A gyilkosság

2006. október 2-án Charlie Roberts fegyvert vett magához és besétált egy közeli amis iskolába. A tanteremből kiküldte a fiúkat, majd elbarikádozta magát a bent rekedt kislányokkal együtt. Fél óra múlva 10 lövést adott le a gyerekekre, majd magával is végzett. A lövöldözésben 5 kislány meghalt - a legfiatalabb 7, a legidősebb 12 éves volt.
Öt másik lány is megsérült: köztük volt egy 6 éves kislány is, aki olyan súlyos agykárosodást szenvedett, hogy az orvosok nem számítottak arra, hogy egyáltalán túl fogja élni.

A szörnyű tett egész Amerikát megrázta. Nem csak azért, mert kisgyerekeket végeztek ki könyörtelenül, hanem azért is, mert a gyilkos egy hagyományos keresztény közösségbe tört be. Olyan embereket bántott, akik békés életükről voltak híresek - biztos, hogy sosem ártottak neki, vagy a családjának, sőt, senki másnak sem.

A férfi három gyermek szerető apja volt. Felesége azóta újraházasodott és nevet változtatott. A tragédia rengeteg ember életét változtatta meg - köztük az övét is. Vajon miért tette a férje, amit tett?
Mit érezhetett az édesanyja, amikor megtudta? Hogy lehetne megérteni anyaként, hogy gyermeked a felelős egy ilyen szörnyűségért?

Így mesélt a történtekről a férfi felesége

Azon a reggelen Charlie elköszönt iskolába induló gyermekeitől. Egy perc múlva visszahívta kislányait és azt mondta nekik, hogy szereti őket, majd megcsókolta feleségét, mielőtt munkába indult volna. Semmi nem utalt arra, hogy bármi gond lenne a férfivel.

3 óra múlva azonban felhívta Marie-t és közölte, hogy soha többet nem megy haza. Azt mondta, hagyott otthon egy levelet neki - a hangja unott, élettelen volt. Felesége azonnal arra gondolt, hogy öngyilkosságra készül. Arra, hogy valójában mit is tett, férje egyáltalán nem utalt a telefonban. A nő visszahívta és könyörgött, hogy jöjjön haza és beszéljenek, de a férfi azt mondta: már túl késő.

Az otthon hagyott levélben első lányuk, Elise elvesztéséről írt a férfi. 1997-ben született gyermekük 20 perccel születése után halt meg - koraszülött volt. Talán úgy érezte, hogy ezzel a szörnyű tettel visszavág az Úrnak, cserébe azért a veszteségért, amit nekik kellett elviselniük. Arra is kitért levelében, hogy 20 évvel korábban két női családtagja molesztálta, de a feleség szerint akkor nyomozás indult ez ügyben, és nem találtak bizonyítékot a zaklatásra.

Marie szerint férje kiegyensúlyozott és higgadt alaptermészetű volt, ám időnként voltak rövid depressziós rohamai, időszakai. Némileg eltávolodtak egymástól a házasságuk ideje alatt, de arra álmában sem gondolt volna, hogy 32 éves férje képes lenne ilyen szörnyűség elkövetésére.

A nő ezerszer gondolta át közös életüket, Charlie viselkedését, változását. Férje depressziója végül teljes összeomláshoz vezetett.
Házasságuk alatt a feleség számtalanszor kérdezte férjétől: "Miért nem beszélsz a gondjaidról velem, vagy valaki mással? A szüleiddel? Valakivel a templomból? Egy barátoddal?" 
Akárhányszor is kérdezett rá, mindig ugyanazt a választ kapta: "Nem, meg tudom oldani egyedül is."
A történtek sajnos azt bizonyítják, hogy végül mégsem tudta megoldani a problémáit.

Marie számára ezután következett élete legnehezebb feladata: elmondani a gyermekeinek - 5 és 7 éves kislányának, valamint 18 hónapos kisfiának -, hogy mi történt.
Az anya addig mindent megtett annak érdekében, hogy gyermekei ne lássák a világban jelenlévő gonoszságot. És a gonosz hirtelen betört a saját otthonukba, amitől többé nem állt módjában megvédeni őket. Titkolni sem akarta, hisz előbb vagy utóbb úgyis megtudták volna valakitől, mit tett az apjuk.
Sokat beszélgetett gyermekeivel, hogy megértesse velük: ez nem az ő hibájuk volt. Ők, a férfi családja, semmit sem tehettek volna annak érdekében, hogy megakadályozzák a szörnyűséget.

Így élte meg a tragédiát Charlie édesanyja

Hogyan dolgozhatja fel egy anya azt, hogy a saját, szeretett fia a felelős ártatlan gyermekek haláláért?

Terri Roberts épp a színházban tartózkodott, ahol dolgozott, amikor a férje, Chuck hívta telefonon. Azt mondta, most azonnal menjen a fiuk házához.
Terri már a férfi hangjából tudta, hogy komoly dolog történt. Nem kérdezett, csak futott a kocsijához. Az autóban ülve bekapcsolta a rádiót, és ekkor hallott először a lövöldözésről, ami egy közeli városban történt.
Több gyermek is meghalt, az elkövető pedig egy Roy nevű férfi - mondták a hírekben. Az asszony azonnal arra gondolt, hogy az esetnek köze lehet férje hívásához. Tudta, hogy az említett iskola nagyon közel van ahhoz az utcához, ahol a fia parkolni szokott tejárusító kisteherautójával. Szörnyű képek váltották egymást a fejében: arra gondolt, talán az ő fia is az áldozatok között van. Biztosan tudta, hogy Charlie megpróbált segíteni a gyerekeknek, ha volt rá lehetősége.

Ahogy odaért fia házához, meglátta a férjét, amint egy rendőrrel beszél - a következő jelenetet úgy élte meg, mintha lassított felvételen látná. Azonnal megkérdezte a rendőrtől, hogy él-e még a fia?
A válasz az volt, hogy nem. Odafordult a férjéhez, aki elgyötört tekintettel nézett rá.
"Charlie volt. Ő ölte meg azokat a gyerekeket." - mondta.

Terri a következő néhány órára csak homályosan emlékszik. Kezdetben teljesen elutasította a valóságot, egyszerűen nem hitte el, hogy az ő szeretett, csendes fia - aki maga is három gyermek édesapja volt - a felelős ezért a felfoghatatlan tragédiáért.
Hiába győzködte férjét, hogy a rádióban azt mondták, egy bizonyos Roy volt az elkövető. Amikor Chuck közölte, hogy ez csak egy egyszerű hiba lehetett a bemondó részéről, a nő összeesett. Összegörnyedve feküdt a padlón, és hosszú ideig csak ordított és ordított.

Később elkezdte átfésülni az összes emlékét, minden egyes részletet, minden apró momentumot, átgondolt minden jelet, nyomot, ami esetleg utalhatott arra, hogy baj van. "Mit rontottam el?" - kérdezte magától folyamatosan. Ki más szúrhatná ki az aggodalomra okot adó apró jeleket, ha nem a saját anyja?
Próbálta összeszedni a részleteket, amikből esetleg gyanakodnia kellett volna - de újra és újra rá kellett jönnie, hogy semmi olyan dolog nem történt, amiből ilyen szörnyűségnek kellett következnie.
Végiggondolta gyermeke születésétől kezdve az egész életüket - megpróbált rájönni arra, hogy egy átlagos kisfiú, egy átlagos városban, hogy válhatott egy kegyetlen gyilkossá.
Egy könyvben szedte össze gondolatait Charlie-ról.

Leírta, milyen édes kisbaba volt, és azt is, hogy kellett megbirkóznia azzal, hogy dongalábbal született, majd a tanulási nehézségeivel, később az első gyermeke elvesztésével.
Könnyek között kérdezte magától: vajon összefüggenek ezek a dolgok azzal, ami végül történt? Ezek a problémák vezettek ahhoz, hogy végül gyilkossá váljon?
Saját maga válaszolta meg a kérdést: nem, ez nem lehet elegendő "indok". A világban számtalan embernek kell elviselnie efféle fájdalmat, megpróbáltatást, és meg tudnak birkózni vele. Nem válnak tömeggyilkossá és követnek el olyan szörnyűséget, mint amit Charlie tett.

Szóba került az is, hogy Charliet 20 évvel korábban két fiatal nőrokona molesztálta - ám az akkori rendőrségi nyomozás során erre nem találtak semmilyen bizonyítékot.
Vajon tényleg nem történt zaklatás? Vagy igen, és a gyermekben az évek alatt egyre csak nőtt a düh, hogy senki sem hitte el neki, amit állított?

Ahogy az anyukája visszatekintett: Charlie mindig is csendes fiú volt. De ugyanilyen hallgatag volt a férje is, sőt, sok más fiúra jellemző ugyanez - nem szokatlan a férfiak körében, hogy csendesek. 
Tényleg semmi jel nem utalt arra, hogy Charlie ennyire mélyen vált zavarodottá? Terri hajthatatlanul állítja, hogy nem.

Miután megtörtént a tragédia, találkozott a fia barátaival és erről beszélgettek. "Sosem láttam olyan dolgot, ami Charliet dühbe hozta volna, vagy bosszankodott volna miatta. Ma már egyértelmű, hogy a sérelmeit még sokkal mélyebbre ásta magában, mint ahogy bármikor is el tudtuk volna képzelni. Bárcsak ki tudtam volna húzni őt ebből! 
Ha lehetne egy üzenetem a többi anyának, ez lenne az: ha a gyermeked csöndes és tartózkodó, főleg akkor, amikor nagyon nehéz dolgok történnek, érdemes sokkal jobban odafigyelni rá. Észre kell venni, ha van olyan mélyebb dolog, amit nem mutat ki, de fel akar törni a felszínre.
Bármilyen szörnyűségek is játszódtak le Charlieban, túl mélyre voltak temetve ahhoz, hogy bárki is hozzáférhessen. A fiam valahol legbelül olyan erős fájdalmat érzett, ami végül a részévé vált és sosem osztotta meg senkivel. Ez a belső fájdalom nyitott ajtót a gonosznak. Ez a valami megragadta őt, és a sötétségbe taszította."

A temetés

Charlie temetése nem szokványosan zajlott. Nehéz volt olyan temetkezési vállalkozót találni, aki elvégezné egy ilyen gyűlölt személy elhantolását.
A szertartáson azonban Charlie szülei és özvegye elképesztő emberi jósággal találkoztak.

A család a média kereszttüzébe került. Ahogy átsétáltak a temetőn, minden irányból vakuk villogtak és kamerák szegeződtek az arcukra.
"Szörnyen sebezhetőnek éreztük magunkat - tudtuk, hogy mindenki minket figyel. Ekkor egy csapat amis ember tűnt fel egy fészer mögül - a férfiak magas kalapokban, a nők pedig fehér sapkákban. Hosszú sorba rendeződtek a sírok melletti út szélén. Minket védtek a médiától."

Annak ellenére, hogy az amis közösség tagjai nem szeretik, ha fotó készül róluk, ők maguk álltak a kamerák elé, hogy eltakarják és óvják Charlie családját. 
"Elképesztő volt. Ez is egy olyan pillanat volt a héten, amikor elállt a lélegzetem, de most nem a gonoszságtól. Ez alkalommal a szeretettől." - mondta Charlie özvegye.

A szertartás után olyan dolog történt, amire nincsenek szavak.

Charlie szülei összetörve, kisírt szemekkel álltak a sír mellett, amikor egy idegen házaspár lépett oda hozzájuk - ugyanolyan vörös szemekkel.
Chris és Rachel Miller volt az első, aki a közelükbe ment. Ők voltak azok, akiknek mindkét lányuk elhunyt a tragédia során - saját kezükben érte lányaikat a halál.
Megrendülten szóltak Charlie anyjához: "Annyira sajnáljuk a veszteségüket!"

Az amis közösség tagjai pár nappal korábban felkeresték Charlie feleségét is, és a hogylétük felől érdeklődtek. Azt mondták, megbocsájtottak a férjének, és arról is biztosították a megtört feleséget, hogy támogatják a családjukat.

Minden tiszteletünk a szülőknek, akik a felfoghatatlan veszteség ellenére a megbocsájtást választották a gyűlölet helyett.

Mi lehet a szörnyű események tanulsága? Ha azt látjuk, hogy gyermekünk (bármennyi idős is legyen) magába fojtja érzelmeit, senkivel nem tudja megbeszélni sérelmeit, valahogy próbáljunk meg változtatni a dolgokon. Néha nagyon nehéz ledönteni a falakat, amiket ismerőseink maguk köré vonnak, de fontos lenne.
Vajon miért nem beszéli meg velünk a problémáit? Talán túl szigorúak vagyunk hozzá? Talán gyakran előfordult, hogy nem hittünk neki? Talán sosem értettük őt meg igazán? Nem találjuk a közös hangot, bármennyire igyekszünk is? Ha úgy látod, magába zárkózik, olvasd el, hogyan segíthetsz szorongó gyermekeden. 
Ahogy az már számtalanszor bebizonyosodott: az elfojtás talán az egyik legrosszabb megoldás a problémák, negatív érzelmek esetén, hisz ezek előbb vagy utóbb, valamilyen módon a felszínre fognak törni. Ha már több évtizede gyűjtögetjük magunkban sérelmeinket, anélkül, hogy bárkivel is meg tudnánk beszélni, hogy egy picit is könnyíthetnénk magunkon néha egy-egy nagy beszélgetés alkalmával - beláthatatlan következményei lehetnek akkor, amikor egy napon mindez utat tör magának.

Szerinted érezhet-e lelkiismeret furdalást a férfi volt felesége, édesanyja? Tehettek volna bármit is azért, hogy megakadályozzák a férfi kirohanását? Észre kellett volna venniük a jeleket? Vagy épp ilyen tehetetlenek lennénk mi magunk is, ha egy közeli ismerősünk indulna el a lejtőn?
Kommentben írd meg a véleményed!

Kép: Ichigo121212 / Pixabay