Kedves Levélíró!

Mindig nehéz helyzetbe kerül a szakember, ha olyan ügyben kérdezik, ami nem saját probléma, hanem egy másik család, más emberek élete. Nagyon nehéz elnézni, ha egy másik családi rendszerben szomorú dolgok történnek, de ezzel együtt sem, és a legnagyobb jóindulat mellett sem tudjuk közvetlenül befolyásolni más rendszerek folyamatait. Semmiféle szakértői válasz vagy vélemény nem lehet alap arra, hogy a mások életét megpróbáljuk megjavítani vagy átformálni, mert az nagyon veszélyes művelet... Egyszerűbb lenne a helyzet, ha ez az ötgyerekes anyuka fordult volna hozzá a kérdésével. A mások életét mindig egy kicsit ferde perspektívából látjuk, elfogultan....

Ezzel együtt is értem, hogy ez a probléma valós, és a kis ötödik élete nem könnyű. A testvérsorsban elfoglalt hely mindig determinál egyfajta sorsot. Természetesen ennyire kevés adatból nehéz és felelőtlen dolog lenne végletes és súlyos következtetéseket levonni. Azzal együtt amit leír, abból nagyon úgy tűnik, hogy ennek a kis utolsónak már "nem jutott". Egy sor dologból nem jut neki annyi, amennyire szüksége van. Szülők, idő, törődés, erőforrások, tárgyak... mindenből hiánya van. Ezt éli meg, ezt érzi, és ezért igyekszik mindent bebiztosítani, megszerezni... teljesen logikusan: hiszen küzd az életéért. Őrá már nem jutott, ő van a sor végén. Szomorú lenne, ha tényleg ez rajzolná ki az ő sorskönyvét...

Az, hogy egy kisgyerek sokat van a nagyszülőknél, önmagában még nem feltétlen lenne baj. A kisgyerekek "nagycsaládra drótozva" jönnek a világra és biztonságot adhat, hogy sok felnőtt tart alatta egy erős hálót. Elviekben, és főleg ovis kortól fölfelé az is gazdagítja, ha sokféle családot, életet lát, sokféle élmény éri. Ha azonban ez a kisgyerek sír az átadáskor és "úgy kell letépni" a szüleiről, akkor ő érzi, hogy – bocsánat, de nincs erre pontosabb szó – „lepasszolják”, és tiltakozik ellene. Tehát szemmel láthatóan nem az a megélése, hogy egyik szerető, biztos kézből a másikba adódik és mindenütt jó dolga van, mert ezt egyfajta érzelmi bőségnek értelmezheti. A váltások - szinte bármilyen értelemben - általában is jelenthetnek nehézséget bárkinek, legyen az felnőtt vagy gyerek. Hitem szerint semmikor, semmilyen gyereket semmilyen indokkal nem szabad letépni a szülejéről, mert az ilyenfajta zokogás, elszakadás, veszteség bizony trauma, sérülés, és maradandó nyomot hagy az idegrendszerben. Alig van ember, aki ne élt volna át ilyesfajta veszteséget valamikor, valahol, de ettől az még nem lesz kívánatos – és (a leírása értelmében) félő, hogy itt nem egy-egy alkalmi "nagy gyerekkori sírásról" van szó, hanem többről annál.

Fontos viszont, hogy a nagyszülőknél - ha már ott kell lenni - jó minőségű figyelmet kap. Ez akkor is sokat számít, ha maga az átadás törést jelent. Mindenesetre fontos, hogy ott nem további rossz sors várja, hanem szeretet, türelem, odafordulás.
Az agressziója valószínűleg két dolog keveredése: egyrészt nyilvánvalóan a belső feszültségeinek a jele, azt tükrözi, hogy a helyzete zaklatott és rendezetlen, hogy hiányai vannak. Másfelől a két éves kor az az időszak, amikor a gyermek önálló énné válik, megtanul akarni, ez fontos és egészséges fejlemény, ám ha a felnőttek rosszul értelmezik vagy rosszul kezelik, akkor konfliktusok sorát indíthatja el. Ezért is nem szeretjük a "dackorszak" kifejezést, mert azt sugallja, hogy ezt a jelenséget le kell törni és hogy a gyerek ilyenkor ellenség. Épp ellenkezőleg: ez a személyiség születése. Akkor születik meg a személy, mint önálló lény, amikor először kimondja, hogy "nem!". Ez az az életkor, amikor pszichológiai értelemben is önálló létezésre jut, megtanulja, hogy kezdeményezhet, akarhat, befolyásolhat, tud hatást gyakorolni és tud dolgoknak határt szabni. Ez nagyon fontos a számára, itt válik autonóm emberré, itt alakul ki az az énerő, ami felnőtt korában annyira fontos lesz a számára. Hány és hány felnőtt (főként nő) panaszkodik: "nem tudok határokat állítani", "nem tudok nemet mondani", "nem tudok tenni a céljaimért", „nem bontakoztam ki, sokkal több potenciál lett volna bennem”... A kisgyerekekben mégis minden erővel akadályozzuk, hogy az énerő megszülessék és szárba szökjön, ahelyett, hogy örülnénk ennek az énerőnek és józan szavakkal terelnénk mederbe, hogy az eljövő évek során tanítsuk meg neki az alkalmazkodást IS, a mások igényének tekintetbe vételét IS, amellett, hogy a saját akaratát élni hagyjuk. Tehát az önmagában nem baj, hanem üdvözlendő, ha a kisgyerek AKAR, és meg kell értenünk, ha ez az akarás a kezdeti időkben még nyers és kiforratlan a kezdeti szakaszban. Akar az akarás kedvéért, mert ő most az akarást gyakorolja, és ebbe néha kicsit belezavarodik. Ezt szeretettel és türelemmel kell átvészelnünk.
Hogy van-e hátránya, ha a nagymama neveli a gyereket? Ha csak annyi lenne a helyzet, hogy valamiért a nagymama neveli és jól neveli, akkor nem feltétlenül. Az ember igen széles skálán alkalmazkodóképes, alapvetően a túlélésre és az ép fejlődésre törekszik, és nagyon sok ember él úgy ép lélekkel ezen a világon, hogy a nagymamája nevelte. Ugyanakkor természetesen sérül a gyerek, ha tudja, hogy a többieknek jutott, neki nem; a többieket befogadták, őt nem, a többiekre figyelt az apja-anyja, őrá nem.

Ez a kisgyerek keresi az anyját, és persze jó lenne, ha megtalálná, lehetőleg az eredeti anyuka vagy a nagymama személyében. De még egyszer mondom, bármennyire fájó is látni más családok életét és folyamatait, roppant veszélyes dolog azt befolyásolni próbálni... kiszámíthatatlan dinamikákat szül és további érzelmi kalamajkákkal fenyeget. Minden folyamat mögött vannak okok és azok az okok is lehetnek megérthetőek és méltányolhatóak. Csak reménykedni tudok, hogy az itt közölt, vagy bármely egyéb információt a legnagyobb körültekintéssel és tapintattal próbálják a családtagok a kisgyerek hasznára fordítani.

Legjobbakat, üdvözlettel

Frank Orsolya
2017-07-12 08:49:29