30 évesen 1977-ben szereztem óvónői diplomát, 1976-ban még képesítés nélküli óvónőként dolgoztam egy gyári óvodában. Ott beleláthattam a két műszakban dolgozó anyukák és gyermekeik nehéz helyzetébe.
Sokszor fektettük le a reggel 6-kor félálomban beadott kisgyereket. Jó volt érezni, hogy egy kicsit könnyítünk az anyukák szívén, és próbáljuk szeretetünkkel pótolni a hiányukat.

Az akkori szülőkre gondolva legelőször a tisztelet és a hálás tekintet jut eszembe. A mai napig örömmel üdvözöljük egymást, ha néhányukkal összetalálkozom, és szívesen hallgatom szülővé vált gyerekeik (régi óvodásaim), sőt unokáik történetét. Szeretettel hallgatnak engem is, mint nagymamát.

Emlékeimben úgy élnek a gyerekeik, mint eleven, de kedves  gyerekek, akikre hatott a jó szó, a foglalkozás, könnyű volt a figyelmüket lekötni.

Mi változott az évtizedek alatt?

1. Tisztelet

Második munkahelyem egy új építésű ún. tanácsi óvoda volt, amely egy nagy lakótelep gyerekeit fogadta. Ez az óvoda akkor a legkorszerűbb volt városomban, mint kétszintes, tornatermes, nagy udvaros, medencés csodapalota. Mi óvónők nagy buzgalommal szépítgettük a tágas, világos csoportszobákat, hogy méltón fogadjuk a kicsiket.
Akkor is nagyon együttműködők voltak a szülők, értékelték, hogy milyen jó helyre kerültek gyermekeik, és nem csak a tárgyi feltételek miatt.
Emlékszem, hogy milyen szívesen varrták a bábokat, hímezték a terítőket, néha szombaton társadalmi munkában (az apukák is) kerti munkában, facsemete-ültetésben, bútortologatásban segédkeztek. 
Nagy létszámú csoportok voltak, nem volt ritka a 32-33-as létszám, mégsem fáradtunk ki, mert jó volt a légkör, együtt örültünk a szülőkkel a kisebb- nagyobb sikereknek.
Nem vették zokon, ha gyermekükkel kapcsolatban felvetésünk volt, mi is szívesen vettük, ha tanácsot kértek.

Ahogy teltek az évek, és természetessé váltak a jó körülmények, ez a tisztelet kezdett fogyatkozni, egy-egy szülőnél elégedetlenséget tapasztaltunk, pl. azért, hogy a kistestvérrel gyesen lévő anyukát megkértük, ebéd után vigye haza a gyerekét, mert két támogatást nem kaphat. Már az is engedmény volt, hogy az oviban ebédelhetett. Később kezdtünk engedékenyebbek lenni, hogy szegény anyukának ne kelljen buszozni a picivel. Előfordult, hogy épp a gyesen lévő anyuka óvodás gyermeke maradt zárásig az óvodában.

2. A gyerekekre szánt idő

Ha egy gyerekkel otthon foglalkoznak, az az óvodában is érdeklődő és odafigyelő. Egyre több olyan gyerek volt, aki zavarta társait és ezáltal a foglalkozást is.  Egy óvónő képes kezelni ezt a problémát. 30 éves pályám során azért mégis akadt 2-3 olyan gyerek, akikkel nem találtam meg a célravezető módszert, és a nap végére úgy lemerültem, mintha bányában dolgoztam volna.
Lehet, hogy meg kellett volna ölelnem, mert ő sem tudta, mi baja van?!  Az egyik ilyen gyereket elvitte az anyuka másik óvodába, pár hónap múlva magánóvodába, de mivel mindenütt "rossz pedagógust fogtak ki", házhoz hívtak egy óvónőt. Tudtommal ő hamarosan elmenekült.
Ez tipikus példája annak, amikor az anyatigris mindig a gyerekének ad igazat. Sajnos nem gondol arra, hogy a renitens gyerekből renitens felnőtt válik, akit nehezen fogad be egy közösség.

3. A napirend hiánya

Nem véletlen az egészséges napirend kialakítása újszülött kortól kezdve. Ez adja a gyereknek a biztonságot, később tájékozódási pontokat a világban.
Volt egy édes sztorim unokámmal. Sajnos külföldön élnek lányomék, de korábban kettesben is tölthettem a fiúval a nyári szünet nagy részét. Egy ilyen alkalommal az esti lefekvésnél így szólt: "Mama, holnap mi lesz a sorrend?"

4. Kevesebb mozgás

A napirend fontos része a szabad levegőn végzett tevékenység, játék, mozgás. Anyáink szinte kizavartak bennünket az udvarra, vagy közeli játszótérre, ha épp nem volt idejük velünk jönni. Nem is unatkoztunk soha. Kártyáztunk, fogócskáztunk, színpadot alakítottunk. Az volt ám a tehetségkutatás. Összegyűlt az utca gyereknépe, és a nagyobb lányok betanították a verset, táncot.

Édesanyám egész nap varrt, mégis szakított időt arra, hogy bennünket ligetbe, strandra vigyen, ő pedig vitte magával a kézimunkát. Közben nem csak a szorgalmával mutatott példát, hanem nevelt is, illemre tanított. Az is természetes volt, hogy minden nap friss ebéddel várt bennünket az óvodából, iskolából.

Mi már nem engedhettük ilyen szabadon gyerekeinket a forgalom növekedésével, de mi is vittük őket parkba, játszótérre, strandra. Nem ismertük a Gyesbetegséget. Olyan ismeretségeket kötöttünk más szülőkkel, amelyek még ma, nagymamaként is összekapcsolnak bennünket.

Környezetemben most is sok fiatal anyuka viszi tovább ezeket a családból vett jó szokásokat. Kirándulnak, piknikeznek más gyerekes családokkal, közösségi életet élnek. És közben akaratlanul is nevelnek, jó hatással vannak.

Városomban rengeteg lehetőség van sportra, táncra, és örömmel látom, hogy sokan élnek ezzel a lehetőséggel. Csak így lehet boldog, mégis fegyelmezett gyereket nevelni.

"A sport nemcsak testnevelés, hanem a léleknek is az egyik legerőteljesebb nevelőeszköze."
/Szent-Györgyi Albert/

5. Következetesség és határozottság hiánya

A többség ma is jó szülő, jó nevelő. Régen is voltak tekintélyelvű, ún. autokrata szülők, sőt pedagógusok, és ma is vannak következetes, nem mindent megengedő szülők. Egyébként a szituáció dönti el, hogy ellentmondást nem tűrően, határozottan (de nem kiabálva) állítom le a gyereket, vagy elmagyarázom, hogy miért helytelen, amit csinál.
Azt tapasztalom legtöbb esetben, hogy a felnőtt könyörög, amikor utasítani kellene.  S ha a csemete nem teszi meg, amit kér, nincs semmi következménye. Feltétel nélkül megkapja akár a legdrágább gépet, csak azért, mert régen megígérte már. Aztán pedig nem tudja onnan elvonszolni gyermekét.

6. Szülők, akik gyermekeik barátaivá akarnak válni

Sokat hallunk a liberális nevelés veszélyeiről. Igen, nyugatról begyűrűzött, és sokan inkább barátai akarnak lenni a gyereküknek, mint felelős szülei.
Régen, ha rossz jegyet kaptunk az iskolában, otthon még meg is pofoztak. Persze nem ezt akarom népszerűsíteni, de a tanárt sem kellene felpofozni, még rendre utasítani sem, ha csak rossz osztályzattal tudja értékelni a tanuló nem tudását, készületlenségét.

7. Valódi kapcsolat helyett elektronikus kütyük

Akkor még nem a kütyük világát éltük, de már akkor is hangsúlyoztuk a mese, esetleg dal fontosságát, apa vagy anya hangján - magnókazetta helyett.

Az anyagi jólét fokozódása és ezzel párhuzamosan az őrült tempójú technikai fejlődés átírta az együttélés, a nevelés szabályait. Egyre többször tapasztaltam, hogy a gyerekkel együtt töltött idő csökkenését tárgyi ajándékokkal kompenzálták, és teszik ezt ma is sokan. Pedig a legjobb nevelő hatása az együtt átélt élménynek vagy cselekvésnek van.

Kezdem azt hinni, hogy már nem is a gyerek az úr a családban, hanem a KÜTYÜ!

Egyeduralkodó lett, szinte legfontosabb családtag. Ott kezdődik, hogy rajongunk a két éves gyerekünkért, unokánkért, hogy milyen szakértelemmel kezeli az okos telefonunkat. És ezzel meg is ágyazunk a későbbi függőségének.
Szükség van az internetre és a hozzávaló kütyüre, mert sok haszna van, és nem akarjuk visszafordítani a fejlődés kerekét. Az oktatásban is remekül lehetne használni, mint azt már néhány helyen meg is teszik. De azt nem engedheti a szülő, hogy a családi kommunikációtól, a sportolástól, kirándulástól, barátokkal focizástól vonja el a gyereket. A nyár legyen a vízé, a napsütésé, mozgásé! 

Persze ő is kapcsolja ki telefonját, és csak a gyerekére figyeljen, ha az mond valamit. Le kellene végre fektetni a Kütyüetikett szabályait.

Egyik barátnőm meghívta egy étterembe a születésnapján a családját, 6 felnőttet, 6 unokát. Ebéd után a két kicsi unoka kivételével mindenki az okosára meredt. A házban, ahol lakom, egy fitt, 60 körüli házaspár úszni, edzőterembe jár, két tinédzser fiuk ezalatt zombiként a play station bűvöletében él. Gondolom, nem akarnak konfrontálódni a szülők. 

Időben kellene a szabályokat lefektetni, és segíteni kellene a megfelelő egyensúly megteremtését a gyerek virtuális és való élete közt. Ebben látom ma a legnagyobb felelősségét a szülőknek.

Egy nyugdíjas óvónő

Indexkép: MiguelRPerez / Pixabay, Tia Henriksen / Flickr