A média szereti felkapni a különböző botrányokat – a szülők tanárokat vertek, a gyerek az asztalon ugrált, majd lepofozta a tanerőt, aki el akarta venni a mobilját. A nagy port kavaró esetek mellett azonban napi szinten előfordul, hogy a gyerekek tiszteletlenek, visszabeszélnek, és úgy viselkednek, mintha nem félnének semmitől.

Emlékszem, én még féltem hazavinni a rossz jegyet, nehogy büntetést kapjak, anyukám pedig még nálam is jobban reszketett annak idején, mikor nagypapám elé kellett állnia egy-egy rosszabb minősítéssel. 
Ennek az a magyarázata, hogy a tetteinknek voltak következményei. Ma már más a helyzet.

A legtöbb szülő – igen mély tisztelet a kivételnek – úgy neveli a gyermekét, hogy minden negatívumért külső körülményt okol. El sem tudjuk képzelni, hogy a mi kis angyalkánk bántani akart valakit (pedig de!), vagy hogy a tanár néni nem pikkel a csemeténkre, hanem jót akar (pedig tényleg). Ezen persze nincs mit csodálkozni, ha mi magunk is így éljük az életünket.

Gondoljuk csak végig, hányszor mondunk egy nap hasonlókat: a főnökünk miatt nem jöhettünk el hamarabb, az időjárás miatt nem megyünk sétálni, a kormány miatt pedig nem kapunk elég fizetést, ezért aztán nem mehetünk fagyizni ma délután. 
A gyerekek ezt nagyon hamar eltanulják és az otthonmaradt holmikért, a rossz jegyekért és az elfelejtett kötelességekért is pillanatok alatt megkeresik a bűnbakot.

„Anya nem pakolt be tornacuccot”

Ezt a mondatot már óvó néniként is rettentő sokszor hallottam és nem győztem ismételni: Nem is anya tornázik hétfő reggelenként az oviban, hanem te!

Ne csináljunk meg helyette mindent, csak mert kicsi még! Egy óvodás tökéletesen alkalmas arra, hogy készüljön a másnapi tornára. Persze azt még nem muszáj magától tudnia, hogy holnap hétfő és torna lesz – de ha erre felhívjuk a figyelmét, már eszébe kell jutnia, hogy ahhoz bizony ruha és cipő is kell. Várjuk el tőle bátran!

Ha ellenőrizzük, akkor tegyük titokban és reggel újra figyelmeztessük, hogy torna lesz. Ha pedig az óvó néni megrója, ne lépjünk oda azzal, hogy a mi hibánk – hacsak nem tényleg az.

„Nem kérek bocsánatot, az ő hibája, nem is én kezdtem”

Leggyakrabban verekedések esetén hallunk effélét. Ez úgy alakulhat ki, hogy a játszótéren adódó konfliktusok megoldásához rosszul kezdünk hozzá.

Ne engedjük a gyereket másra mutogatni - nem vagyunk kíváncsiak az „ő mit csinált” tartalmú mondatokra. „Hogy a másik kisgyerek mit csinált, majd elmondja az anyukájának, én arra vagyok kíváncsi, hogy te mit csináltál.” – ez lenne a jó válasz.

Az otthoni testvérkonfliktusoknál ugyanez a helyzet. Mindig arról kelljen beszámolni minden lurkónak, hogy ő maga mit tett. Ha pedig az, amit csinált helytelen volt, akkor legyen kötelező a bocsánatkérés! Ez nem olyan kérés, amire azt mondhatja, hogy most nincs kedve, főleg ha valamiféle sérülés is történt. 
Persze sokat lendíthetünk a dolgon, ha mi magunk sem félünk elnézést kérni – akár magától a gyerektől is, ha szükséges.

„Nem is az én kutyám”

Az otthoni teendők alóli kibúvók tárháza szinte kimeríthetetlen. De próbáljunk ragaszkodni hozzá, hogy neki is legyenek feladatai. A legkisebb gyermek is alkalmas valamilyen feladatra, ha másra nem, hát fésülgetni a szőnyeg rojtjait. Ezzel megtanulja annak alapjait, hogy minden közösség – család, ovis csoport, iskolai osztály vagy munkahelyi team – úgy működik, hogy mindenkinek megvan a maga feladata. Apróbb házimunkák, kutyasétáltatás, növénylocsolás, lehet bármi, de az az ő kötelessége legyen, elvégzését követeljük meg, elbliccelésének pedig legyenek a gyerekre nézve kellemetlen következményei.

 „Ne segíts, már majdnem kész voltam!”

Bizonyára gyakran szeretnéd ezt sikoltani, mikor picurka maszatos kezek próbálnak segíteni a takarításban, húspanírozásban. Biztosan időt nyersz, ha ilyenkor játszani küldöd a túlbuzgó apróságot, de ne tedd! Így korán hozzászoktatod az otthoni feladatokhoz és ahhoz, hogy a hibáinak következményei vannak. Ha segítés közben pl. leborítja a sütis tálcát, akkor a család desszert nélkül marad. Ez pedig nem az asztalláb hibája, mely elé ugrott, nem is a kutyáé, amely vakkantott. Egyedül ő volt ügyetlen. Meg kell tanulnia, hogy ilyen előfordul, ahogy azt is, hogy hibák léteznek és helyrehozhatók, ezért nem érdemes kétségbeesni miattuk. Ha pl. a kiborult süti helyett gyorsan összedobtok egy pudingot desszertnek együtt, akkor máris megtanítottad ezt a leckét a kis kuktának. Ha pedig kis korában hozzászokik a közös házimunkához, nem fog rád úgy pislogni, mint a hal a szatyorból, amikor 16 éves korában megállsz előtte a porszívóval és közlöd, hogy azzal bizony most takarítania kell.

„Az a tanár tök hülye, azért adott egyest”

Az én fiam, ha elég nagy lesz, és ilyen mondatot talál mondani, borítékolhat magának egy jó adag büntetést. Még akkor is, ha magamban tudom, hogy igaza van, nem mondhat ilyet, alapvetően tisztelnie kell a felnőtteket, főleg a tanárait. Ha minden másból jeles és tudom, hogy tanult arra a tantárgyra, mégis rosszul teljesít, akkor bemegyek beszélni az adott tanárral, kideríteni mi a baj. De az ilyen mondatokat nem szabad a gyerekre hagyni, hiszen így rövidesen nem fog tanulni, mondván: úgyis egyest kap attól a hülyétől, amelyik pikkel rá. Ha megerősítjük ebben, a folyamat önmagát erősíti és a végén tényleg azért lesz elégtelen az érdemjegye, mert magasról tesz a tanulásra – a kiváló kibúvót épp te adtad a kezébe.

„Rossz vagy anya, nem szeretlek”

Talán már el is hagyta ilyesmi a kicsi száját, talán csak a fejedben szólalt meg ez a kegyetlen középkori inkvizícióval is felérő rövid mondatocska. Arra a pillanatra született, amikor olyasmire kötelezed a lurkót, amit egy porcikája sem kíván megtenni. Egy kis hiszti, egy-két krokodilkönny és a fenti mondat – ha kimondja, ha csak te képzeled oda a vádló tekintetébe – és máris anya ölelő karjai között vigasztalódik a mélységesen megbántott apróság.

Ez pedig egy nagyon, nagyon rossz lecke. Arra tanítja, hogy hisztivel, erőszakkal mindent el lehet érni, és semmi sem kötelező, ha eleget nyavalygunk. Nem tehetsz mást, mint hogy elhiszed: nem fogod elveszíteni a szeretetét, csak mert valamit elvársz tőle és neheztelsz, ha nem teszi meg azt. Ha bekapcsol a sírás (kamaszkorban hisztis tombolás), akkor végy egy nagy levegőt és maradj eltökélt. Ne vond vissza, amit kimondtál, különben hiteltelenné válsz, ráadásul azt kommunikálod, hogy neked sem kell megtartanod, amit egyszer már megígértél.

Nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt, hisz túl sokat sem szabad elvárni egy gyerektől - a folyamatos kudarcok ugyanis kedvét veszik. De ahol nincs semmiféle elvárás, abban a családban a gyerek csak nő, mint a fű, és nagyon megdöbben szegény, mikor kamaszkorában egyszer csak rászakad a felismerés, hogy igenis várnak tőle dolgokat a körülötte élők. Kötelesség, tisztelet, felelősség – ezeket a dolgokat otthon tanulják meg a gyerekek. Csak te tehetsz azért, hogy a tiéd is megtanulja.

Kép: Depositphotos.com