Anyaként, magányosan

Gizella-Molnár Viktória - 2016-08-04
Furcsának tűnhet a cím, főként, ha még nincs gyereked! Ha viszont ANYA vagy, akkor talán Neked is ismerősek lesznek a bennem lévő érzések.
Anyaként, magányosan

Mikor megszületett a kisfiam, egy kedves ismerősöm azt mondta nekem: “Mostantól soha nem leszel egyedül! Soha!” Egyedül előtte sem voltam, hiszen van egy csodálatos férjem, de  négy év távlatából, már pontosan értem, miről is beszélt. Nem vagyok egyedül, hiszen van egy (illetve azóta már kettő) apró kísérőm, akik minden utamra velem jönnek, akiknek számítok, akik számítanak rám, akiknek én és a férjem vagyunk A VILÁG. És akik akkor is velem vannak, amikor fizikailag nincsenek velem.

EGYEDÜL tehát valóban nem leszek már. És ez tök jó! De nem is erről szeretnék most írni.

Hanem a MAGÁNYRÓL – ami ugye nem egyenlő az egyedülléttel. A szülőktől, rokonságtól távol, hasonló helyzetben lévő barátok híján nagyon magányosnak érezheti magát egy kisgyermekes anyuka. Ha vannak is barátok, akiknek hasonló korú gyermekük van, csak akkor jön össze a találkozó, ha az égiek is úgy akarják, a csillagok is úgy állnak ÉS egyik gyerkőc sem lesz beteg addigra – ami téli időszakban maga a csoda.

Én is magányos voltam hosszú hónapokon keresztül. Pedig családom van. De voltak napok, mikor azon kaptam magam, hogy a férjem hazaérkezéséig egyáltalán nem beszélgettem felnőtt emberrel.

És hogy mit tesz egy magányos édesanya? Kompenzál. Vigasztalja magát. Kapaszkodik.

Sokak barátkoznak ilyenkor össze a Facebookkal. Nagyon. Nagyon-nagyon. Úgy kétpercenként csekkolva. Több tucatnyi csoporthoz csatlakozva, és vadidegen embereknek kitálalva legbensőbb titkaikat, érzéseiket. Persze nem látok ebben rosszat, de én mindig féltem, hogy bántanak ezek az idegenek, ha kitárulkozom.

Fórumokon is sokan vigasztalódunk. Egy darabig ez nekem is ment, nagyon szerettem, aztán mikor felvetettem a többi tagnak, hogy találkozzunk személyesen, zárt kapukon döngettem. Mindenki meg akart maradni a “személytelen” személyeskedésben. Azóta tehát erről a “szerről” lejöttem, de tudom, hogy sokan évekig fórumoznak napi szinten, sőt.

A magányos anyák egy másik része a futárral lesz jóban :-) – na nem ÚGY! Rengeteg használt vagy új gyerekholmit rendelnek, teljesen feleslegesen. Az örömszerzés, a kompenzáció, vagy a társaság motiválja őket? Bevallom, erre még nem jöttem rá, nálunk anyagi korlátok miatt ez az „opció” sosem jöhetett szóba, így nem tudom, mit okoz az érzés, mikor megérkezik a nagy fehér autó, akár minden egyes nap. Mindenesetre meglepődve tapasztalom, hogy egyre jellemzőbb jelenség a rendelés-függőség az anyukák körében, amit szerintem nagyrészt a magány motivál – de lehet, nincs igazam.

Nem vagyok képzett pszichológus – bár sok évig tanultam -, de tapasztalataim alapján ezek a pótcselekvések, amikkel sokan vigasztaljuk magunkat, nem hoznak igazi megoldást, és nem oldják fel a magány okozta űrt, hiányérzetet sem.
 

Mi jelenthet hát megoldást?


Csak személyes példából tudok meríteni, de talán Neked is segít valamennyit:

Amikor felismertem, hogy amit igazából érzek, az a MAGÁNY (már maga a felismerés sem könnyű ám, nekem majdnem egy év kellett hozzá!), nagyon komolyan el kellett gondolkodnom, hogy vajon mi zökkenthet ki ebből. Világéletemben társasági ember voltam, és ismertem magam eléggé ahhoz, hogy tudjam, a magány ki fog készíteni. És rájöttem, hogy a négy fal között nem fogom megváltani sem a világot, sem magamat. JELEN KELL LENNI – rajtam tehát a fórumok, a Facebook nem segítenek, bár tény, hogy ezek kínálják a legkönnyebb megoldást…
 

És hogy mi segített? Hogy mondjak pár kézzel fogható ötletet:
 

  • Először is a férjem hozzáállása! Hogy ő is felismerte, hogy bármennyire tűnik „kereknek” az életünk, én nem vagyok benne teljes, nem érzem magam jól. Egy önző férj ezen meg is sértődhetett volna: „Hiszen erre vágytunk! Család lettünk!”, de egy nagybetűs társ megérti, hogy valóban magányos lehet egyedül otthon egy gügyögő csecsemővel. És segít!!!
     
  • Baba-mama klub – Lehet, hogy elsőre erőltetett dolognak hangzik, de gondolj csak bele: ezek épp azért jöttek létre, amiért Te is odamész: a társaságért!!!
    Szinte minden városban, faluban van már baba-mama klub. De ha véletlenül a közeledben nincs, szervezz egyet ősztől, időben vagy még!
     
  • Koktélozás, teázás, kávézás barátnőkkel – újakkal, régiekkel. Keresd fel a régi barátokat, akár a sértettség ellenére is, amiért ők nem keresnek Téged. Esetleg lehet tisztázni a dolgokat, és onnan folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytátok.
    De új barátokra is szert tehetsz: egy anyukával például harmadszor próbáltunk beszélgetni a játszótéren gyerkőcök mellett – sikertelenül, amikor felvetette, hogy egyik este folytassuk egy limonádé mellett. A mai napig hálás vagyok neki ezért, én soha nem lettem volna ilyen bátor. És azóta is havi rendszerességgel elmegyünk valahová dumálni.
     
  • Heti egy este a férjjel/párral/élettárssal – Nem dolgozik egyikünk sem a gép előtt, nem nyomkodjuk a telefont, hanem EGYÜTT vagyunk, beszélgetünk, vagy ha szökő évente egyszer sikerül megszervezni, el is megyünk otthonról.
     
  • Közösségi sport – Rengeteg közös futást szerveznek, anyukáknak is, babakocsival is; vagy egyre több Street Gym van országszerte, ahol van már közösség is, ott biztosan szívesen látnak.
     
  • Emberek között lenni – Most, hogy nyári szünet van az oviban is, és a “nagy” is itthon van, bevezettük, hogy heti egy délelőtt BKV-zunk. Busz, HÉV, villamos, troli, séta, metró, minden van. Mikor dolgoztam, utáltam, de most én is nagyon élvezem, még a zsúfolt 7-es buszt is. És amikor épp van szabad szemem és idegszálam, akkor vizslatom az állandóan hömpölygő tömeget, találgatva, vajon ki hová rohan ennyire.
     
  • Bármi más, ami közösség – Kórus, „szakkör”, nyelvtanfolyam vagy bármi más tanulás szintén nagyon jót tehet.

Amint látható, nagyon tudatosan küzdök a Magány ellen. De legalább sikerrel! Egyre jobban érzem magam a bőrömben. Ugyanakkor néha még most is rám szakad ez a nyomasztó érzés. Az okosok azt mondják, elmúlik. Nos, mindenképp… Hiszen egy szép - vagy nem is olyan szép – napon visszatérünk a munka világába, ahol óhatatlanul társasági életet fogunk élni. Nekem egyre közeleg ez a nap. Várom is, meg tartok is tőle. De erről majd egy következő bejegyzésben…

Fotó: stockvault/freepik.com

Közösségi hozzászólások:
© 2004-2020 Családi Háló Közhasznú Alapítvány - minden jog fenntartva.
Ügynökségi értékesítési  képviselet: Adaptive Media