A szobába bújós, szeles napok, legnagyobb gyermekboldogsága: a bunkerépítés - akár, tetszik ez nekem, akár nem.
Ez nem holmi előre gyártott, konszolidált kisházikó a gyerekszobában. Dehogy.
Székekből, fotelból, kartondobozból álló, lepedő-tetős, ruhacsipesszel összefogott építmény.
Hol?
A nappaliban.
Persze, nekem fásult felnőttnek - akinek mindez első látásra, csupán rendetlenség - komoly érv kell, hogy miért hagyjam felborítani a nappalim.
De a gyerekek hamar megtalálják a gyengémet, és megnyugtatnak, hogy a legkedvesebb bunkerek miért nem a gyermekszobában épülnek:
-Anya, én itt szeretnék bunkert építeni a nappaliba, mert te is itt vagy!
Ó, nekem ennyi elég is, hogy megadjam magam!
Legyen! Bunkerozzunk!
Nem reménykedek, hogy nem most fognak jönni az évente egyszer hozzánk látogatók - mert tudom, hogy most jönnek.
Elképzeltem hogy, udvarias csodálkozással körülnéznek és megkérdezik: Mit csináltok? Nagytakarítás?
Végül is vállalom majd.
Mondom, hogy: - igen - ha a "sátoros" napoknak vége, utána biztos, hogy nagytakarítás lesz...
Amíg "alakul" a nappaliban az építkezés, kitalálok valamit, ami fokozza a jókedvet: