Hosszú út vezetett idáig – és néha még most is beleesek a régi hibámba, hogy elhamarkodottan alkotok véleményt –, de mindent megteszek, hogy nyitott szívvel és elmével forduljak mások felé.

Amikor a lányom megszületett, én is egyike voltam az elfogult, elvakult édesanyáknak. Az egész életem a lányom körül forgott és nem értettem meg, ha valaki másképp gondolkodott az anyaságról, mint én.
Ahogy azonban egyre több édesanya élettörténetét ismertem meg, úgy oldódott bennem az ítélkezési vágy. Rájöttem, hogy ahány nő, annyiféleképpen éli meg az anyaságot. Tökéletes anya nem létezik, mindnyájunknak vannak erősségei és hibái. Azt is megtapasztaltam, hogy sok édesanya küzd az időről-időre feltörő rossz érzéseivel, belső bizonytalanságával.

Én soha nem rejtettem véka alá az érzéseimet. Az első két év maga volt a mennyország, a tömény boldogság. Az ismerőseim a megmondhatói hány – már-már csöpögős - írás született abban az időben, ami az anyaság csodáját élteti.
Aztán beköszöntött a dackorszak és a korábbi álomvilágunk szertefoszlott. Talán pont azért, mert előtte annyira tökéletes volt minden, és borzasztóan szoros szimbiózisban éltünk a lányommal, mindketten megszenvedtük azt, hogy eljött a leválás ideje. Úgy jó két, két és fél éven át mindennaposak voltak a harcok, amik engem lelkileg nagyon megviseltek. Rengeteget sírtam és voltak napok, amikor nagyon nehéz volt anyának lenni.

Ezekről a nehéz időkről is őszintén beszéltem más anyukákkal, akik közül sokan fellélegezve köszönték meg a kitárulkozásomat. Kiderült, hogy ők is ugyanezekkel a gondokkal küzdenek, de nem mernek beszélni róla, mivel mindenhonnan azt hallják, hogy milyen csodálatos az anyaság, és ezért szégyellik, hogy ők időnként másképp éreznek.

Azt is láttam, sok nő milyen magas elvárásokkal vág neki a gyerekvállalásnak. Elhiszik a magazinok csilli-villi, beállított képeit, aztán jön a nagy pofon, amikor a valóság nem olyan cukormázas, mint az újságokban.

Én érett fejjel, felkészülten vágtam bele az anyaságba, tudtam mire vállalkozom, és nem is csalódtam. Az anyaság – ha az ember komolyan veszi, hogy felelős az életért, amit a világra hozott - igenis nagyon nehéz tud lenni néha. Azzal, hogy ezt kimondom, nem leszek rosszabb anya, mint az, aki csak áradozik. Sőt, az igazság az, hogy én még élőben nem találkoztam egyetlen olyan anyával sem, aki az őszinteségem hallatán ne vallotta volna be, hogy neki is vannak nehéz pillanatai.

Néhány napja megjelent egy írásom, amiben az anyaság árnyoldalairól mesélek – az álmatlan éjszakákról, a folyamatos aggódásról és a dackorszak idején szűnni nem akaró harcokról, hogy csak néhányat említsek. Nyíltan hangot adok a véleményemnek, hogy az anyaság – legalábbis ha az ember olyan felelősségtudattal rendelkezik a gyereke iránt, mint én - kemény meló.

Az írásra természetesen szép számmal jöttek a hozzászólások. Többségében annak adnak hangot, hogy nagyon szomorú, hogy vannak anyák – persze köztük én -, akik nem fürdőznek az anyaság minden pillanatában. Mivel én egy igen öntudatos anyuka vagyok, aki pontosan tisztában van a képességeivel, mosolyogva olvastam a kommenteket. Mármint azt, hogy milyen gáz, hogy ilyen negatívan állok a gyerekneveléshez. Mosolyogtam, mert ismeretlen emberek osztották az észt, akik semmit sem tudnak rólam vagy a családi életemről. Ami azért is vicces, mert aki ismer, attól eddig maximum az ellenkezőjét kaptam meg „kritikaként”, hogy majom mama vagyok, aki talán kicsit túlimádja a gyerekét.

Elgondolkodtam azon, vajon hogyan érezheti magát egy olyan anyuka ezeket a hozzászólásokat olvasva, aki valóban tele van bizonytalansággal és kétellyel magával kapcsolatban. Aki rendszeresen megkérdőjelezi azt, hogy jó édesanya-e, amiért vannak napok, amikor - mondjuk úgy - nem annyira lubickol az anyaszerepben.

Azt már megtapasztaltam korábban is, hogy az anyukák a legvéresebb kommentelők, ízekre szedik egymást egy-egy téma kapcsán. Azon tűnődöm, miért kell ennek így lennie? Miért nem lehet egy lelki közösséget alkotni, ahol az anyukák támogatják egymást, ahelyett, hogy ítélkeznének?

Az oldalamat azért hoztam létre, hogy megosszam más anyukákkal a történeteket, amik megtalálnak és elgondolkodtatnak. Írtam már gyermeket bántalmazó óvónőkről, gyermekmolesztálásról, nehéz helyzetben lévő dolgozó anyákról, a nevelés alól kibúvó apukákról, félrekezelt betegségről, testvérféltékenységről és sok más olyan dologról, amiről szerintem beszélni kell.
Egy édesanya viszont a szememre vetette, hogy túl sok negatív témát feszegetek és azt tanácsolta, hogy csak szép és jó dolgokat írjak a gyerekvállalásról. Szerinte az írás, ami az anyaság nehézségeiről szól, hogy őt idézzem „hazugság, úgy ahogy van” és elveszi a kedvet a gyerekvállalástól.

Én viszont úgy érzem, az lenne hazugság, ha csak a jó dolgokról írnék. Hiszen az anyaság egy roppant összetett élethelyzet, amely során az érzelmek igen színes skáláját élik meg az édesanyák - legalábbis azok, akiket én ismerek.

Azzal, hogy megírom az igazságot, remélem sikerül néhány anyukát megnyugtatnom és hozzásegítenem ahhoz, hogy örömmel tudja megélni az anyaságát, minden szépségével és nehézségével együtt. Bízom benne, hogy idővel ők is megtanulják, hogy hogyan zárják ki a negatív hangokat, akik azt kárálják, hogy ha néhanapján besokallsz és kimenekülnél a világból, attól már rossz anya vagy. Nem vagy rossz anya. Egyszerűen csak anya vagy.

Forrás: Lányomnak az életről 
Kép: sasint / Pixabay

betöltés...