A szakemberek tanácsa elég egyértelmű: ne hagyd a gyereket nyerni a játékban! Ám aki látott már a társasjátékot túl komolyan vevő, a veszítés következtében hisztériás rohamot kapó óvodást, az valószínűleg átéli a szülők tanácstalanságát: most akkor folyamatosan nyerjen a felnőtt, ezzel egyszerre tegye tönkre a családi estét és vegye el a gyerek kedvét örökre a játéktól, vagy hagyja őt győzni, ezzel helytelen üzenetet közvetítve felé?

A probléma érthető. Tapasztalatok szerint a kisgyerek olyan 4-5 éves koráig nem is igazán érti a nyerni-veszíteni fogalmát, arra pedig, hogy a vereséget méltósággal tudja kezelni, 10-12 éves koráig várni kell. Felnőttként emlékszel még arra, milyen stresszes volt alsós korodban egy-egy Ki nevet a végén?-parti, és - ha esetleg a jelenetek rendezéséből addigra már ki is nőttél - lelkileg mennyire földhöz vágott, ha valaki kiütötte a bábudat? Idő kellett ahhoz, hogy megtanulj pusztán örömből játszani.

A legtöbb óvodában ma már éppen ezért kerülik az olyan megmérettetéseket, amelyekből egyértelmű győztesek és vesztesek kerülnek ki, s ha esetleg rendeznek is például futóversenyt, gondoskodnak arról, hogy mindenki érmet kapjon. Ez pici korban talán rendben is van, attól azonban egyre többen óva intenek, hogy a kudarckerülő hozzáállás az egész gyermekkort végigkísérje.

Kapcsolódó cikkünk: Te is a legjobbat akarod a gyerekednek? Lehet, hogy rossz úton jársz

Iskoláskorban ugyanis egyre több lesz az olyan helyzet, amelyben már a valós elért eredményt és tudást értékelik. Ha nem számítjuk az olyan elfajzott jelenségeket, mint a hatévesek felvételiztetése az általános iskola első osztályába, akkor is egyre több, amúgy normális keretek közé szorított megmérettetéssel találkozhatunk.
Hangszer- és balettvizsga, szavalóverseny, sportmérkőzések. Események, amelyek már valódi felkészülést igényelnek, és ahol bizony előfordulhat, hogy akár a nem megfelelő mennyiségű gyakorlás, akár pillanatnyi leblokkolás miatt (bár ez utóbbi sokkal ritkább, mint amennyire félni szokás tőle) nem sikerül megugrani a lécet.

Nem az a kérdés, hogy ha mindez bekövetkezik, az rosszul érinti-e a gyereket. Természetesen igen. Elbukni senki sem szeret. Minderre azonban nem az a megoldás, hogy szülőként eleve megóvjuk őket az ilyen helyzetektől, hanem az, hogy megpróbáljuk a javukra fordítani ezt az amúgy értelemszerűen nem túl kellemes tapasztalatot is. Ha megengedjük nekik, hogy olykor sikertelenek legyenek, ám közben biztosítjuk őket a folyamatos érzelmi támogatásunkról, abból sokkal többet profitálnak, mintha egész gyermekkorukban kizárólag győztes helyzeteket teremtenénk számukra. Az életben ugyanis nem fognak mindenben nyerni, és ez egyáltalán nem is baj.

Kapcsolódó cikkünk: Miért baj az, ha túlféltem a gyerekemet?

„Mindenképp nyerni fogsz, ha mást nem, tapasztalatot.” – mondogatták nekem gyerekkoromban, és utáltam ezt a fordulatot. Egyszerűen cinikusnak tartottam (anélkül, hogy a szót magát ismertem volna). Harmincon túl azonban megértettem. Hálás vagyok, amiért megtanultam méltósággal veszíteni, és úgy felállni a látszólag elbukott ügyek mellől is, hogy elmondhatom, végső soron megérte. Ezt azonban nem lehet húsz éves kor után elkezdeni.

A kudarckerülő hozzáállás egyik fő mellékhatása, hogy a valódi sikerélménynek sem ad lehetőséget. Aki soha nem versenyez, soha nem próbálja ki magát semmiben, az értelemszerűen győzni sem fog. Ismertessük meg hát gyermekeinkkel a sikert, és tanítsuk meg őket méltóképpen veszíteni is!

Fotó: Bill Branson / https://commons.wikimedia.org