családi probléma

Kedves György! Összefonódó kétgenerációs anya-lánya kapcsolati problémámra szeretnék tanácsot kérni Öntől. Egyrészről én és anyukám, másrészről én és a lányom között áll fent a probléma. Mondanám, hogy nem leszek hosszú, de azt leszek. Nem szeretném részletezni a gyerekkorom lelki nehézségeit, talán címszavakban: teljes magány, szeretet-ölelés-motiváció nélküli élet, a családból való kirekesztettség érzése, hideg légkör, magamrautaltság, bűntudatkeltés, kritika stb. Apukám egyszerű ember volt, nem igazán vett részt a családi nevelésben, nem igazán egyeztek anyukámmal, ő vitt mindent a vállán. Ketten vagyunk testvérek, nagy korkülönbséggel, de a bátyám hamar küldföldre költözött, egyedül nőttem fel. Engem soha nem fogadott el anyukám. Valamiért. Soha nem értettem, hogy miért nem olyan mint más anyuka, miért nem örül amikor örülni kell, miért szól amikor nem kellene, miért nem áll ki mellettem amikor ki kellene, miért csinálja azt aminek nem örülök, miért egyféleképpen közelített amikor számtalan lehetséges út lett volna stb. Olyan mintha fordítva működött volna. Húsz évig próbáltam elmagyarázni, hogy hogyan működöm, minek örülök, megbeszélni, hogy ő hogyan csinálta, és szerintem hogyan kellett volna stb. Elképesztően belefáradtam, hogy nem egyezünk, de azt, hogy a saját gyerekeimet másképpen fogom kezelni, már 15 évesen eldöntöttem. Tulajdonképpen úgy fogalmaztam meg már neki a hosszú hasztalan magyarázkodó évek végén egyszerűen, hogy gondozott, ellátott, de nem nevelt. Pár hónapja kezembe akadt egy remek könyv ami fényt nyitott bennem, milyen is az anyukám, aki van, de sosem az anyukám: az Érzelmileg érettlen szülők felnőtt gyermekei című könyv(Lindsay C.Gibson). Akkor ezzel elmondtam mindent. És ami a csavar a dologban, hogy sajnos, ahogy anno a saját gyermek nevelését elterveztem, nem igazán tudtam,tudom felnőtlenül megvalósítani. Két gyermekem van. Egy 9 éves kislány, 5 éves kisfiú. A kislányommal nem tudok kijönni. Azon túl, hogy jószívű, kedves, jótanuló, nagyrészt örökösen lázadó, passzív. A probléma a kicsi születétével kezdődtek. A kisfiam nagyon alkalmazkodó, az életet elfogadó, elvárásokat könnyedén megugró gyermek, ragaszkodó, szeret otthon lenni, nagyon szereti a nővérét. A kislányom viszont majdhogynem az ellenkezője. Amióta megszületett a kicsi, örökösen nélküle akar lenni, hogy ő ne legyen ott, ahol ő van. Ne vigyük el, ne jöjjön stb. Folytonos goromba hangnem a kicsihez, aki kedvesen szólítja meg többedjére is. Ezeket nekem nagyon nehéz kezelnem, több éve meg különösen. Szoktam én is éa férjem is a kislányunkkal kettes déltuánokat szervezni, de mintha ezek nem lennének elegendőek neki. Hazatérve máris jön a goromba vagy semlegese közlés a kicsihez. A nagymamánál lévő ott alváskor folytonos szópinpongozás van. Ezzel sem tudunk mit kezdeni. A kicsi a testvérével szeretne a nagymamánál aludni, a nagy viszont egyedül. Én itt alszom - akkor én nem - akkor én is otthon alszom - akkor én itt mamánál - akkor én is - nem, te azt mondta, hogy otthon alszol - jó, de ha te is... Nincs vége, csak a nagy sírásával, vagy ha a kicsi intelligensen abbahagyja. Próbáljuk a megegyezés minden fajtáját felkínálni, de ritkán jön össze az hogy együtt maradjanak a nagymamánál. A nagy szeret egyedül lenni valamelyik felnőttel, hogy ő legyen a középpontban. Ha lehet kedvezünk is neki, de négyen vagyunk, de még emellett is sokat van tőlünk távol. A bátyám sokat itthon van, nincs családja, így ő már hamar összenőtt a kislányommal, azóta is viszi sokat magával. Teljsen megértem, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy mindig mennek valahová, mindig történik valami, nincs kötelezettség, nincs elvárás stb. Nem otthon alszik, mindig szeretett máshol lenni, elmenni, máshol aludni, másokkal lenni. 4 évesen volt hogy el akart költözni otthonról. Ha megkérdezem, hogy otthon miért vagy nyávogós, nem eszed az ételt stb. a testvéremnél meg megeszed stb. Mert ott nem illik, jön a válasz. Az, hogy nem egyezünk már 4-5 éves korában jelentkezett. Igazán azóta, ahogy terhesen nem emelhettem már fel a súlya miatt... Valahogyan hozzám nem ragaszkodik, időnként érzem, hogy igen, de hozzán szinte sohasem fut oda ha hazaérek, apukájának a nyakába mindig felugrik, pedig igen erőteljesen szól oda neki ha szól, nálam erőteljesebben. Én lesem sokszor mit szeretne, meg is teremtem azt, szakkörök, programok, amit szeretne megbeszéljük és megvalósítjuk, de valahogyan nekem nincs varázsom. Varázsa van a tesómnak, a mamának aki szintén mindent megenged, vagy az apukájának... Emiatt, sokszor úgy érzem, hogy szinte csak egy házvezetőnő vagyok otthon, férjem sokat dolgozik, a kicsi aranyos, de a kislányomat nem tudom magamhoz vonzani. Kicsiként próbáltam határozott lenni, de méginkább eltávolodott, azután együttműködő is voltam, akkor szinte belém rúgott a szavakkal: Adj az állatodnak enni ...majd te megcsinálod - Segíts összepakolni...mi vagyok én hamupipőke? - Nyísd ki az ajtót, mert a kicsihez kell mennem a wc-re ...neked is van lábad, nyisd ki te! Majd együttműködő, elfogadó, kedvesen határozott és nagyon szerető, ölelős, puszilós, simogatósan közelítek. Ez hozta meg az eredményt, hogy jól elvagyunk, megcsinálja amit kérek tőle, nem beszél vissza, segít, kedves, kicsit ragaszkodó. De varázsom az nincs. A testvérem barátnőihez, akik kedvesek, hozzájuk nagyon ragaszkodó, gondolom mert mindig nyugodtak és kedvesek, semmi elvárás. Nagyon bánt és félek, hogy én sohasem fogok neki úgy hiányozni ahogy mások. Illetve megviselnek, a számomra hajmeresztő helyzetek, amikor pld-ul nem támogattam, hogy tovább használja a telefonon lévő játékot, mert régóta játszott vele, akkor előhozta, hogy az egyik ismerősünk, aki egy családsegítő szolgálatnál dolgozik, hogy a családsegítők mindenkihez kimennek? Nem mondta el, hogy miért kérdezi, de gondoltam, hogy talán nem a "sanyarú" sorsa miatt jut ilyen az eszébe, hát belül dühöt, felháborodást és mély szomorúságot éreztem. Össze vagyok zavarodva, mert jelenleg úgymond nem kifizetődő az a nevelés ahogyan én a csinálom. Olykor úgy érzem, hogy az nyer, aki mindent és mindig megenged, én vagyok az aki a keretet adja, de nálunk ez mintha utálnák, és muszáj fegyelmezni is, de ez is csak nálam a legrosszabb... nem értem mit csinálok rosszul! Előre is köszönöm válaszát!...