Mielőtt a kislányom, Panka megszületett, nekem már kész terveim voltak, gyakorlatilag mindenre. Természetesen képzeletben én voltam az a tökéletes anyuka, aki mindent képes megoldani, és kézben tartja az eseményeket. Amikor viszont "robbant a bomba" és kiderült, hogy nemhogy tökéletes nem vagyok, de még csak meg sem közelítem a tökéletességet, komoly harcot vívtam magammal.
 

Amikor fojtogatnak az elvárások

Amikor várod a babát, már a pocakodban érzed a feszültséget: Elég vitamint eszem? Egészséges, amit csinálok? Nem ártok ezzel, vagy azzal a babának? Végigböngészed a netet, és dől rád a milliónyi információ. Megmondják, mit kell érezned. Szólnak, ha nem táplálkozol helyesen. Felhívják a figyelmedet a legeslegszuperebb magzatvédelmi eljárásokra. A legmodernebb ultrahangos műszerekkel figyelheted, hogy a pocaklakód annak rendje és módja szerint fejlődik, ahogyan azt elvárják tőle.

Ha megszületett a baba, azonnal a frászt hozzák rád, ha szoptatod, ha nem, teljesen mindegy. Mivel tökéletesen tisztában vagy a létező összes fejlődési rendellenességgel, árgus szemekkel figyeled magzatod minden lélegzetvételét, legapróbb mozdulatát. Emlékszem, hányszor hívtuk fel kétségbeesetten a gyermekorvosunkat, hogy Panka éppen így, vagy úgy viselkedik, vagy éppen nem csinál valamit, és ez ugye teljesen normális?

Jön a bölcsőde, ahol persze agyonfrusztrálod magad, meg persze a gyereket is, hogy a legtökéletesebb ellátást kapja. Hányszor hagytam ott zokogva, amikor ő meg odabent ordított. Gyötörnek a kétségek: Megkapja, amire szüksége van? Odafigyelnek rá? Hány nap után hozom haza betegen?

Az oviban pedig tovább fokozódik a helyzet: Időben be fog szokni? Hogy fog kijönni a társaival? Elég ügyesen feltalálja majd magát? Lesznek barátai? Végül a leges legfontosabb kérdés: elég érett-e már az iskolára? Melyik iskola lesz számára a legjobb megoldás?

Nem érünk rá örülni

Ebben a feszültségben, hétről hétre, évről évre telnek a napjaink. Közben persze igyekszünk megfelelni a munkahelyünkön, ahol a legjobbat akarjuk nyújtani. Hajtunk, dolgozunk, olykor nem a számunkra legtöbb örömöt okozó és jelentő körülmények között. Otthon fáradtak vagyunk, gyakran türelmetlenek. Elhozzuk a gyermekünket a bölcsiből, oviból, vagy már a suliból és azt várjuk tőle, hogy hagyjon bennünket pihenni. Menjen a szobájába, vagy írja meg a leckéjét, foglalja el magát és legyen csend, nyugalom, béke… Csakhogy a gyerek nem így működik! Bosszantóan sokat kérdez, állandóan nyüzsög, nagyon nagy a mozgásigénye, ráadásul lusta megírni egyedül a leckéjét. Nemhogy nem játszik, hanem olyan kupi van a szobájában, hogy már be sem lehet lépni, mert a méregdrága játékain taposunk. Nem becsüli meg, amit a szüleitől kap. FELHÁBORÍTÓAN viselkedik!
 

„Más gyereknek bezzeg…”

- Annyaaa… meglepi? Amikor Panka egy bevásárlóközpont közepén elkezdi ezt, azzal a jól ismert hanglejtéssel, érzem, ahogy lassan lúdbőrzöm, és egyre nagyobbakat kell lélegeznem.
- Panka, ne kezdjük el ezt, jó?
- De anyaaa… én szeretném… - a nyolcvanharmadik labdát, a negyvenedik homokozót, a harmincadik lufit, a plüsit, a csak a jóisten tudja hányadik kütyüt, amit épp kiszemelt magának a séta során. Ilyenkor persze azonnal remegnek a hosszú szempillák, és máris gördül le az óriási krokodilkönny, hátha apa és anya szíve meglágyul a szegény, árva, otthon egyetlen épkézláb játékkal sem rendelkező picike lányuk láttán. Kifejezetten erre az esetre specializált szenvedő arckifejezése is van. Ilyenkor már azt sem tudjuk apával, hogy kínunkban sírjunk, vagy röhögjünk és kétségbeesetten nézünk egymásra: Na, most mi legyen? Megvegyük? Most vajon lehet engedni? Vagy viseljük el az esetleges hiszticunamit, amivel a kívánt kütyü nem azonnali megszerzése jár?

Gondolom, nem mi vagyunk az egyetlenek, akiket a drága gyermek olykor totál hülyére vesz, és miután megszerezte az éppen kiszemelt legújabb, méregdrága „vackot”, az ugyanúgy az összes többi megunt játé között végzi, körülbelül már másnap. Ilyenkor óhatatlanul felsóhajtunk: Más gyerek bezzeg örülne ennyi gyönyörű játéknak. Csakhogy a mi gyerekünk nem az a MÁS gyerek… és ennek megfelelően halványlila gőze nincs arról, hogy mit akar jelenteni ez a sóhaj. Továbbá fogalma sincs arról, hogy az ő megunt játékai nekünk, felnőtteknek mennyi pénzünkbe kerülnek.
 

Figyelem- és törődéshelyettesítő „kütyük”

Itt az ideje annak, hogy mi szülők, teljesen őszintén nézzünk a tükörbe: az a helyzet, hogy ezekkel a méregdrága játékokkal a saját lelkiismeretünket szeretnénk megnyugtatni! Megpróbáljuk velük elfedni azt a kellemetlen érzést, hogy nem bírunk annyi energiát szánni a gyermekünkre, amennyit ő igényelne tőlünk. Fáradtak, gyakran fásultak vagyunk. Titkon pedig abban reménykedünk, hogy a legújabb „játékszerelem” talán lefoglalja annyira a gyereket, hogy némi nyugalmunk legyen esténként. Kétségbeesett próbálkozás… Ráadásul az égvilágon semmi, de semmi értelme. NEM MŰKÖDIK! Némi elégtételt nyerünk azzal, hogy egyáltalán próbálkozunk, de a gyermek nem annyira ostoba, hogy ezt a szánalmas próbálkozást „bevegye”… sőt, inkább csak kihasználja. A legrafináltabb módszerekkel képes hatni szülei lelkiismeretére. Én is bedőltem, nem is egyszer. Az ötödik „anya, csak a szülinapomra vedd meg” után sem esett le a tantusz, hogy már lassan egy teljes hónapja minden bevásárláskor a lányom „szülinapját” ünnepeljük mindenféle csecsebecsével. Kellett egy kis idő, amíg megálljt nem parancsoltam magunknak. Ráadásul rémálmaimban már fel is sejlett a közelgő húsvét szelleme… ÚRISTEN! Kezdhetjük elölről az egészet.
 

Legyél boldog anyuka!

Akkor most mi legyen? Spártai körülmények? Kukoricacsuhé baba és gyufásdoboz kisautó? Nevetni fogtok, de IGEN! Valami ilyesmi. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán ne lepjük meg a gyermekünket vásárolt játékkal. Jó, ha vannak játékai. Ennek a témának egy külön cikket szeretnék szentelni, mert érdemes. A gyerekünknek viszont nem maga az eszköz jelenti a boldogságot, hanem mi, illetve az együtt töltött idő.

Az együtt töltött idő pedig nem feltétlenül kell, hogy játékot jelentsen. Én, pedagógus létemre ritkán játszom Pankával. Legalábbis nem úgy, ahogyan azt tanítják, nem irányítom a közös együttléteinket. Hagyom, hogy „belerángasson” a saját kis világába. Ha szeretné, akkor előszedi valamelyik játékát. Ötletelünk, hogy épp mihez is van kedvünk. Barkácsolni nagyon szeret. Sokkal szívesebben játszik a saját maga által gyártott játékkal, mint bármi mással. Ha viszont fáradt vagyok, ezt is őszintén megbeszélem vele. Ilyenkor csak úgy összebújunk, együtt lustálkodunk és nem is csinálunk semmit… csak úgy VAGYUNK. Együtt, összebújva. Beszélgetünk, mesét nézünk, énekelgetünk. A gyerekünknek BOLDOG szülőkre van a legnagyobb szüksége! Ha mi szenvedünk attól, hogy KÖTELESSÉGÜNKNEK érezzük a vele való foglalkozást, azt érezni fogja. Bátran valljuk be, ha nincs kedvünk semmihez. EZT a SEMMIT viszont tegyük együtt. Nekem a legnehezebb pillanataimban is elég, hogy teljesen elmerülök az illatában, amikor összebújunk. Érzem az arcomon a haja csiklandozását. Csicsereg mellettem, imádom a hangját. Panka ilyenkor szokott mélyen a szemembe nézni: Anya, úgy szeretem, ha mosolyogsz!

Fotó: Dave Parker/flickr