SZAKÉRTŐKMUNKAKÖZVETÍTŐKALKULÁTORBABA-MAMA HÍRLEVELEKFOGANTATÁSTERHESSÉGBABAGYEREKNEVELÉSTB, PÉNZÜGYEKÉLETMÓD, EGÉSZSÉGSZABADIDŐRECEPTEK
Frank Orsolya


Frank Orsolya
Pszichológus, családi kommunikációs szakértő

Pszichológus, Gordon-instruktor
CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING

Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer?

Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel.
Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt:
Elérhetőségeim:
E-mail: posta@arete.hu
Honlap: http://www.szeresdjol.hu

Témakörök

összes téma      9 éves     akit aa megcsalás szele megcsapott     alkoholfüggés     anyós     autizmus     birtokló szülõk     büntetés     családi kapcsolatok     családi kommunikáció     családi rendszerek     csecsemõ     dackorszak     daganatos beteg     döntés     döntések     életvezetés     fejlõdés     felelõsségvállalás     felnõtt gyerek     férfi-nõ kommunikáció     gyerekek     gyereknevelés     gyereknyelv     gyerekvállalás     gyermekek félelmei     gyermeki fejlõdés     gyermeknevelés     halál     halálfélelem     hasfájás     házasságcsapda     iskola     iskolakezdés     kamaszkor     kapcsolati gyász     kétéves gyerekek     komfortszoptatás; digitális gyermekvédelem; altatás; testmozgás     kommunikáció     konfliktuskezelés     kötõdés     krízis     megváltozott családi helyzet     mentális egészség     mozaikcsaládok     nagyszülõhöz fûzõdõ viszony     nõi szerep     önismeret     önkielégítés     önsorsrontás     ovis gyerek     ovis kor     ovisok     ovisok gondjai     óvoda     óvodás korú gyerekek     óvodaválasztás     párkapcsolat     patchwork - családok     patchwork családok     pszichiáter     pszichológushoz fordulni     pszichoterápia     ragaszkodás     serdülés     serdülõ     serdülõk     serdülõkor     sorskönyv     stabilitás     személyiségfejlõdés     szeparációs szorongás     szerelem     szexuális fejlõdés     szexualitás     szobatisztaság     szófogadás     teljesítmény-szorongás     terápia     testvér fogadása     testvérféltékenység     titok vagy nem titok a családban     totyogó; alvás; szülõ érzései     válás  

Kérdezz-felelek

Kérdezni a gomb megnyomásával tudsz, amennyiben a napi kérdések száma még nem haladta meg a napi limitet.

Nevelés

Kedves Doktornő!

Van egy másfél éves kislányom. Az én szüleimmel kezdetek óta együtt van,mindig jönnek hozzánk,vagy mi megyünk látógatóba. Ha őket meglátja nagyon örül és bármikor rájuk hagyhatom. Párom édesanyja általában kifogásokat keresett ha jönni kellett,vagy ha találkoztunk vele,akkor is csak tanácsokat osztogatott,ami nekem most már nagyon terhes tud lenni.
Kislányom születése után, a kórházból való hazajövetelünkkor már itt volt nálunk, kivette a kezemből a gyereket,hogy ő tudja mit kell tennie. (Azt hozzá teszem,nekem már van egy 17 éves nagyfiam.)El is mondtam neki a véleményem,hisz aznap örültem volna ha csak a család van együtt és összeszokunk,na meg pihenni is jól esett volna. Ezt követően még pár alkalommal ellátogatott hozzánk,amikor minden döntésemet megkérdőjelezett. Természetesen párom sem hagyta szó nélkül,így nem jött egy ideig.
Párom külföldön dolgozik, januárban egy szombati napon indult vissza. Ezen a napon soha nem szeretek látogatókat fogadni,mert nagyon szomorú vagyok és jobb nekem ha kicsit csak a gyerekekkel lehetek.Anyósom pont akkor akart ismét jönni,de megkértem értse meg,hogy ez az egy nap nem szeretném. Meg is sértődött nagyon,majd közölte,hogy ő most sokáig nem fog tudni ideutazni,mert nagyon rossz az idő és ilyenkor ő nem szeret vezetni.(30 km-re lakik tőlünk). Majd jött a koronavirus miatti karantén,3 hónapig nem mentünk sehova és nem jött senki. Ekkor anyósom közösségi oldala avval volt tele,hogy ő milyen szomorú,hogy nem láthatja az unokáját.
Ilyen körülmények között telt el az idő. Kislányom egy éves korában elkezdtem a jogosítványt. Édesapámat kértem meg,hogy vigyázzon rá,szerencsére nem volt semmi gond,az első perctől jól kijöttek a picivel. Miután megszereztem a jogosítványt, folyamatosan mentünk a szüleimhez. Náluk mindenük megvan ahogy itthon is. Még külön szobájuk is van. Nagyon szeretnek ott lenni.
Anyósom ugyanabban a városban lakik,ezért ilyenkor őt is meglátogattuk,de kislányom állandóan belém kapaszkodott mikor ott voltunk és sírt. Ezért később csak akkor mentünk hozzá,ha a párom is velünk volt. Én már nem akartam konfrontálódni vele,hisz mindig azt mondta, valamit nem jól csinálok,ha ez a gyerek ilyen.
Jelenleg másfél éves a pici. Szüleimhez még mindig nagyon szeret menni,sőt már mondja is. Édesanyjámat 4 hónapig nem látta,mert elutazott a nővérem gyerekeire vigyázni külföldre. De mikor újra találkoztak, óriási volt az öröm. Legutóbb anyósomnál voltunk, amikor közölte velem és a párommal,hogy ez a gyerek azért ordít,mert fél az emberektől,hisz állandóan otthon van. Mondtam neki,hogy nem fél,mert szüleimmel nagyon jól elvan, szereti a védőnőt és néha elmegyünk bölcsibe látogatóba,ahol nyugodtan ott hagyhatom. De mintha nem mondtam volna semmi. Meg sem hallotta. Ha nála vagyunk, állandóan meg akarja az öléből etetni a gyereket, de ordít szegény. Mondtam neki,hogy kicsi falatokat adjon neki,mert ő annyit szokott enni. Erre az volt a válasz,hogy ennyi idős gyereknek már egyszerre többet kellene ennie. Ha álmos a gyerek nála nem hajlandó elaludni. Ilyenkor éjszaka is szenvedünk,mert napközben kimarad a pihenés. De ragaszkodik ahhoz,hogy feltétlen ebédre menjünk hozzá,amikor alvásidő van.
Mostanában meg elkezdte kérdezgetni,hogy mikor megyek már végre én is dolgozni,sőt minden alkalommal szóba hozza ha nála vagyunk. Egyszerűen azt érzem nem bírom tovább. Szó szerint görcsöl a gyomrom ha hozzá kell mennem. De megteszem,mert a párom édesanyja. Párom mindenben mellettem áll, sosem veszekedünk az édesanyja miatt. Etéren szerencsésnek érzem magam.
A kérdésem az lenne,hogy kislányom őt azért nem fogadja el,mert ritkán találkoznak,vagy én csinálok valamit rosszul? Nem szeretném a nagymamájától elszakítani még akkor sem ha én nem tudom elviselni. De az már kiborít,hogy állandóan engem hibáztat mindenért.

Kedves Levélíró!
Ahogyan levelében leírja az anyósa viselkedését, abból azt látom, hogy – mint oly sokan – két dolgot egyesít magában: a kisgyerek iránti érdeklődést, vágyódást, a kapcsolat keresését, és egy sor kommunikációs típushibát. A kislány iránti érdeklődése táplálkozhat valódi szeretetből, kötődési vágyból, jóindulatból is, csupán ahogyan ezt kivitelezi, azon bukik el a dolog. A kérdés az, hogy ezt a jóindulatot hogyan lehetne valami jobban működő kommunikációba csatornázni. Ez nem könnyű feladat, de közben azt is hallom, hogy Ön kompromisszumkész és egyelőre nyitva tartja ezt a lehetőséget, amiért feltétlen elismerést érdemel.
A kislánynak bizonyosan az lenne a legjobb, ha legalább a lehetősége meglenne, hogy mindkét oldali nagyszülőkhöz kapcsolódjon, olyan mértékben, ahogyan az neki komfortos. Az anyósával tehát valami olyasfajta kommunikációval érdemes próbálkozni, ahol először is megnyugtatják őt, hogy az érdeklődését, a szeretetét észrevették, örülnek neki, elismerik, és ezt követően javaslatot tenni arra, hogy ez hogyan, milyen feltételek mellett valósuljon meg, hogy a végeredmény valamiféle sikerélmény legyen. Fontos, hogy ha az egyik kezünkkel elzárunk egy utat („Így ne!”), akkor a másikkal mindig mutassunk is egy másik utat („Így pedig igen!”). Ha valaki kapcsolatot keres felénk, de nem jól, akkor így tudunk segíteni rajta.
Okos ötlet volna, ha Önök terveznének egy-egy olyan helyzetet, amiben a hölgy jó élményt tud szerezni a kislánnyal, és amiből megérezheti a saját bőrén, hogy érdemes elfogadni az Önök tanácsait. Ha pl. kellemesebb együttléttel kecsegtet, ha az anyós a saját családi otthonukban látogatja meg a kislányt és ott játszik vele, akkor meghívni egy ilyen délutánra. Ha jó élménnyel kecsegtet, ha nem fogadják el az ebédmeghívást, hanem alvásidő előtt vagy után keresik föl őt, és elmondják, hogy szeretnék, ha jót tudna játszani a kislánnyal, akkor legyen így. Ha a kislány könnyebben elfogadja a nagymamáját, ha hármasban, anyukájával vagy apukájával együtt játszanak, akkor legyen így.
Természetesen ehhez az is szükséges, hogy Ön a szívébe nézzen, és megvizsálja a saját még nem tudatosult érzéseit: vajon a szíve legeslegmélyén drukkol-e igazán annak, hogy ez a viszony is működőképes legyen, vagy valahol, tudattalanul ellendrukkere az anyósának és a saját szüleinek drukkol. Nem szényen és nem bűn az ilyesmi, mindannyiunknak vannak tudatos és nem tudatos érzései.
Tudattalan érzéseinkért nem vagyunk felelősek, de azért igen, hogy ezeket – amennyire lehet – tudatosítsuk, és ha már tudatosak, akkor felelősen átformáljuk a viselkedésünket. Tudom, hogy a nagymama-generáció rég beidegződött kommunikációs szokásai nehezen átformálhatóak, de ez sem reménytelen. Ugyanakkor jó lenne, ha nem lenne versenyhelyzet a két oldali nagyszülők között, hanem a kislány tényleg a nagycsalád minden pontjáról támogatást és szeretetet kaphatna. Ezért hasznos lehet, ha törik a fejüket, hogyan lehetne őt helyzetbe hozni, hogy úgy kapcsolódjék a kislányhoz, hogy az mindenkinek jó legyen!

Írja, hogy a férje „mindenben mellettem áll” – érdekes dolog ez is... Vajon hogyan néz ki ez a férj édesanyja szemszögéből? El lehet játszani azzal a gondolatkísérlettel, hogy ha az anyós írni levelet a helyzetről, vajon ő hogyan fogalmazna? Ha az összes kameraállásból végignéztük a történetet, talán összeáll valamiféle három dimenziós kép...

Nem tudhatom, milyen a viszony a férj és édesanyja között, de adott esetben akár közvetítő is lehetne, aki kedvesen, szeretettel megfejti a saját édesanyja számára a rejtélyt, hogy miért nem tud zöld ágra vergődni az unokájával és a menyével. Megadhatná neki a tippeket – hogy szeretnék, ha ez a viszony működne, és ennek az a titka, hogy az Önök igényeit is meghallja, és a két oldali igényeket összefésülve, összeegyeztetve alakítsák a találkozókat. Azt találjuk, hogy ha bármely emberi viszonyba bevezetjük az IGÉNY és az IGÉNYEGYEZTETÉS kifejezéseket, akkor megváltozik az emberek gondolkodása, és megértik, hogy bármely emberi viszony nyitja az igények tiszta, pontos megfogalmazása, majd ezek összeegyeztetése valamilyen megállapodás keretében. A legtöbb ember, aki nem jól szervezi az emberi viszonyait, nem rendelkezik megfelelő gondolkodási sémával ehhez. Ha megkapja, akkor bizony sokan hálásak érte és hajlandóak hozzá idomítani a viselkedésüket. Főleg, ha ezt megsegítjük a számukra és türelmesen leltárazzuk: mi a TE igényed, mi az ÉN igényem és hogyan tudnánk ezt valahogy gyümölcsözően összefésülni?

Általánosságban is érdemes erről egy kicsit beszélgetni, elszakadva a konkrét, napi problémáktól és egy elvontabb szinten – szeretettel, drukkolással – megfejteni a rejtélyt: ettől fog működni a kettejük viszonya. Az anyós most kirekesztve érzi magát és nem találja a kulcsot, a megfelelő módot a közeledésre, ezért egyre jobban zavarba jön, kapkod, és a rossz kulccsal próbálkozik. A fia segíthetne neki – és ezek a fajta beszélgetések sokszor jobban működnek írásban, mint élőszóban.
Az élőszó elszáll, mielőtt hatását kifejthetné. Az első reakció vélhetően a sebzett tiltakozás lenne, az instant érzések robbanása vagy jajdulása és a természetes ellenállás első hulláma. Mire pedig ezek elülnek, már nincs mód megfontolni az igazukat, az érzések köröznek tovább. Ha viszont írásban, megfontolt, kíméletes, pozitív és egyértelmű formában megfogalmazzák, mitől tudna működni a kapcsolat (email, messenger, sms, bármi), akkor a másik félnek van módja ezt feldolgozni, többször visszatérni hozzá, végigmenni a feldolgozás fázisain. Még akár kérni is lehet, hogy többször olvassa el az üzenetet.

Ha az anyós viselkedése a legőszintébb és legteljesebb segítő akciók hatására sem változik, akkor is érdemes ezt úgy kommentálni, hogy bár egyelőre marad a távolságtartó viszony, ezen így és így bármikor változtathat. Így a felelősség az övé, de a lehetőség megmarad...

Első körben ennyit tudtam segíteni, remélem, valamilyen formában haszát tudják venni.
A kapcsolatainkért mindannyian közösen vagyunk felelősek, és ha a nagyszülő-generációval nem is mindig könnyű (sok panaszt kapok erre vonatkozóan), én mindig arra szoktam magamat figyelmeztetni, hogy ők bizony nem olyan körülmények között nőttek föl, ahol a pozitív kommunikáció finomságaira lehetett volna koncentrálni. Őkeg még háborút viselt, meggyötört anyák nevelték, akik sok esetben a puszta túlélésért vagy létbiztonságért küzdöttek. Az egyik családnak ilyen a kommunikációs kultúrája, a másiknak olyan, de mindegyiket nagyjából a véletlen alakította. A tudatos, pozitív és reális kommunikáció kultúrája csak az elmúlt húsz évben kezdett beszüremleni hazánkba is, és még csak nyomokban kezdi kifejteni áldásos hatását. Fontos hát, hogy toleránsak és rugalmasak legyünk egymással, akkor is ha – értem, és hallom! – ez próbára teszi az ember türelmét.


Drukkolással, üdvözlettel:


Frank Orsolya
2021-07-07 07:39:47
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
A szerkesztő ajánlja