétlen lenne baj. A kisgyerekek "nagycsaládra drótozva" jönnek a világra és biztonságot adhat, hogy sok felnőtt tart alatta egy erős hálót. Elviekben, és főleg ovis kortól fölfelé az is gazdagítja, ha sokféle családot, életet lát, sokféle élmény éri. Ha azonban ez a kisgyerek sír az átadáskor és "úgy kell letépni" a szüleiről, akkor ő érzi, hogy – bocsánat, de nincs erre pontosabb szó – „lepasszolják”, és tiltakozik ellene. Tehát szemmel láthatóan nem az a megélése, hogy egyik szerető, biztos kézből a másikba adódik és mindenütt jó dolga van, mert ezt egyfajta érzelmi bőségnek értelmezheti. A váltások - szinte bármilyen értelemben - általában is jelenthetnek nehézséget bárkinek, legyen az felnőtt vagy gyerek. Hitem szerint semmikor, semmilyen gyereket semmilyen indokkal nem szabad letépni a szülejéről, mert az ilyenfajta zokogás, elszakadás, veszteség bizony trauma, sérülés, és maradandó nyomot hagy az idegrendszerben. Alig van ember, aki ne élt volna át ilyesfajta veszteséget valamikor, valahol, de ettől az még nem lesz kívánatos – és (a leírása értelmében) félő, hogy itt nem egy-egy alkalmi "nagy gyerekkori sírásról" van szó, hanem többről annál.

Fontos viszont, hogy a nagyszülőknél - ha már ott kell lenni - jó minőségű figyelmet kap. Ez akkor is sokat számít, ha maga az átadás törést jelent. Mindenesetre fontos, hogy ott nem további rossz sors várja, hanem szeretet, türelem, odafordulás.
Az agressziója valószínűleg két dolog keveredése: egyrészt nyilvánvalóan a belső feszültségeinek a jele, azt tükrözi, hogy a helyzete zaklatott és rendezetlen, hogy hiányai vannak. Másfelől a két éves kor az az időszak, amikor a gyermek önálló énné válik, megtanul akarni, ez fontos és egészséges fejlemény, ám ha a felnőttek rosszul értelmezik vagy rosszul kezelik, akkor konfliktusok sorát indíthatja el. Ezért is nem szeretjük a "dackorszak" kifejezést, mert azt sugallja, hogy ezt a jelenséget le kell törni és hogy a gyerek ilyenkor ellenség. Épp ellenkezőleg: ez a személyiség születése. Akkor születik meg a személy, mint önálló lény, amikor először kimondja, hogy "nem!". Ez az az életkor, amikor pszichológiai értelemben is önálló létezésre jut, megtanulja, hogy kezdeményezhet, akarhat, befolyásolhat, tud hatást gyakorolni és tud dolgoknak határt szabni. Ez nagyon fontos a számára, itt válik autonóm emberré, itt alakul ki az az énerő, ami felnőtt korában annyira fontos lesz a számára. Hány és hány felnőtt (főként nő) panaszkodik: "nem tudok határokat állítani", "nem tudok nemet mondani", "nem tudok tenni a céljaimért", „nem bontakoztam ki, sokkal több potenciál lett volna bennem”... A kisgyerekekben mégis minden erővel akadályozzuk, hogy az énerő megszülessék és szárba szökjön, ahelyett, hogy örülnénk ennek az énerőnek és józan szavakkal terelnénk mederbe, hogy az eljövő évek során tanítsuk meg neki az alkalmazkodást IS, a mások igényének tekintetbe vételét IS, amellett, hogy a saját akaratát élni hagyjuk. Tehát az önmagában nem baj, hanem üdvözlendő, ha a kisgyerek AKAR, és meg kell értenünk, ha ez az akarás a kezdeti időkben még nyers és kiforratlan a kezdeti szakaszban. Akar az akarás kedvéért, mert ő most az akarást gyakorolja, és ebbe néha kicsit belezavarodik. Ezt szeretettel és türelemmel kell átvészelnünk.
Hogy van-e hátránya, ha a nagymama neveli a gyereket? Ha csak annyi lenne a helyzet, hogy valamiért a nagymama neveli és jól neveli, akkor nem feltétlenül. Az ember igen széles skálán alkalmazkodóképes, alapvetően a túlélésre és az ép fejlődésre törekszik, és nagyon sok ember él úgy ép lélekkel ezen a világon, hogy a nagymamája nevelte. Ugyanakkor természetesen sérül a gyerek, ha tudja, hogy a többieknek jutott, neki nem; a többieket befogadták, őt nem, a többiekre figyelt az apja-anyja, őrá nem.

Ez a kisgyerek keresi az anyját, és persze jó lenne, ha megtalálná, lehetőleg az eredeti anyuka vagy a nagymama személyében. De még egyszer mondom, bármennyire fájó is látni más családok életét és folyamatait, roppant veszélyes dolog azt befolyásolni próbálni... kiszámíthatatlan dinamikákat szül és további érzelmi kalamajkákkal fenyeget. Minden folyamat mögött vannak okok és azok az okok is lehetnek megérthetőek és méltányolhatóak. Csak reménykedni tudok, hogy az itt közölt, vagy bármely egyéb információt a legnagyobb körültekintéssel és tapintattal próbálják a családtagok a kisgyerek hasznára fordítani.

Legjobbakat, üdvözlettel

Frank Orsolya
2017-07-12 08:49:29

Kedves Levélíró!
Köszönöm a pontos leírást, a helyzet valóban nem könnyű, és nagyon tetszik, hogy belátta, mennyire másként élik meg ugyanazt a helyzetet a különböző résztvevők. Amennyire kiveszem a soraiból, a férjének legalább annyira szüksége van segítségre, mint Önnek - és igen, a gyermek az, aki a leginkább védendő egy ilyen helyzetben.
Tanácsolnám, hogy jelentkezzen telefonon vagy privát mailban és bizonyosan találunk valamilyen megoldást!


Frank Orsolya
2016-08-17 07:52:21

Kedves Levélíró! Bizony nehéz. Sajnos nemigen tudok semmi olyat mondani, amitől rövid időn belül megoldódna a helyzet. Azt érzem a leveléből, hogy ha próbálna komolyan beszélni az anyósával a helyzet képtelenségéről, nemigen találna meghallgatásra. Azt mondja, a férje sem érti, mi a problémája a helyzettel. Nem lehet könnyű, hogy a férje házában, a férje családjától körülvéve él, és csak most, felnőtt fejjel költözött erre a helyre. És ha a munkájuk és lakhatásuk ide köti mindkettejüket, akkor még kisebb az esély,hogy a férjével alaposan megbeszélve a problémát valahogyan rá tudná őt beszélni, hogy önálló családi életet építsenek ki valahol máshol. Azt hallom ki a szavaiból, hogy az egész családból a legerősebb kötelék Ön és a gyerek között van... De hogy az anyaságát nincs módja, ideje megélni. Pedig annak most van az ideje. És nyilván a gyermeknek sem jó, ha versengenek a kegyeiért és nem kap világos határjelzéseket. Amit igazán sajnálok, az az, hogy Ön kevesebbet jut a gyermekhez és a leírt szép, építő együttléteket sem ártatlanul, jóhiszeműen, hanem mindig valamiféle verseny vagy licitálás részeként kínálja a kicsinek. Őszintén szólva nem látom, hogyan fog a kislánnyal zavartalan, egyértelmű, meleg, tiszta kapcsolatot kiépíteni, ha a jelen felállásban semmi nem változik. Természetesen a gyerek nem hibás, és Önnek nem az a dolga, hogy versengjen a kegyeiért: a rendszer, a felállás a hibás. Anyósa nem tudta még túltenni magát rajta, hogy a fia már felnőtt és kisgyermeke neki már nincs, az unokája pedig nem a gyermeke. Valóban saját gyermekeként kezeli és a jelen felállás ezt lehetővé is teszi neki. Az érzések és a kapcsolati dinamikák, amiket megélnek, a családi felállásnak a következményei. Amíg az valahogyan nem változik, addig az érzéseikben, kapcsolataikban sem igen látom, honnan lenne változás, sajnos. Borzasztóan sajnálom, hogy nem tudtam ennél biztatóbbat írni. Ami nagyon tetszik, az az Ön elszánása, hogy a kislányával szép, tiszta, építő kapcsolatot építsen, tetszik a tudatossága és a nagyon pontos megértése, leírása a helyzetről; tetszik, hogy érzem a soraiból, hogy tudja, hogy a gyermek nem hibás; és aggaszt, hogy kétszer is azt írja, hogy ha ebben a rendszerben marad, abba "belebetegszik". Kár lenne, nagyon remélem, hogy megtalálja azt a tetterőt, elszánást, amivel valamilyen szabadabb választást tehet az életéről, ahelyett, hogy sodródna és megbetegedne. Az az érzés, hogy "meg fogok betegedni" akkor ér valamit, ha vészjelzésnek tekintjük és változtatunk a sorsunkon. Kérem, beszéljen minden érintettel, a legnagyobb nyíltsággal és higgadtsággal, és ha nem ér el vele hathatós változást, akkor gondolkodjon el rajta, mik a következő lépések és azokhoz mire van szüksége! Sok sikert!

Frank Orsolya
2014-07-23 21:39:44

Kedves Levélíró!
Úgy látom, hogy Ön is és a férje is eléggé tisztán látja, hogy mire van szükségük. Nagyon jó, hogy a jövőre koncentrálnak, és természetes, hogy Önök határozzák meg, a nagyszülők mennyit legyenek az unokával. Sajnálatos, hogy ezt korlátozni kell, hogy Ön és az apósa-anyósa között megromlott a viszony a gyermek születése után - nem egészen értem, hogyan, mitől. De itt nyilvánvalóan a nagyszülők lelkében-fejében történt valami. Jobb lett volna, ha Önt tiszteletben tartják és elismerik, megbecsülök, mint unokájuk édesanyját. Az is nagyon tetszik, hogy előtérbe helyezték a házasságuk megmentését. Kár, hogy így alakult, mert alapvetően a gyerekeknek nagycsaládban felnőni egészséges és természetes dolog - de ez csak akkor működik, ha a nagyszülőkkel egészséges a viszony és ha a hatásuk áldásos. A jövendő beszélgetést fontosnak és elkerülhetetlennek tartom, és abban is igaza van, hogy erre érdemes lenne okosan és jól felkészülni: az ideális végkimenet az lenne, hogy határok is legyenek, és kapcsolat is legyen. Az lenne a leghasznosabb, ha Önnel és a férjével közösen személes találkozás során tudnánk felkészülni erre a beszélgetésre. Ha gondolják, hívjanak bátran!


Frank Orsolya
2013-09-11 14:07:33

Kedves Zsófia!
Énnekem az tetszik nagyon a levelében, hogy tudja, hogy a gyerekek viselkedéséről kell igazából leolvasni, hogy van-e baj. Ahogy elmondja, egyelőre nincs. És közben azt is pontosan érzi, bármiféle külső tanács nélkül, hogy ez egy idő után mégis feszítő probléma lehet. Igen, vannak a családi életnek részei, amikről a gyerekeknek nem kell tudni, van, amit bizonyos életkorban még nem kell hallani, megismerni - és itt nem csak a házaséletre gondolok, de akár bizonyos beszélgetésekre is.
A másik jelentős megfontolás az, hogy a család - RENDSZER. Ha Ön kezd feszült lenni az egy szobában való létezéstől, márpedig úgy hallom, hogy egyelőre négyük közül Önt feszíti ez leginkább - akkor az a feszültség belemegy a rendszerbe és keringeni kezd benne. Ha a gyerekek teljesen jól vannak, de Ön feszültebb, az már magában is okozhat gondot. Teljesen reális, hogy ezeknek a kicsiknek még természetes, kellemes, bensőséges, magától értetődő az, ahogyan Önök élnek. e később valóban előfordulhat - és szinte mindegy, hogy négyük közül kitől indul ki -, hogy szűknek bizonyul a hely. Néhány éven belül a gyerekeknek leckét kell majd írniuk - igaz, ahhoz is meg lehet teremteni a feltételeket akár így is, főleg, amikor már mindkét gyereknek tanulnia kell délután. Azt gondolom, ha kialakítanak egy B-tervet, amelyben gondosan elképzelik, hogyan, hová, milyen feltételekkel tudnának jó szívvel továbbköltözni, akkor ez a B-terv ott lesz a tarsolyukban, és onnantól kezdve saját maguk is érezni fogják, hogy be kell-e indítani és mikor. Ha addig is nézegetnek esetleg szóba jöhető lakásokat, akkor elő tudják a lelküket készíteni az esetleges váltásra, meg tudnak barátkozni a gondolattal; azt pedig, hogy mikor éri el a feszültség a tűréshatárukat, vagy eléri-e egyáltalán, már ki fogják tudni mondani. Csak az a fontos, hogy az egész folyamat tudatos legyen és a párjával jól megbeszéljék. Ha mindenki azt érzi, SZABAD SZÓLNI, hogy nekem már sok, de SZABAD MARADNI, ameddig ez a kedvesebb a szívüknek, akkor sok feszültségnek elejét vehetik. Az is érdekelne, mit jelent a saját személyes történetükhöz képest ez a "nagyon jó környék", miért fontos ott lakni és mik a félelmeik, fantáziáik a "rosszabb környékkel" kapcsolatban. Annyira képlékenyek ezek a kategóriák...
Ha gondjuk van, hívjanak! Minden jót, sok sikert.


Frank Orsolya
2013-06-01 10:53:52

Kedves Levélíró!
Először sajnos csak megerősíteni tudom abban a szomorú tényben, hogy az elvált apák helyzete nagyon nehéz, jogaik és lehetőségeik erősen korlátozottak.
Aztán meg tudom erősíteni azt is, hogy agresszió helyett segíteni az elvált családjában és az együttműködés útját járni mindenképpen jó döntés volt.
Ha a feleségét a gyerekek sem nagyon érdeklik most, mert máshol van az, ami foglalkoztatja, akkor Ön a gyerekeknek tud most a legtöbbet adni. Ha a velük töltött időben a gyerekek JÓL ÉRZIK MAGUKAT, jó erős, bizalomtelt, jókedvű kapcsolatot tud velük építeni, akkor azzal máris jót tesz saját magának is és nekik is. Végül is hosszú távon nem az elvált feleségével lesz fontos, hogy jó kapcsolatban maradjon, hanem a gyerekeivel, akik az Ön gyerekei maradnak, bármennyire is elváltak a szülők.
Abban is igaza van, hogy egy elvált feleséggel igenis lehet civilizált, jól működő kapcsolatot fenntartani, és nagyon jó, hogy ez a célja. Idővel talán a felesége is rájön, hogy a volt férj nagyon fontos szereplője az életének, akkor is, ha nagyon más szerepben, mint eredetileg. Kimondatlanul is megnyugtató, hogy valahol a háttérben ott an, számítani lehet rá, sok praktikus segítséget lehet kapni tőle, de még érzelmileg is egyfajta - talán tudattalan - biztonságérzetet ad, hogy a volt férj azért tovább létezik és nagy bajban bizonyára a segítségükre sietne. Az is biztonságérzetet ad neki, hogy a gyerekeinek rendelkezésére áll a másik szülő is.
Ha a felesége a válás előtt is falat vont és most is falat von, akkor aligha tudok egyetlen levélben olyat mondani, ami ebben nagy változást hozhat... Az viszont érdekes lehet, hogy vajon ezt mivel indokolta, mik voltak a visszatérő panaszai. Vajon van-e bármi az Ön kommunikációs stílusában, ami a legjobb szándéka ellenére is pont ebből az asszonyból pont ezt a reakciót váltja ki? Hogyan tudná ezt azonosítani, hogyan tudna ezen srófolni, nyitni, új működésmódokat találni? Ha gondolja, hogy szeretne az egész helyzetről egy néhányszor beszélgetni, hátha találunk rést a falon, akkor keressen bizalommal!


Frank Orsolya
2013-06-01 10:42:46

Kedves Csilla!
Én úgy gondolom, hogy nagyon jól látja a helyzetét, nagyon jó irányba törekszik, és azt is jól érzékeli, hogy a visszahúzó erőktől való megszabadulás külső segítséget igényel. Ez az a helyzet, ahol levélben semmit nem lehet tenni - rá kell szánni az időt arra a támogató folyamatra, amely segítségével elkezdheti a saját életét élni oly módon, hogy közben a szüleivel is egy egészségesebb, kitisztult kapcsolatot üzemel be, hiszen ez a bűntudattal, vádasodással telt kapcsolat nekik sem igazán jó. Ha kedvet érez az ehhez vezető segítő beszélgetésekhez, amely végigkísérheti Önt ezen az úton, hívjon bizalommal!

Frank Orsolya
2013-06-01 10:32:13

Kedves Levélíró,
rettenetesen sajnálom, hogy ennyire összejött minden – lehet, hogy ez életének a legnehezebb szakasza. Egy pici gyerek igényei eleve nagyon igénybe tudnak venni egy felnőtt embert, két pici még inkább, és ha úgy érzi, a férjétől sem annyi segítséget kap, amennyi ideális lenne, akkor még nehezebb. Természetesen ha Ön töltöttebb lenne, akkor a helyzetet is könnyebben kezelné, de hogyan lehetne töltöttebb? Az ovis korú kisfiú pedig nyilvánvalóan az egész rendszer feszültségeit jeleníti meg. Tehát a felnőttek szintjén kellene először kezelni a problémát. Én ott látnék kitörési pontot, ha valahogy jó hangvételben meg tudná beszélni a férjével, hogy miben, hol tudna segíteni. Ha csak egy pár óra nyugalmat tudna Önnek biztosítani, amikor egy picit feltöltődhetne, alhatna; ha az éjszakai mászkálás helyett esetleg eleve együtt aludnának, talán máris jobb lenne. Az lenne a legfontosabb, hogy az Ön lemerült akkumulátora egy kis töltéshez jusson. Ezért érdemes minden megspórolható, fölösleges akadályt kivenni a rendszerből és minden apró lehetőséget kihasználni. Hogyan tudna bármi módon pihenéshez jutni? Mi az, amiben viszonylag büntetlenül lehetne engedni a nagyobbik fiúnak? Annyira szépen, pontosan észreveszi, mikor mire van szüksége a gyereknek! Pl. leírja, hogy a kistestvér születése után is volt megoldás: ha valaki játszott vele. Azt írja, akkor nem csapkodott, nem tiltakozott. Tehát azt igényelte, hogy valaki játsszon vele. Most – azt írja – arra tart igényt a nagyfiú, hogy a szülei közelében lehessen és az alvással se kelljen tőlük eltávolodni, amíg ilyen feszült a helyzet. Ez teljesen érthető és az Ön ösztönös válasza is az, hogy „szívesen alszom vele”. Mindig meg lehet találni, mire van szüksége valakinek ahhoz, hogy a helyzetét jobban viselje. És mindig a legelemibb igényt kell előre venni: ez esetben az Ön pihenését. Az, hogy a férje talál-e munkát, alapvetően az ő felelőssége, akkor is, ha ezt most nehéz elfogadni. De ha otthon valamilyen formában tud könnyíteni a helyzeten, az máris nagy segítség. Nagyon fontos lenne, hogy Önök ketten megpróbálják megőrizni a szövetségesi hozzáállásukat egymáshoz. Minél nagyobb a baj, annál inkább összezárva tudnak kilábalni belőle. Érdemes ilyenkor félredobni a félredobható szabályokat: ha nincs minden nap meleg étel, nem baj, ha a gyerekek csak kétnaponta fürdenek, attól sem lesz semmi bajuk. Olyanformán lehet az ilyen helyzeteket kezelni, mintha a ház tíz sarkából kéne összekapirgálni ötszáz forintot: az ember itt is talál egy kis energiát, ott is talál egy kis segítséget, amott is megspórol egy kis pluszmunkát és a végén valahogy túléli. A legnagyobb energiapazarlás a bűntudat. Amennyire látom, Ön a VÉGSŐ HATÁROKIG megteszi, ami telik az erejéből, akkor MÉG mit várna magától? Vannak helyzetek, amik meghaladják az embert, és olyankor bőven elég, hogy megtettük, ami tőlünk telt. A gyerek érezni fogja, ha Ön megnyugszik és ő is lazábban éli majd meg. Ha nem tud aludni a kissrác, mert érzi, hogy mindenki ki van készülve, akkor engedjük meg, hogy ne aludjon. Ha helyette egész nap rohangálhat a játszótéren vagy az udvaron, majd kidől magától is. Lehet, hogy az egyes példáim pontatlanok, de a lényeg, hogy az elvet megértse. Minden jót, sok sikert és semmi bűntudatot kívánok – a nagyobbik fia is érezni fogja, hogy ebben a nehéz szakaszban sem hagyta magára, hogy együtt csinálták végig!


Frank Orsolya
2013-02-03 15:42:36