Szíria a felejthetetlen élmények és az ámulatba ejtő művészeti értékek kincsesháza. Milyen szerencse, hogy minden történeti korban keletkezetek olyan felejthetetlen alkotások (épületek, freskók, faragással díszített oszlopok), amelyet egyetlen hódító sem tudott magával cipelni.  Hálásak lehetünk ezért, mert különben nem lenne értelme akkora távolságot megtenni egy-egy idegen országért.  Szerencsére többen tudják, hogy a tőlünk távoli titokzatos és olykor érthetetlen idegenek a miénktől jelentősen eltérő kultúrája önmagában is hatalmas érték, helyenként zavarba ejtő szokásvilággal, de hogy ezek mindennapjaiban is részt vegyünk az igazán csak nekünk, hátizsákos turistáknak adatik meg testközelből. Ezt szeretném most hozzátok, kedves olvasókhoz kicsit közelebb hozni és bemutatni ebben a cikkben.

Damaszkusz közelében, Maalulától ellenkező irányban létezik egy kolostor, arabul Deir Mar Mousa, ami a mi nyelvünkön profánabbul hangzik, mert a neve Szent Mózes Kolostor, de így sem veszít jelentőségéből. An- Nabk nevű településtől még 17 km-re található a sivatag kellős közepén.

Miután mindenki, akivel utam során Szíriában összehozott a Sors azt mondta, feltétlenül nézzem meg, ki ne hagyjam és hasonló bíztatások, már magam is úgy éreztem, ez az a hely, amit feltétlenül meg kell nézni. A kolostorhoz közeli településre gyakran indultak menetrend szerinti (már amennyiben erről a Közel- kelet országaiban beszélni lehet) járatok, így gyorsan és egyszerűen jutottam el a nyugtalanító álmaim okozójává vált kolostor közelébe. 

Miután a mikrobusz vezetőjével nem tudtam megegyezni a közeli kolostorhoz vezető út viteldíjában, ezért magam vágtam neki az előttem álló 17 km-nek.

Már a városban elviselhetetlen volt a hőség, így a biztonság kedvéért beugrottam egy üveg vízért biztos, ami biztos, ki tudja, mikor érek oda.  Aztán egy kisebb méretű hátizsákkal a hátamon benne egy fürt szőlővel és három liter vízzel, elindultam, hogy leküzdjem az előttem álló néhány km-t.   

Úgy saccoltam, a legrosszabb esetben is 3-4 óra alatt odaérek, mindezt úgy okoskodtam, hogy lefordítottam az előttem álló 17 km-t európai, mi több magyarországi távolságokra. A két Tolna megyei település Paks és Nagydorog kb. ugyanilyen távolságra vannak egymástól, de míg Paksról sosem gyalogoltam haza addig Nagydorogról számtalanszor megtettem ezt a távot és nem tartott tovább egy óránál. Magamat ilyen módon nyugtatgatva, de azért bátran vágtam neki az ismeretlennek.

Már a lakott településen többen észrevették, hogy ismeretlen, azaz nem közülük való vagyok, így barátságosan üdvözöltek és érdeklődtek úticélom és nemzetiségem felől. A város széléhez érkezve nagy dilemmát jelentett, hogy a háromfelé ágazó út melyik ágát válasszam. Még csak intuícióim sem voltak a helyes döntéssel kapcsolatban. Így történt, hogy az utamba kerülő legközelebbi embert szólítottam meg, aki akkor épp egy fehér Opellel haladt el mellettem. Csekély angoltudásával azt próbálta nekem elmagyarázni, hogy a kolostor (very far) azaz messze van és az út dangerous (veszélyes), mert a sivatagon (desert) keresztül vezet és még azt is hozzátette, hogy difficult (itt gondolom a gyalogos megközelíthetőségére gondolt). Javasolta, hogy üljek be az autóba, ő majd elvisz. A Közel- Kelet országaiban szerzett korábbi tapasztalataim alapján úgy gondoltam, itt is célszerű megegyezni a viteldíjban már az elején. Háromszáz szír fontban egyeztünk meg egymással, amely tartalmazta az oda-visszautat, de azt mondta, nem vár meg, megadja a telefonszámát én pedig nyugodtan nézelődjek és hívjam fel, ha végeztem. Az útnak ezt a szakaszát már ott helyben szerettem volna kifizetni, de nem engedte, azt mondta, majd a végén fizessek, ha visszavitt a városba. 

A kősivatagban 17 km valóban többnek tűnt, mint valamelyik nyugat- európai országban, vagy Magyarországon megtett ezzel megegyező távolság.  Ezen kívül, ha gyalog vágtam volna neki jelentősen megnehezítette volna a dolgom a számtalan útleágazás és az utakkal keresztül-kasul behálózott néptelen sivatag. Először tűnt számomra az imádott és nagyra becsült, titokzatos sivatag félelmetesnek és tekintélyt parancsolónak. Ez alkalommal szomorúan vettem tudomásul, a végtelen homoktenger emberek nélkül megbízhatatlan és hajlamos arra, hogy akaratlanul is az embernek ellenségévé váljon.

Nem törődtem az útelágazásokkal, hiszen egy biztonságos autóban ülök egy kedves emberrel, aki megígérte, hogy visszajön, sőt még a pénzt sem fogadta el előre, ami számomra a bizalom jele volt. Száz százalékosan megbíztam benne, miért is tettem volna másként?

Elbúcsúztunk egymástól és elindultam a kolostor felé vezető meredek lépcsőn.  Egyetlen lelket nem láttam sehol. Még csak a valamikori jelenlétüket sem érzékeltem a kopár sziklán. Egy magányos, közepes méretű csille mozgott komótosan a kolostor és a vele szemközti sziklát szabdaló szakadék fölött és úgy láttam, köveket szállítottak vele a szent épületegyütteshez.

Hosszan gyalogoltam a gyötrő hőségben és időnként hátra- hátra pillantottam. Egyszer csak feltűnt a semmiből két japán lány, akik fejükön vászonkalappal védekeztek a napszúrás ellen. Olyan távol voltak tőlem, hogy nem tudtam volna még megszólítani sem őket. Én viszont már ekkor megtettem az útnak több mint a felét és egyre közelebb kerültem az enyhülést hozó kolostor falaihoz.

Nem számoltam a lépcsőket, de 700 métert biztosan gyalogoltam felfelé a tikkasztó hőségben. Csillapíthatatlan szomjamat pár szem szőlővel és kevés vízzel próbáltam oltani.

A kolostor bejáratát egy apró, pici ajtó képezte, ahova alig fértem be hátizsákkal a hátamon. Abban a pillanatban nem az ajtó eredeti funkciója, Isten előtt való főhajtás, vagy alázat jutott eszembe, hanem az, hogy mit tenne egy jól megtermett, esetleg elhízott ember, aki szinte mérhetetlen szenvedések árán felgyalogol ehhez a lenyűgöző épülethez és csak ott szembesül azzal, hogy nem fér be az ajtón. Gyanítom, az első gondolat, ami átvillan az agyán az lenne, hogy a kolostor legmegfelelőbb pontját megkeresve levesse magát a szakadékba, vagy kíméletlen fogyókúrába kezdene, de íziben.