A 10 éves Peti már hónapok óta járt hozzánk fejlesztésre, társasjáték klubba, mert nem igazán szeretett otthon lenni. Mesélt arról, hogy nem érzi jól magát otthon. Egyik alkalommal e kapcsán beszélgetésbe fogtunk az édesanyával, aki nyitott volt, s valójában már ő is fontolgatta, hogy segítséget kér tőlünk, de nem volt bátorsága. így indult a segítő kapcsolat, Edina hónapokig járt hozzánk egyéni segítő beszélgetésre, mire megszületett benne a döntés, ezt így nem lehet tovább csinálni. Utólag elmondja, hogy ha nem vagyunk, nem kap segítséget, akkor még most is szenved ő is, Peti is. Sokáig gondolta, hogy akkor “igazán jó anya”, ha mindent eltűr és elvisel, ám közben ő is, Peti is egyre rosszabbul volt. 

“Már hetek óta jártam hozzátok egyéni segítő beszélgetésre, amikor végre érdemben meghallottam kisfiam mondatait. Az volt az utolsó csepp, amikor Peti 2 hétig minden nap az iskolából hazafelé azt mondta: Anyuci, ne oda menjünk haza! Én akkor azt hittem, hogy még szinte bármeddig képes lettem volna a férjem, s egyben a legjobb barátom mellett élni és együtt nevelni a kisfiúnkat. De ha már Petinek nem volt jó otthon, akkor lépnem kellett.” - kezdi Edina a történetüket. Már könnyen mesél róla, lát rá dolgokra.

Mi segített abban, hogy békésen váltatok el? - kérdezem.
“Leginkább az elhatározás. hogy nem hagyom, hogy másképp legyen! Persze voltak kemény szócsaták és csetváltások. Rájöttem, hogy nem szabad komoly dolgokat cseten megbeszélnünk, csakis személyesen és igen, nem mindig vagyunk képesek arra, hogy ezt önállóan megtegyük. Amikor rázós helyzetbe kerültünk felhívtam, hogy beszéljük meg. Szerencsére az exem is hamar rájött, hogy nem ellenségek vagyunk. Ehhez az elején nagy segítség volt a The Sea inside Me Központ egyik mediátora, de később nélküle is ment, hiszen mindketten rájöttünk, hogy ugyanaz a célunk, hogy a kisfiúnknak jó legyen. És ez csak együtt fog sikerülni! Na meg, látott néhány kemény válást a baráti körében, ahol a szülők harcolnak a gyerekekért, a pénzért, a lakásért, mindenért csak hogy egymásnak keresztbe tehessenek… Nem, ez nem volt célunk. ... Biztos az is segített, hogy a közös lakásunkból én költöztem el Petivel, és a saját cuccaimat kivéve mindent otthagytam - nem veszekedtünk a tv-n, a kanalakon, vagy a bútorokon.”

Lehetett volna máshogy is? - kérdezem.
Edina rögtön rávágja, hogy persze. Majd elmereng, kutat a múlt nehéz pillanataiban és folytatja. “Bizony, sok olyan pont volt, amikor csúnyán elmérgesedhetett volna a helyzet. Amikor évekkel ezelőtt megromlott a házasságunk, elmentünk párterápiára. Néhány alkalom után az exem mondta azt, hogy ennek semmi értelme, hagyjuk abba. Én akkor azt éreztem, hogy épp eljutottunk arra a pontra, ahol felfedtük a problémákat és végre jöhetne a munka, a megoldás része. De ő nem akarta… Én utána mentem el egyéni segítő beszélgetésbe, illetve mini csoportos szülői klubba hozzátok, ami nagyon sokat segített, Nekem. De a házasságunknak vége lett. Ahhoz ketten kellettünk volna, meg kellett értenem, hogy ha a másik fél nem tart még ott, hogy szembe merjen nézni saját magával, akkor én nem várhatok örökre, mert Peti is, én is belebetegszünk.”

Victoria Borodinova képe a Pixabay -en.

Peti hogyan élte meg mindezt? - kérdezősködöm tovább, s jó látni, hogy Edina már tud fájdalom nélkül beszélni az elmúlt év eseményeiről.
“Egyszerre jól és nagyon nehezen.  Jó volt, hogy nyugi volt és békesség végre. Ugyan korábban nem veszekedtünk az exemmel, nem voltak hangos szóváltások, de azért a kisfiunk érezte a feszültséget otthon. Ez a költözéssel elmúlt. De kétfelé szakadt szegény Peti. A plüssei, az autói, a könyvei, a szülei, mindene két helyen volt. Apánál hiányzott minden, ami Anyucinál van, és fordítva. És nem tudja a mai napig mi az, amit egyik vagy másik helyen, családban elmesélhet. Elválasztotta magában a két helyet, a két életet egy fallal. Vagy az egyik van, vagy a másik. Nem keverednek a könyvek, a plüssök… Nehezít a helyzeten, hogy Peti nem könnyen beszél az érzelmeiről, magában tartja, de szerencsére a mentor programotoknak hála van ahol ki tudja játszani, rajzolni, kártyázni mindazt ami benne zajlik. Mindig várja, hogy mehessen Hozzátok!”

Mindig nagyon örülünk a visszajelzésnek, s bizony Peti egyre inkább képes beszélni az érzéseiről, saját magáról. Büszke is lehetsz rá. Mesélted, hogy férjednek új párkapcsolata lett, míg Te egyedül vagy továbbra is, Petivel. Hogyan éled ezt meg? - faggatózom tovább.
De Edinát nem lehet zavarba hozni, magabiztosan, tudatosan reagál minden kérdésemre.
“Nehezen. Persze örülök, hogy nincs egyedül és boldog. Bár őszintén szólva azt gondolom, hogy nem rakta helyre magában, amit helyre kellett volna tenni akár a párterápián, akár a válásunk után. Ő nem képes segítséget kérni.
A válásunk kimondása után 3 héttel megkérte a barátnője kezét, hamarosan esküvő is lesz, és gyereket is szeretnének. Ez is nehéz nekem. Félek, hogy az új gyermek miatt Peti még inkább háttérbe fog szorulni. Még kevesebb idő és értékes figyelem jut majd neki az apukájától. Peti sokáig nem tudta, hogy Apu Barátnője most igazán ki is. Fura neki, hogy a lakásunkba beköltözött valaki más is. Mi is az új nő szerepe ebben a helyzetben. Peti körül mindent Apukája csinál még mindig. Örül is és nem is. Ezt is nehéz megélnem, nem tudom hogyan segítsek Petinek.”

Kaptál segítséget a feldolgozás során? - folytatom a kérdezősködést.
“ A barátaim és a The Sea inside Me Központ szakemberei sokat segítettek. És az idő is. A költözés után 9 hónapra volt szükségem, hogy újra randizni tudjak. Bár a netes randivilágot nem nekem találták ki, ma már tudom. Sokat tanultam magamról és a szingliségről is. Ma már sokkal jobban tudom mit is akarok, merre akarok tovább menni, hogyan akarok élni.” 

Tumisu képe a Pixabay -en.

Többnyire anyukák keresnek meg minket, anyák kérnek segítséget, valahogy ez társadalmilag elfogadottabb, mint férfiként, apaként szakembert keresni. Reméljük ez változik. Ám fontosnak tartjuk, hogy beszéljünk arról is, hogy mi nehéz nőként az újrakezdésben?
“Minden! És akkor nem túloztam. Mindent nekem kell csinálnom: becipelni a 15 kg-s kutyakaját, füvet nyírni, polcot felfúrni, pókot leszedni a sarokból, a leesett csempét visszarakni, főzni-mosni-takarítani-gyereket nevelni, ha kiborulok, azt is egyedül kell megoldanom. Nincs mellettem senki, aki azt mondaná, “Semmi baj!” vagy “Idióta vagy”, vagy aki átölelne és vigasztalna. Hiába van ott a kisfiam, mégis egyedül vagyok a mindennapokban.
0-24-ben toppon kell lennem, náthás sem lehetek, mert akkor nincs aki suliba vinné Petit. Mindig én vagyok a sor végén. Ha dolgom lenne, de nem találok senkit, aki elhozná a suliból a kisfiamat, akkor nincs más, le kell mondanom a programot, megbeszélést és elmenni Petiért.
A párkeresés meg egyelőre a reménytelen kategóriába tartozik. Nemcsak olyan férfit kell találnom, akit én szeretek és aki engem, szeret, hanem olyat, aki Petivel is jól kijön (és a kutyámmal is). Ha beengedek valakit az életembe, őt nem csak az enyémbe engedem be, Petiébe is. Nem csak én sérülhetek, ő is! Ezt már látom, tudom, szem előtt tartom.”

Természetesen nem azt mondjuk, s nem azt valljuk, hogy mindig a válás a jó megoldás. Sőt! Resztoratív szemléletünk egyértelműen a helyreállítás mellett teszi le a voksot. Ám, azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy merjünk lépni, tenni, magunkért. A jó megoldást akkor tudjuk megtenni, ha saját magunkkal, érzéseinkkel, szükségleteinkkel pontosan tisztában vagyunk. Ez az, amihez tudunk segítséget nyújtani, ilyen esetekben is.

Nyitókép: congerdesign képe a Pixabay -en.