Tisztelt Mono!
Kérem, most is, ma is: kezdje a munkát Önmagán!
Édesanyja abban a helyzetben van, amikor megértésre, szeretetre vágyik. A legkevésbé sem arra, hogy valaki megmondja neki, mit kellene tennie. A bizonytalanság pedig a jövőtől való félelmen alapul.
Fél, hogy magára marad. És ez természetes. Akármilyen is a viszonya az ő édesanyjával, bizonyára kellően kötődik ahhoz, hogy a saját elárvultságát átélje. És bizony, ilyenkor az is előfordul, hogy magunkat sajnáljuk... akár már előre is. Nem tudom, mit ért az alatt, hogy „finoman közelít hozzá”?
Sok helyen megírtam – az általánosságokkal nem tudok, mit kezdeni. Pontosan: mit mond neki, milyen szavakkal, milyen hangsúllyal? Sokszor a legártatlanabbnak tűnő (vagy annak szánt) szavaink tudják a legmélyebb sebeket ejteni! Főleg a hozzánk közel állóknak.
Édesanyja elsősorban szeretetre vágyik, ahogy Ön is. Ez elsősorban a figyelemben, illetve az arra vonatkozó vágyban szokott kifejeződésre jutni. (Sokféle kifejeződése van még persze.)
Milyen segítséget kért Öntől az Édesanyja? Kért-e tanácsot erre vonatkozóan? Pláne az önértékelésére vonatkozóan? Akar-e ez ügyben bárkihez fordulni? Kért-e Öntől ez ügyben tanácsot?
Alapvető hozzáállás a segítő foglakozásúaknál: annak tudunk segíteni, aki azt kéri, és nyitva van rá. Azaz hajlandó tenni önmagáért. ÉS aztán a kapott feladatokat megcsinálja, vagy (pl kineziológiai) oldásra elmegy. Tehát a változás érdekében tesz lépéseket.
Kérem, figyeljen arra, Önnek mi hiányzik? És kezdje el azt adni... másnak! Az egyik legjobb módszer arra, hogy elérjük, amit szeretnénk.
Figyelje meg, édesanyja számára mi a legalkalmasabb mód arra, hogy kifejezze felé az elfogadását, szeretetét, törődését? És kezdje el azt adni számára. Olyat keressen, ami már korábban bizonyított, hogy elfogadja, észreveszi, pozitív visszajelzést ad rá, megköszöni… értékeli!
Javasolt könyv: Gary Chapman: Egymásra hangolva

Figyelje először önmagát, mire vágyik, a figyelmet, törődést hogyan szereti? Hogyan várja (el)? És hogyan nem szereti vagy nem értékeli?
Majd másodszor kezdje el megfigyelni édesanyját is.

Kérem, kezdje el annak a gyakorlatát:
- miben jó az édesanyja?
- mit tud önállóan megcsinálni?
- mire képes, milyen rendkívüli dolgot ért már el?
- milyen sikerei vannak/voltak már az életében?

Kérem, kezdjen el más szemléletet kialakítani: a kritikusságból, a ’megmondó szerep’-ből - az ELFOGADÁS, a MEGÉRTÉS felé haladni. Kezdje el az ő ÉRTÉKEI-t keresni és meglátni a mindennapokban!

Kezdje először a sort Önmagával!
Kérem, kezdje el tehát szeretni Önmagát! Értékelni saját magát!
Mi lenne, ha elfogadná édesanyja és az ő anyukája szimbiózisát? Mi lenne, ha elkezdené megérteni, hogy kettőjüknek ilyen a kapcsolata? Mi lenne, ha megértené édesanyja félelmét?
Ez az egyik legősibb félelmünk: az elmúlástól való félelem.
Amint elkezdi gyakorolni a megértést, az elfogadást, a türelmet, a toleranciát - mássá fog válni.
Az Ön megfigyelései bizonyára jók. Mégsem javaslom, hogy „megmondja”, édesanyjának mit kéne tennie… hagyjon fel egyszer és mindenkorra ezzel a ’megmondó szerep’-pel!
Pont ezt kritizálta korábban az édesanyjában! – Most (és összes levelében) ki teszi valójában ezt?
Csak akkor mondjon bármit is, ha édesanyja kéri ebben a tekintetben az Ön segítségét.
Ha annyira szimbiózisban vannak, akkor annak a gyökerei nagyon messzire nyúlnak. Miért akarja mindenképpen megváltoztatni édesanyja és nagymamája kapcsolatát?
Sokan idős korukig sem akarnak felnőni. Ha kényszeríti rá őket, akkor aztán végképp nem!
Mi lenne, ha elfogadná a helyzetet? És az ő megváltoztatásuk helyett önmaga fejlesztésével kezdene foglalkozni? És örömmel olvasnám az Ön fejlődését, változását!
Másokat nem tudunk megváltoztatni.
Már sokszor megírtam… kérem, Önmagával kezdje a sort!
Amint Ön megváltozik, a környezete pozitívan fog erre reagálni!

Szeretettel:

Sütő Mária
2015-02-18 21:20:10