"Gyere Anya, dobjunk be pénzt a beteg gyerekeknek!" - húz Fanni a daganatos betegségekkel küzdő gyerekek megsegítésére felállított adománygyűjtőláda felé.
"Én ennek a kislánynak küldöm a pénzt! Ugye meg fog gyógyulni?" - néz rám Fanni reménykedve.

Annyira büszke vagyok rá! Öt és fél évesen több együttérzésről és társadalmi felelősségvállalásról tesz tanúbizonyságot, mint sok felnőtt. Rendszeresen szól, hogy dobjunk be pénzt a beteg vagy rászoruló gyerekeknek és nem feledkezik meg a menhelyek támogatásáról sem.

Természetesen nem magától lett ilyen érzékeny, a példát tőlünk látta. Számomra nagyon fontos mások segítése, így szívemen viseltem, hogy Fanninak is megtanítsam a jótékonykodást.

Ezért is volt olyan fontos számomra, hogy ameddig csak lehet, otthoni környezetben nevelődjön. Az együtt töltött három és fél év alatt próbáltam neki minél többet átadni a világszemléletemből. Az első néhány év ugyanis meghatározó egy gyerek életében. Amit akkor megtapasztal, egy éltre beleég.

Sok társadalomban idejekorán, néhány hónaposan elválasztják a gyereket a családjától. Az ottani nők nem is lázadnak ellene, természetesnek fogadják el, hogy a gyermeküket 2-3 hónaposan idegen kezekbe adják. A magyar nyelv azonban szépen visszaadja az első év lényegét. Az egy év alatti gyermek csecsemő, akinek az anyja keblén (vagy legalábbis a karjában) a helye.

A mai társadalom nem kedvez a gyermekeknek. Sok édesanya, bár szeretne otthon maradni, kénytelen munkába állni és a gyerekét bölcsődébe adni.

Nemrég olvastam Popper Péter egy érdekes írását az érzelmileg kiéheztetett gyerekekről. A nők munkába állása hatalmas sebeket ejt a felnövekvő generáció érzelmi világán. A gyerekek ugyanis azzal védekeznek az érzelmi elhanyagoltság ellen, hogy maguk is elhidegülnek. Ha nem vágyódsz a szeretet és gondoskodás után, nem fáj annyira a hiánya.

A cikket olvasva megértettem a minket körülvevő világot. Megértettem miért van olyan sok érzéketlen ember, miért van annyi válás és miért jelent problémát az idősek gondozása.

Sokan érzelmi elhanyagoltságban nőnek fel. A szülők éjjel-nappal dolgoznak, estére pedig annyira fáradtak, hogy nem marad energiájuk szeretni a gyerekeiket. Az érzelmi űrt tárgyakkal próbálják kitölteni.

Ez azonban hiábavaló próbálkozás. A szeretetet és gondoskodást semmi sem pótolhatja. Egy ismerősöm gyerekei sírva könyörögnek az anyjuknak, hogy ne menjen vissza dolgozni. Azt mondják, nem kell nekik se új játék se új ruha, csak a kiegyensúlyozott, mosolygós anyukájuk. Korábban ugyanis már megtapasztalták milyen, ha anya dolgozik: mindig fáradt és ingerült volt velük.

Azt mondják a sors az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Azon gondolkozom, milyen igaz ez a társadalmunkra! A gyerekek többsége kényelemben, csodálatos játékokkal és csodakütyükkel elhalmozva nő fel. Cserébe viszont nagy árat fizetnek. A munkahelye által kizsigerelt anyát és apát kapnak a nap végén, aki a statisztika szerint átlagosan 7 perc figyelmet tud szentelni a gyerekének.

7 perc törődés és odafigyelés. Azt hiszem, ez a szám magáért beszél.

Forrás: Lányomnak az életről
Fotó: abeer_almshrafi / pixabax