Hogy milyen érzelmek, külső hatások okozták, illetve alakították ki bennem a csillapíthatatlan vágyat a nők iránt, nem tudom, mint ahogy azt sem, mennyiben lettem genetikailag – tehát született – nőfaló, és mi az, amit az élet adott hozzá a természetemhez.

Bevezetőül csak annyit, hogy ne számítson senki szaftos leírásokra, csöpögő pornográf megfogalmazásra, mert csalódni fog, mint ahogy az is, aki afféle kézikönyvre számít, amit alkalmazhat élete során és kikeresheti benne a neki éppen adódott élethelyzethez alkalmazható részt. Sajnos ez nem fog menni, a tanúságot mindenkinek magának kell levonni és következtessen bárki bármire, tanuljon, vagy borzadjon el, nevessen, vagy csorogjon a nyála, de higgye el; az itt leírtak megtörténtek és bizony a szereplők nagy része fellelhető még ma is nem is olyan hosszas keresés után. Persze igyekszem megtenni mindent, hogy ne derüljön ki kiről is írok, és csak az tudja, akiről szól.

Csapjunk hát bele, de tisztázzuk először miért is kezdődik hat éves koromban ez a könyv. Azért, mert akkor kezdődött! Meggyőződésem - és emellett kitartok, akár nagy tudású szexuálpszihológusokkal szemben is – hogy igenis akkor kezdődött. Természetesen nem volt tudatos vonzódás, inkább ösztönös, de annál egyértelműbb.

Hogy aztán mindez gyermeki kíváncsiság volt-e nem tudom, azt viszont igen, hogy kerestem az alkalmat, a lehetőséget, hogy megcsodáljak egy női lábat, bekukkantsak egy-egy szoknya alá és általában lássam azt, amit a nők előlem és mások elől takargattak.

Érdekes - vagy nem is annyira az –, mindig csak és kizárólag a nők érdekeltek. El tudott bűvölni egy szépen ívelt váll éppúgy, mint egy kecsesen ringó csípő. Az érdeklődésem tiszta volt és őszinte, nem zavart kamaszos titkolózásból állt, mert nem tudtam, hogy ezt titkolni kell. Amikor pedig tudatták velem, még fontosabb lett számomra.

Így kezdődött hát - és akkor most lássuk a részleteket mi is történt akkor, 1964. nyarán. 

1. Bogár fekete szeme volt….

A falu, ahol születtem és éltem akkor, mai szemmel nem túl nagy falu - mondhatnám apró település, de akkor…! Óriásinak tűnt mint ahogy óriások voltak az emberek, az állatok, a házak és minden, főleg nekem, aki a korombelieknél jóval kisebb voltam.

-         Mi lesz ebből a gyerekből? – kérdezte Dávid sógor a rőzsebajszú rokon, aki el-el látogatott hozzánk Emma nénivel, a feleségével.

-         Nem akar nőni, már a lányok után kellene járni, de még a székre is úgy mászik föl.

-         Majd megnő - sértődött meg nagyanyám – a munka a földön van igaz-e fiam - azzal kedvesen megsimogatott.

Az, hogy nekem a lányok után kellene már járnom, nagyon elgondolkodtatott. Hol vannak azok a lányok és minek kellene nekem utánuk járnom?  A nővérem akkor tizenhárom éves volt és néha eljöttek a barátnői és én bizony jártam utánuk, mert mindig igyekeztek lerázni, főleg a nővérem, kapott is miattam eleget.

-         Ezt meg kellene mondani a Dávid sógornak - gondoltam-, mert nagyon nem tetszett, ahogy az előbb beszélt velem. Még hogy úgy mászok föl a székre… hát hogy a fenébe üljek rá, ha nem mászok föl.

Abban az időben én nem sokat tétováztam, ha beszélni kellett, ezért hát odaálltam a sógor elé és közöltem vele, hogy én bizony járok a lányok után.

Egy pillanatra meglepte a dolog. Apró Trabant kék szemei voltak amiben a huncut fény előbb gyúlt ki egy pillanattal, mint ahogy megszólalt.

-         Na nem mond? - Dőlt hátra nagyapám csikorgós karosszékén – talán még a szoknyájuk alá is benézel?

-         Na Te bolond vénember miket beszélsz ennek a gyereknek – korholta nagy nevetés közepette Emma néni.

Csak nagyanyám nem nevetett, ő aggodalmas arccal engem figyelt. Ismert, tudta, hogy ebből még baj lesz ez nem múlik el nálam csak úgy, és igaza lett.

Ezen a szoknya dolgon elrágódtam egész délután. Valami lehet benne, amit én nem tudok, mert akkor viselkednek így a felnőttek, de mi lehet az és főleg mikor és hol lehetne utána járni. A nagymamát kellene megkérdezni, ő az aki mindig elmagyarázza a dolgokat, még azt is amit nem nagyon akar. Előbb utóbb kiböki, amire kíváncsi vagyok, igaz nem is hagytam békén míg így nem lett.

Ebben a szoknya ügyben azonban nem sokra mentem vele. Hogy a szoknya alatt bugyi van azt eddig is tudtam, de hogy mi az amit még látnom kellene, azt sajnos nem sikerült megtudni.

Volt egy unokatestvérem, nálam egy évvel fiatalabb lány. Néha elmentem hozzá játszani. Kicsit nyafogós volt ugyan, nem is nagyon jöttünk ki egymással, de az anyukája… az egy tünemény volt, legalábbis nekem akkor, maga a csoda.

Magas, vékony asszony, úgy 28-30 év körüli. Barna hullámos haja és csodálatosan szép bogár fekete szemei voltak. Nem rajongott különösebben a látogatásaimért, és úgy általában értem se, mindig szigorú és komoly volt. Valahogy észrevette rajtam, hogy nem tiszták a szándékaim. Igaz, mindig ott akartam lenni, ahol ő volt és ha kapált abban az apró virág mintás nyári ruhájában, előre hajolva, nem csak gyönyörű arányos vádlijai látszottak ki, de a combjából is egy kicsi. Igyekeztem egyre közelebb jutni hozzá, de nem volt könnyű dolgom.

Ebben a szoknya dologban is ő látszott megoldásnak. 

Tudtam milyen napokon jár boltba és azt is, hogy mindig átöltözik, ha hazajön. Valahogy el kell bújni a szobában és kész. Benézni a szoknyája alá szinte lehetetlen, meg kell várni amíg leveti.

-         A házban nem futkostok – szólt hátra szigorúan, amikor tolta kifelé a biciklit – rögtön jövök, nekem jók legyetek!

Nagyon izgultam.

-         Tudod mit, bújócskázzunk  - álltam  Éva elé.

-         Ketten? – bámult rám értetlenül.

-         Ketten hát, először te bújsz el, aztán én.

Azt nem lehetett mondani, hogy Éva kiugrott a bőréből izgalmában, egyébként se szeretett bújócskázni.

Egy-két szóból megtaláltam és akkor jött  lényeg. Számolni csak úgy tudtunk, hogy össze vissza mondtuk a számokat, amiket a nagyoktól hallottunk, aztán amikor meguntuk, „aki bújt, aki nem megyek”.

Évike el is indult keresni engem és én tudtam, hogy soha nem talál meg mert már bent feküdtem a szobában az ágy alatt.

Szerencsém volt, mielőtt sírva fakadt volna, hazaért az anyja. Hallottam, ahogy kint panaszkodik neki, hogy eltűntem és már mindenütt keresett, de nem vagyok sehol.

-         Lehet, hogy hazament.

-         De hát itt a cipője.

-         Na és, tudod milyen kelekótya. A kertben nézted már?

Éva elszaladt az anyja pedig lepakolta a tele kosarat a konyhába és bejött a szobába. Ekkor én már hallottam a saját szívverésem.

Megállt a nagy földig érő tükör előtt és vetkőzni kezdett.

Először a blúzát vetette le és kicsatolta melltartót. Meg kellett fordulnia, mert a ruhái a szék karján voltak a háta mögött. Kidugtam a fejem az ágy alól és csak bámultam. Meseszép, körte alakú mellei voltak, teltek és feszesek - nem is értem miért kellett melltartót hordania.

Végre levetette a szoknyát is. Mindenről megfeledkezve igyekeztem meglátni a titkot, ami alatta van de nem láttam mást, mint egy szép, sudár termetű hosszú combú fiatal nőt bugyiban.

Fel akarta húzni a ruhát, ami már a kezében volt, de hirtelen mozdulatlanná dermedt. Nem tudtam mi történt, csak amikor a velem szemben lévő nagytükörben észrevettem azt a csodálatos fekete szempárt, ahogy gazdája minden haragjával pont engem figyel.

Mondanom se kell, a viszonyunk ezek után megromlott egy kicsit, de az én vonzódásom nem múlt el továbbra is igyekeztem a közelébe férkőzni, de már igen nehéz dolgom volt, mert gyanússá vált minden mozdulatom és tettem.

A titok, ami a lányok szoknyája alatt van titok maradt még néhány évig, én azonban nem adtam fel, és amit a szobában láttam, az egy életre szóló élmény volt. Azóta tud levenni a lábamról minden meztelen női test és azóta látom meg a szépet mindegyikben. Lehet az egy szépen ívelt nyak, egy csukló, a néhány szál rakoncátlan hajtincs a fül mögött, az aranysárga pihécskék a köldök körül, a telt női csípő, a törékeny, vagy robosztus alkat. Legyen szűziesen fiatal, vagy éretten nőies, mindegyikben ott a nő, a titok, amit egy férfi sem tud megfejteni, mert nem egyszerűen csak a szoknya alatt van.