Kedves Levélíró!
A soraiból azt látom, hogy nagyon is pontosan érzi, mik a fontosabb hangsúlyok ebben a helyzetben, érzi, kinek mire van szüksége és mik a veszélyek. Nagyon tetszik a "nem biztatom de nem is tiltom" hozzáállás, és azt is át tudom látni, milyen veszélyforrásokat rejt magában az, hogy a gyerek és definiálatlan rokonai összefuthatnak a legkülönfélébb helyeken. És még attól sem feltétlen lenne könnyebb a helyzet, ha a "másik" család emberségesen vagy befogadólag fordulna Önök felé - ami egyébként érzelmileg szinte lehetetlen, hiszen itt két asszony lett becsapva, két család nehéz helyzetbe hozva. Az is biztos, hogy ha én lennék az Ön helyében, én is erősen gondolnék a költözésre. Kétségtelenül megvan az ára, de bizonyosan tiszta helyzetet teremtene a mostanihoz képest és sok későbbi nehézséget megspórolna. És Ön nem az, aki utána démonizálná ezt az apukát: egy szép, egyszerű, tisztességes, igaz beszámoló a tényekről, mindenkor a gyerek életkorához és érdeklődéséhez mérten csepegtetve... ez a legjobb, amit tehet.

Frank Orsolya
2012-10-16 23:01:50

Kedves Natasa!

Én azt nem értem, Önnek miért fontos, hogy a gyerek találkozzon a nagyszüleivel.
Vajon a kisfiú értekeit, lelki jólétét tartja szem előtt az a nagyszülő, aki így eltűnik aztán feltűnik? Mi értelme lenne annak, hogy ezekkel az emberekkel kapcsolatban maradjon?

Pontosan és jól érzi, hogy a kisfiú bepisilése, de talán az allergiás asztmája is – a kaotikus, zaklatott helyzetnek szól. A gyerek maga is világosan jelzi, hogy ezzel az emberrel való érintkezés neki árt - akár vérrokon, akár nem, ez most teljesen mindegy.

A kisgyereknek TISZTA HELYZETRE van szüksége, és csak olyan kapcsolatokra, ahol egyértelműen szeretik, a javát akarják, elfogadják. Ha egy ilyen kapcsolata van, akkor egy. Ha kettő, akkor kettő. Mindegy. Csak az a fontos, hogy legyen legalább egy JÓ KAPCSOLATA, legfőképpen az édesanyjával, aztán – ha megnyugszik – majd kialakulnak más jó kapcsolatai is.



Frank Orsolya
2012-08-03 19:31:57

Kedves Betti!

Attól tartok, nem azt a választ adom, amit vár vagy amit kér: nem tudok segíteni abban, hogy ezt a helyzetet jobban elviselje. Egyáltalán nem vagyok biztos abban sem, hogy ezt a helyzetet el kell viselni. Elmondhatom Önnek a saját véleményemet, ez csak EGY lehetséges álláspont, és biztos talál majd olyat is, aki ennek a szöges ellenkezőjét mondja. Az ilyen típusú kérdésekben én bizony egészen radikálisan szoktam állást foglalni. „Ilyen típusú helyzeten” pedig azt értem, amikor egy beteg vagy öreg vagy valamilyen értelemben csökkent képességű ember a körülötte élő ép, egészséges emberek életerejét, energiáját veszi el vagy csökkenti. Azt tapasztalom, hogy egy-egy beteg vagy sérült ember akár 4-5 másiknak az energiáit is fel tudja emészteni, az egész családi rendszer megérzi a jelenlétüket, eltűnik az öröm, az energia, a felszabadultság, megsínyli a szeretet, az önmegvalósítás, a kapcsolatok. Szörnyű és kegyetlen dolog ezt kimondani, de talán mégis érdemes föltenni a kérdést: hogyan élnének Önök négyen, ha az anyós máshol lakna? Hogyan alakulna viszonya a saját gyermekeihez? A férjéhez? Az az energia, amit az anyósa elvon, máshonnan hiányzik; az az örömtelenség, feszültség, szorongás, ami a jelenlétéből fakad, hasznos energiát vesz el, amivel Önök, ép emberek valami sokkal jobbat tudnának kezdeni. Tanulni, dolgozni, egymást szeretni, építeni és alkotni valamit, karbantartani a kapcsolataikat… adni valamit a világnak és egymásnak, amire így nem kerülhet sor. És Önnek és a szeretteinek is csak egy élete van. Nem tudom, mi a megoldás, ezt Önöknek kell tudni. De én azt gondolom, hogy a konvencióktól és a mások véleményétől függetlenül érdemes átgondolni, mit veszítenek, mit nyernek, és hogy az idős hölgy élete mennyiben változna, ha máshol, mások gondozásában élne, ha egy-két, erre szerződött ember energiáját használná föl a saját élete fenntartásához, nem az Önökét… Ne haragudjon, ha érzéketlennek és keménynek tűnik, amit mondok – én mindig az egészségesek és épek pártját fogom, természetesen azzal a kitétellel (és ez magától értetődik), hogy a sérült ember is kapjon emberhez méltó ellátást, de határozottan meghúzott keretek között. Az lebeg előttem, hogyan élhetnének Önök négyen teljesebb, színesebb, egészségesebb életet, hogyan fognak a gyermekei visszaemlékezni ezekre az évekre és hogy vajon Ön hallgat-e azokra a jelzésekre, amit a szervezete, az egészsége küld erről az igénybevételről. Gondolom, a férje helyzete a legnehezebb, hiszen neki az édesanyjáról van szó… lehet, hogy neki szakember segíthet meghozni a döntést, hogyan mérlegeljen az anyja és a családja lelki jóléte között…


Frank Orsolya
2012-05-09 22:09:50

Kedves Asszonyom!

Amit magáról és a fiáról leír, annak egy része a fia részéről teljesen normális kamasz viselkedés, egy része pedig a megváltozott családi helyzettel és mindekettejük feldolgozatlan érzéseivel függ össze. Alapszabály, hogy először mindig saját magával kell foglalkoznia, mert ahhoz, hogy másokról jól tudjunk gondoskodni, jó kapcsolatokat ápolhassunk, előbb magunknak is rendben kell lenni. Sajnos velünk élő szeretteinknek – főleg a gyermekeinknek – nem feladata, hogy bennünket vigasztaljanak, rendbe tegyenek, érzelmileg töltsenek. Fájdalmas és ellentmondásos dolog, de előbb rendbe kell jönni és utána leszünk alkalmasak igazán jó kapcsolatra. Rendbe jönni pedig nem könnyű, hiszen elég bonyolult dolog olyan férjet gyászolni, akivel rosszban voltunk. Hogyan sirassam, ha rossz volt hozzám? Tényleg hiányzik? Miért nem tudott jobb lenni? Sok-sok vegyes érzés kavarog ilyenkor az emberben. Nem illik kimondani, de könnyebbség is, hogy elment, másfelől hiányzik is, aztán az élet így részben nehezebb, részben könnyebb. Nincs veszekedés, de nehezebb anyagilag is, meg az érzelmi csapongások miatt is, amelyek a távozásával beálltak. Az Ön gyásza még nagyon friss, és mivel ellentmondásos, talán még nehezebb, mint másként. Talán még azt a rengeteg feszültséget sem beszélte ki magából, ami a férje halálát megelőzte, nem is szólva a halálesettel kapcsolatos történésekről. Hogyan lett beteg, mi baja volt? Mi volt ennek a lefolyása? Hogyan vett részt mindebben Ön? Hogyan kísérte? Mit érzett az elvesztése után? Hogyan gondolkodik a kapcsolatuk megromlásáról? Hogyan képzeli most az életét? És a közeli és középtávú jövőben? Ezek a témák és érzések mind ott torlódnak az Ön lelkében, és amíg ezekről nem sikerül valakinek, szakembernek, más segítőnek, lelkésznek vagy jóbarátnak eleget beszélnie, eleget ahhoz, hogy megkönnyebbüljön, addig nehéz lesz ezeken túltennie és rendezetten éreznie magát.
Hogy a fia mindebből mit érez, az a következő kérdés, és persze az arra következő az, hogy őbenne mi zajlik. Ő az apját vesztette el, ez fiúgyermeknek mindig különös megpróbáltatás; előtte egy megromlott kapcsolatban volt szereplő/szemlélő. Fel kell dolgoznia azt is, hogy a szülei házassága megromlott és azt is, hogy az apja meghalt, és hogy ő apa nélkül maradt a férfivá válás küszöbén. Azt gondolom, jó, ha hagyják egymást úgy gyászolni, ahogy kinek-kinek jobban esik. Ha ez a fiú most a nagymamájánál keres menedéket, akkor hadd tegye, ugyanakkor értem, hogy nagyon fájó Önnek, ha a családi otthon még jobban szétesik az ő hiányzásaival. Hiszen már elment a férje és egy másik értelemben a lánya…
Itt sajnos egy másik nagy témakörbe lépünk: abba, hogy Ön mennyire felkészült arra, hogy a kisebbik gyermeke is nemsoká, belátható időtávon belül kirepülhet. Vagy így, vagy úgy, de egyre kevésbé lehet a szülői házhoz kötni – ha lehetősége nyílik és szükségét vagy vágyát érzi, akkor távolabb fog lépni az otthonától. Már csak azért is, hogy bontakozó önállóságát megélhesse és kiélvezhesse. Nyilván Önnek is könnyebben esne, ha ezt semleges helyen művelné nem az Ön iránt ellenséges nagymamánál, de a fiú valószínűleg csak azért megy a nagymamához, mert egyszerűbb, közelebb van, és mert az otthonából, annak feszültségeiből és rossz emlékeiből kiléphet. Ez nem Ön ellen irányul, hanem semleges külső terület, ahol valószínűleg megetetik aztán békén hagyják. Az Önnel való viszonya most túl sok emléket, megoldatlanságot, feszültséget hordoz – nem az Ön napi viselkedése miatt, hanem mert az elmúlt feldolgozatlan éveket hozza elé. Eben Ön nem hibás, ez a helyzetből következik, és a házassága során is nyilván mindent megtett, hogy tartsa a frontot, hogy neveljen, hogy dolgozzon.
Amennyire látom, a fia nem is olyan rosszul birkózik a helyzettel. Ha tanul, ötösöket és négyeseket, kap, néha nem tanul, és akkor ennek nyoma is van. Ez természetes. A magatartása rendezett, edzésre eljár, tehát nagy baj nincs. Azt hiszem, kevés kamasz van, aki időnként ne csapná be az ajtót vagy vágna oda egy-egy durva szót a szüleinek. A haláleset környezetében pedig mindig indulatok szabadulnak el, valamilyen egészen mély, tudattalan szinten mindenkit megzavar és felkavar, hogy lecsap a környezetünkben valamelyik közelállóra az, amiről minden erőnkkel próbálunk megfeledkezni – a halál, és felidézi saját halandóságunkat is. Teljesen természetes, ha mindenki „ideges” lesz ettől és ez így vagy úgy talál kiutat: a feszültségünk úgy bolyong a levegőben, mint az elektromos feszültség, ami aztán villámként csap bele az első kiemelkedő tárgyba. Ezek sajnos legtöbbször a hozzánk közel állók. Az is teljesen normális viselkedés a nagykamaszoknál, hogy anyagi igényeik, merész vágyaik vannak és mivel még nem keresőképesek, ezekkel a vágyakkal a szüleiket ostromolják. Előbb-utóbb ezek bírják rá a fiatalt, hogy munkát keressen, de ennek is el kell, hogy jöjjön az ideje. Ha reálisan látja az Ön lehetőségeinek a korlátait, akkor előbb vagy utóbb abba fogja hagyni az ostromlást és reális megoldást keres. Most tanulja meg a vágyait rangsorolni és a lemondást is.
Azt is elég nehéz ilyen helyzetben feldolgozni egy növendék férfinak, hogy az anyjával kettesben maradt - a helyzet magában is kissé kényelmetlen a számára, ha néha kilép belőle, nem biztos, hogy baj. Ha Ön is látja előnyét a városba költözésnek, akkor jó, tegye, de fontos, hogy a fia akkor is megőrizhesse mozgásszabadságát. Az ilyen korú fiatal, ha van választása, hogy otthon aludjon vagy ne, akkor bizony akkor megy haza, ha hazamenni jó. Ha részben jókedv, kedvesség és rendezettség várja, például gondoskodás, étel, tiszta ruha; részben pedig békén csinálhatja a saját dolgait. Ha kevés negatív és sok semleges és pozitív viselkedéssel találkozik.
Az Ön feladata tehát mindenek előtt az, hogy jól legyen, az érzéseit letisztázza, a fia felől megnyugodjon, mert semmi komoly baj nincs vele a jelek szerint, a fia dolga pedig az, hogy tanuljon, edzésre járjon, és hogy ki-ki gyászoljon a maga módján, hogy végül a kettejük kapcsolata is rendeződni tudjon. Érdemes megkérdezni, mi az, amit a fia szívesen hallana Öntől? Talán azt, hogy ügyes, hogy jól csinálja, hogy becsülni való a teljesítménye vagy bármi más a viselkedésében – ahányszor őszintén tudja dicsérni, tegye meg. Ahányszor ételt tud elé rakni, valamit, ami a kedvence, vagy más olyan módon gondoskodni róla, ami öröm neki, esetleg egy-egy kis meglepetéssel, tegye meg. Ha megsérti, bátran szóljon neki, hogy amit mondott, az fáj. Amennyire meg tudja állni – és biztos, hogy sokszor nem könnyű, hisz Ön is sok mindent nélkülöz most – legyen fegyelmezett, tartózkodjon a kritikától, a nagyanyja szidalmazásától, az apja szidalmazásától, a saját életével kapcsolatos panaszoktól. Amennyire bír, legyen pozitív. Ez nehéz, és lelkierőt igényel, de azt a lelkierőt máshol kell beszereznie, nem a fiától. Bármily hihetetlen is, a nagyfiú még mindig Öntől várja, hogy szép csöndesen ott legyen a háttérben, rendezett és pozitív hozzáállással. Tudom, a jelen dúlt és kétségbeesett lelkiállapotában ez már-már elérhetetlennek tűnhet, de jó, ha tudja, hogy ez a cél. Ez azonban csak akkor fog sikerülni, ha a férjét és a házasságukat, az egykori reményeiket és múltjukat sikerül meggyászolni megsiratni, és nyugovóra helyezni. Bátran vállalja föl a férje iránti haragját is, és – ami talán még nehezebb – azt is, hogy hiányzik, és a házassági kudarc fájdalmát is. Ehhez jó ha keres magának segítőt; egyáltalán: az elkövetkező hónapok még sok nehézséget hoznak, ezért jó lenne, ha lenne egy vagy több olyan ismerőse, barátja, segítője, akiknek erről beszámolhat, akiknek az eseményeket sorra elmesélheti, és akik értő füllel, figyelmesen meghallgatják. Mindig vannak jó barátok, akik válságos helyzetben hajlandók efféle támogató hálót biztosítani, tudván, hogy ha ő kerülnének nehéz helyzetbe, Ön is megtenné nekik ugyanezt. Minden jót, sok sikert!
 

Frank Orsolya
2012-05-09 20:52:25

Kedves Levélíró!
Nem minden lelki problémára van tisztán pszichológiai megoldás. Tanácsolhatnék Önnek én is olyasmiket, hogy "ne vegyen róla tudomást" vagy "gondoljon erre vagy arra", de nem tudom elképzelni, hogy komoly javulást hozna. Az ilyen kényszerű együttélések mindig nagyon megterhelik az érintetteket - az egész családi rendszert. Minden tagot külön-külön és az összes kapcsolatot is. Nem tudok mást javasolni, mint a környezet, a lakáshelyzet átalakítását bármilyen módon: akár az Önök, akár az anyós költözése formájában. Nagyon fontos lenne, hogy külön, vagy legalább némi távolságra éljenek, akkor is, ha jobb híján az idős hölgy csak egy különálló épületbe kerül akár ugyanabban az udvarban, vagy településen... Az állandó szorongás, az időnkénti pánikrohamok, a sűrűsödő feszültségek, a kilátás, hogy ki tudja, még hány évig kell így élni, és Önnek is csak egy élete van; a tudat, hogy a két gyerek is ebben a feszültségben él, pedig ők is valószínűleg megsínyylik ezt - épp elég ok arra, hogy valahogyan feloldják ezt a feszültséget. Tudom, hogy nehéz, de nem hiszem, hogy lenne másfajta megoldás mint gyakorlati. És nagyon fontos lenne, hogy Ön megőrizze saját magát a közvetlen családja, a férje, a gyerekei számára. Az az elsődleges feladata, hogy óvja és táplálja a házasságát és a két gyerekét. Ehhez pedig mindenek előtt saját magának kell jól lennie, egyensúlyban, testileg és lelkileg egészségesen.
Az életben néha jó sebész módjára vágni kell ahhoz, hogy utána jól érezzük magunkat, és engem mindig nagyon elszomorít, ha egy egész család él boldogtalanul egyetlen beteg vagy idős ember miatt. Kell, hogy legyen más módja is a róla való gondoskodásnak.Sok erőt kívánok a fontos döntések meghozatalához.

Frank Orsolya
2012-04-02 08:24:40

Kedves Eszter!

A leveléből úgy veszem ki, hogy Ön is tudja, amit mondani tudok erre - hogy a kisgyereknek szeretetre és figyelemre, jó ingerekre, törődésre van szüksége, és hogy túlságosan kicsi ahhoz, hogy tőle bármi is 'rosszul essen', hogy ő a szavaiért felelős legyen. A kicsi helyzete annyira méltatlanul bonyolult, feszült és megterhelő, hogy még egy felnőtt sem igazodna ki benne érzelmileg. Tökéletesen mindegy, mit mond és honnan hozza - az Önök viszonyát az fogja meghatározni, hogy Öntől megértést, bölcs, belátó figyelmet kap. Még évekbe fog telni, amíg ez a kisgyerek feldolgozza mindazt, ami történt vele, hiszen nem csak az apját veszítette el, hanem az anyját, az egész bázisát is. Ráadásul újra és újra meg kell majd ezt értenie, ahogyan előrehalad a fejlődésben. Önnek és a gyermek apjának kell a toleráns hátteret biztosítani ehhez. Várhatóan lesznek különböző korszakai, ide és oda pártol majd, amíg végül nagy nehezen megtalálja a helyét a helyzetben, ezeket Önöknek mind csak TÜNETként kell kezelniük, semmiképp sem mint a gyerek "véleményét" vagy "álláspontját". A nagyszülővel is a legjobb viszonyt érdemes fenntartani.
Türelmet és szeretetet kívánok ehhez az összetett helyzethez,

Frank Orsolya
2012-03-04 18:32:30

Kedves Nóra!

A levele óta már beszéltünk telefonon, és a helyzetét újra átgondolva is csak azt tudom mondani, hogy a kisfiú elsődleges környezet a családja, és mindenféleképpen az az érdeke, hogy TEHERMENTESÍTSÉK. A beszélgetésünk során megütötte a fülemet, hogy a kisfiú afféle felnőtt, gondoskodó szerepet vett magára. Valójában arra van szüksége, hogy tiszta helyzet legyen körülötte, stabil, békés és meleg otthon. Azt is észrevettem, hogy Ön saját maga nagyon szélsőségesen éli meg az eseményeket, tehát igazából az lenne az elsődleges feladat, hogy Ön mielőbb meg tudja vetni a lábát és megnyugodni, újra egyensúlyba kerülni, és ennek következményeként tud majd a kisfiú is újra gyerek lenni és nyugodt, hétköznapi életet élni a megváltozott körülmények között is.
Tehát a gyermekein akkor segít, ha saját magán segít, hogy újra hétköznapi, egészséges, békés állapotba kerüljön.

Frank Orsolya
2011-12-28 15:27:52

Kedves Levélíró,
értem a helyzetét, és valóban nem egyszerű. Komoly elismerést érdemel, hogy sikerült elkormányozni ezt a hatfős patchwork-családot. Abban is biztos vagyok, hogy Ön mindent megtett a közjóért, ami a képességeitől telt. A húszéves lánynak már így is, úgy is megfordulhat a fejében a leválás, úgy hallom, az apukája nemigen gondolt még bele, hogy egy napon a gyermekei nélkül fog élni. Ez sem csoda, kevesen látjuk be időben, hogy ez elkerülhetetlen, és másfajta életre kell majd berendezkednünk. Mindenesetre a jelenlegi helyzetünk van annyira bonyolult, és ráadásul a párkapcsolatot is fenyegeti, hogy érdemes legyen a két felnőttnek együtt elmenni pszichológushoz, ahol talán egy néhány ülés alatt sikerül mindenki fejében tisztázni, merre tartanak ezek a bonyolult erőviszonyok. Alapelvül Önnek is azt tudom fölkínálni, hogy "senki sem hibás" - nyilván a nagylánynak sem lehetett könnyű átélni a család drasztikus átalakulását, amikor még kislány, sőt, kamasz volt... A párjával pedig érdemes lehet békés időszakokban, a kérdés távolabbi vonatkozásairól beszélni: vajon mitől volt boldogtalan a nagylány régebben, vajon hogyan fognak élni és mik a terveik arra az időre, amikor a gyerekek majd leválnak... És persze érdemes kettejüknek a családtól független, párkapcsolat-erősítő programokat tartani, talán épp úgy, hogy otthon, békességben, a gyerekek nélkül eltöltenek egy néhány napot... A kettejük jó viszony az egész család szempontjából a legfontosabb.
Sok sikert, minden jót.

Frank Orsolya
2011-12-28 14:48:22

Kedves Levélíró!
A bevált gyakorlat az ilyen kérdések megválaszolásánál az, hogy akinek problémája van, az keres meg a kérdésével. Ellenkező esetben a válaszadás egy sokkal bonyolultabb helyzetbe való beavatkozássá fajul és ronthatja a családi rendszer egészének az állapotát. Tehát az érdekelne engem, hogy milyen kapcsolatban áll Ön az érintett "anyával" és milyen célra van szüksége az én válaszomra. Talán aggályai vannak az illető hölgynek és szeretne szakvéleményt, amely alapján eldönti a kérdést? Ha igen, kérem, bátran adja meg neki a Családinet elérhetőségeit. Szívesen válaszolok bármilyen kérdésre, amelyet a problémagazda föltesz. Vagy ha Ön meg tudja fogalmazni a saját kérdését, problémáját, arra is szívesen válaszolok.

Frank Orsolya
2011-07-29 12:24:58

Kedves Levélíró!

Jaj, de nehéz tanácsot adni annak, aki mindent jól csinál. Pontosan átérzem a dilemmáját, mindkét szempont hitelt érdemlő. A kettő összeegyeztetésére érdekes módon a napokban olvastam egy szép, irodalmi példát. Lugosi Viktória Ajvé c. regényében egy nevelőapa gyönyörű példáját mutatja annak, hogyan lehet egy családba mindenki érzékenységét tekintetbe véve, az érdekelteknek megfelelő tempóban fokozatosan beilleszkedni. A látogatásai észrevétlenül, spontán nyúlnak hosszabbra, lépésről lépésre integrálódik a család életébe. Végül a gyermek kérdezi meg édesanyja társát: - Miért nem alszol itt? Minek mész mindig haza? Talán ha a regény első felét elolvassák (a második fele túlságosan szomorú, főként az említett szereplő szempontjából), ki tudják dolgozni a saját megoldásukat anélkül, hogy az itt adott példát akarná pontosan másolni. De érzeteket, attitűdöket érdemes és lehet tanulni.
Sok szerencsét!


Frank Orsolya
2011-07-28 19:45:25

Kedves Asszonyom!
Ezen a ponton már nagyon nehéz segíteni. Attól félek, hogy a korábbi túlságos áldozatvállalásával, önfeláldozásával saját maga mutatta meg a fiának, hogy Ön alárendelt és hogy legfőbb célja a ház tisztán tartása. Amikor helyette csinált meg annyi mindent, akkor mulasztotta el, hogy megtanítsa őt magát rá, hogy teljesítsen, felelősséget vállaljon. Innentől már elég nehéz kiépíteni a saját méltóságát, pedig mindenféleképpen ez lenne a cél. Talán az lenne az első lépés, hogy a férjében keressen szövetségest: a gyerek nélkül, kettesben beszéljék meg, hogy menyire fontos lenne, hogy Önök egymást támogatva fogjanak hozzá ennek a problémának a megoldásához. Nagyon sajnálom, hogy a férje nem állt Ön mellé, amikor a fia bántalmazta. Ugyanakkor saját erejéből is minden eszközzel világosan és egyértelműen jelezni kell a gyereknek, hogy ez NEM elfogadható. A kamaszok mindig zavarodottak, és nekik is fontos, hogy mi, felnőttek, ugyanakkor szilárdan és következetesen képviseljük az alapvető, legfontosabb normákat.
Ezek viszont nem a ház tisztaságával kapcsolatosak. A tisztaság és a háztartás semmiképpen sem elsődleges szempont, a kamaszoknál pedig kimondottan a kapcsolat rombolásának eszköze. Legyünk elnézőbbek, ez most neki nem fontos, csak nekünk. A fia keresi a határokat, és jó lenne, ha egy-két igazán fontos dologban tiszta, világos határokkal találkozna, és ezek közül az első, hogy az anyját nem bántalmazhatja. Ezt Önnek és a férjének erőteljesen és egyértelműen képviselnie kellene. Jó lenne, ha Ön is megtanulna visszavonulás és sírás helyett határozottságot mutatni, bármilyen nehéz is ez. Takarítás és áldozatvállalás helyett kezdje fölépíteni saját magát, képviselve az érdekeit, határait, legalábbis a maga érdekében. Hogy a fiával való viszonyát ezzel sikerül-e még megfordítani, az idővel derül ki. Nem érdemes belemenni olyan csatákba, amit nem nyerhet meg – számítógépezés, takarítás. A kamaszokkal a legfontosabb az, hogy amikor véletlenül lehetőség nyílik a kapcsolat erősítésére, ápolására, pl. beszélgetni vagy kettesben csinálni valamit, akkor ezt az alkalmat ragadjuk meg és élvezzük ki – de ne használjuk arra, hogy végre becsempésszük a nekünk fontos prédikációkat. Hadd élje meg a gyerek azt, hogy „anyámmal még lehet beszélni”; „tud jó fej is lenni”, „nem mindig cseszeget”. Csak ha újra megtalálják a kettejük kapcsolatának valamiféle maradványát, akkor van remény arra, hogy ennek az ámokfutásnak vége szakadjon és a gyerek újra talajt kapjon a lába alá.
 

Frank Orsolya
2011-05-15 14:26:04

Kedves Asszonyom!

Igen, feltétlen azt gondolom, hogy érdemes pszichológushoz fordulniuk!


Frank Orsolya
2011-05-08 20:10:19

Kedves Asszonyom!
Meglehetősen aggasztó, amit ír, és ez a fiatal lány valóban nagy bajban van. Jól sejti, hogy a váláson túl a szexuális zaklatás is igen komoly törést hozhat ilyen korú lánynál és nem jó, ha egyedül és minden valós eszköz nélkül küzd a feszültségeivel, fájdalmaival.
A kérdéseire válaszolva: nem, ne hazudjon, hisz teljesen értelmetlen, egy baba előbb-utóbb kiderül. De talán jobb lenne, ha a terhesség tényét az édesapja mondaná el a gyereknek, hiszen az ő viszonyuk vérségi, bejáratottabb, magától értetődőbb.
Nagyon fontos lenne, hogy a leány mihamarabb szakemberhez kerüljön - érdemes lenne átgondolni, ki az, akire hallgat, kit szeret (rokon, tanár, nevelő, családi ismerős, saját barátnője, orvos, bárki!), és ezt a valakit megkérni, beszélgessen vele a helyzetről, a problémákról és próbálja eljuttatni pszichológushoz.
Az Önök viszonyán belül az Ön lehetőségei korlátozottak, hiszen a pozíciója (mostohaanya) eleve megnehezíti a dolgot. A lehetőségeken belül viszont a teljes nyitottságot, a meghallgatást, végtelen türelmet és elfogadást javasolom. Azt hiszem, ebben a helyzetben jót tenne, ha Ön konzultálna személyesen pszichológussal, hogyan tudja legjobban kezelni ezeket a bonyolult viszonyokat.
Sok sikert kívánok, szívből!

Frank Orsolya
2011-05-06 21:37:53

Kedves Levélíró!

Igen, kisgyerekkel is nehéz az élet, meg az idős szülők nemzedékével sem mindig könnyű boldogulni. Pedig micsoda hasznos erőforrást jelenthet egy-egy hadra fogható nagymama, feltéve, hogy jó a kapcsolat és jó szívvel hagyjuk a kezében a gyermeket. Ha igazán biztos benne, hogy az anyósban nem lehet megbízni, szíve joga, és lehet, hogy jó döntést hoz – ezt látatlanban nem lehet megítélni. De azt gyanítom, itt a kisgyerektől függetlenül is – ahogy Ön is jelezte – problémát jelent a kettejük párkapcsolatában, hogy a férje életében az édesanyja a kelleténél nagyobb színfolt, jelenvalóbb tényező még. Ez gyakran előfordul, ha egy felnőtt valamiért nem a szokott módon járta végig azt az utat, amely mentén a szüleiről leválik, tőlük eltávolodik. Ennek számtalan oka lehet, de gyakran előfordul, és igazából egyik érintett sem hibáztatható érte. Valami úgy alakult a sorsukban, hogy ezt eredményezte. Ha jól értem, az Ön édesanyja is szereplő az életükben (amivel önmagában a világon semmi baj sincs), sőt, mintha itt-ott a két anyuka versenyeztetése is folyna... Érdemes elgondolkodni egy kicsit azon, akár humorosan, játékosan is, hogyan játssza a szerepét a kettejük kapcsolatában a két nagymama... miféle négyes játékot játszanak itt, kinek, mire jó ez...
Amit viszont komolyan érdemes tudni: első a párkapcsolat. Az Önök szempontjából is, a gyermekéből is. Civakodással az ilyesmi nem oldható meg. A problémán nem javít, épp ellenkezőleg: kettejük egyébként is megterhelt kapcsolatát rontja tovább. Családterápiában, valamely családi tanácsadó szolgálat segítségével vagy más pszichológusnál tudnák mind a ketten feltárni, honnan erednek igazából ezek a bonyolult viszonyok. Kiderülne, mi akadályozza meg, hogy a saját háromfős szűkebb családjuk köré egy erősebb falat építsenek, amelyen csak az megy be, akit mindketten be akarnak engedni és csak akkor, olyan formában, ahogyan ez mindenkinek komfortos. Egy falat, amin belül élnek Önök hárman és legfőképpen egymásból származnak az örömeik, együtt élik az életüket, egymást tekintik szövetségesnek, egymással beszélik meg azt, mire van szükségük, és hogyan tudják ezt egymásnak megadni.
A dolog másik oldala a 16 hónapos kisgyerek „csüggésével” kapcsolatos. Mondanom sem kell, hogy az a legtermészetesebb, ha csügg, ha csak az anyja ölében szeret lenni, ha még nem játszik egyedül. Az egyedül játszás ideje jóval később következik. Tudom, nem örömmel hallja, de kérem, hadd intsem egy kis türelemre. Ebben az első három évben létfontosságú dolgok dőlnek el a kisgyerek lelkében. Most rakja le - egy életre - az alapokat a bizalomhoz, az optimizmushoz, a jó megküzdéshez. Valóban fontos, hogy most még megélhesse: „számíthatok az anyukámra, számíthatok a felnőttekre, kísérletezhetem, kutathatok, amikor akarok (nemsoká fog is), és visszamehetek „tankolni”, amikor akarok. Anyukám mindig a rendelkezésemre áll. A világ biztonságos, érdekes, és nem érhet baj.” Ez az első három év talán a legfontosabb az ő egész hosszú életében – hiszen nem babát, hanem embert hozunk a világra, és amikor ezt tesszük, akkor arra szerződünk, hogy meg fogjuk adni neki, amire szüksége van. Ehhez egy időre alárendeljük a saját igényeinket, aztán fokozatosan visszanyerjük. Most erre van szüksége: hogy csüggjön, hogy ölbe üljön. Igen hamar el fog indulni fölfedezni a világot, és újabb másfél év múlva óvodába kerül. Onnantól pedig az intézmények jelentik az élete egy fontos részét, és egyre kevesebb időt tölt majd Önökkel, csak a délutánokat, estéket, éjszakákat. Addig megéri türelmesnek lenni és előresorolni őt, hátra minden egyebet, legfőképp például a háztartást, mert így lesz belőle magabiztos, jól alkalmazkodó gyerek, aki később kevesebb gondot ad a szüleinek és felnőttként is jobban érzi magát, jobban helyt áll. Engedje meg saját magának, hogy ebben a pár évben csak „babázzon” – hiszen ez nem jön vissza! Sok örömet hozzá!


Frank Orsolya
2011-05-06 21:30:01