Vitatott kísérlettel figyelték meg a gyermeki agresszió természetét

1961-ben Albert Bandura és munkatársai a Stanford Egyetemen végeztek el egy azóta már etikai értelemben erősen vitatott kísérletsorozatot, ami kegyetlensége ellenére mégis sok tanulsággal szolgált.

A kísérlet során óvodás gyermekekkel nézették végig, ahogy egy beavatott belső munkatársuk kiabál, fejbe veri, rugdossa és tárgyakkal hajigálja a szó nélkül tűrő Bobo-t. A bántalmazás több típusát is felvonultatta a kísérlet, és váltakoztatták a bántalmazás eltolásának mértékét is filmre vett és rajzfilmes változattal is, ezzel azt is vizsgálva, hogy a valódi vagy az animált erőszak-minta vált ki nagyobb hatást a gyermekeknél, és melyiket követik nagyobb eséllyel.

A dokumentált kísérlet nem hozott nagy meglepetést: azok a gyerekek, akik szemtanúi voltak a felnőtt agressziójának, hamarabb nyúltak bántalmazó eszközökhöz, mint azok, akik csak a babát kapták meg játszani, vagyis a bántalmazást látók maguk is nagy eséllyel utánozták, lemásolták, megtanulták a viselkedésformát.

A valódi résztvevőt a gyerekek gyakrabban utánozták, mint a filmbeli szereplőt, de még a rajzfilmes figura által elkövetett erőszak is gyakran talált követőkre abban az időszakban, amikor a gyerekeket egyedül hagyták a babával.

Hogy reagáltak a gyerekek az agresszióra, amit láttak?

Bobo-baba esetéből rengeteg tanulságot lehetett levonni a gyermeki agresszió természetrajzáról.

Az első csoport azonnal utánozta, sőt, tovább fejlesztette
 

Ahol a csoport azt látta, hogy a felnőtt jutalmat kapott az agressziót követően, nemcsak követték a látott viselkedést, de válogatott bántalmazási formákkal bővítették a modell repertoárját, olyan testi kínzásokkal, amikre a kísérletvezetők sem számítottak.

A második csoport is követte a látott mintát

Az a csoport, amelyik azt látta, hogy a felnőttet elfenekeléssel büntették az erőszakos viselkedése miatt, némiképpen elrettent ugyan az erőszaktól, ám mivel maga az elfenekelés is egy felnőtt által nyújtott minta volt, ezt is a legtöbb gyermek követte. Az erőszakos minta ebben az esetben azért vált követendő példává, mert egyszerűen nem volt más…

Az erőszakkal büntetés a gyermek számára akkor is mintává válik, ha éppen az erőszakosságát torolják meg általa.

A harmadik csoport teljesen tanácstalanná vált

Az a csoport, amelyiknél a látott agressziót a kísérletben mintát adó felnőtt „észre sem vette”, vagyis figyelmen kívül hagyta, nagy lelki ellentmondást élt át, és később barátságos és támadó jellegű viselkedéseket egyaránt produkált a babával szemben. Ők teljes tanácstalanságot éltek át a döntésüket illetően, és véletlenszerűen próbálkoztak bántó és vigasztaló gesztusokkal, valamint depressziós és visszahúzódó viselkedéseket produkáltak, elveszítették a kedvüket, vagy kivonták magukat a helyzetből. 

A sarokba húzódó gyermekek esetében gyakran ilyen ellentmondásos tapasztalatok élnek a gyermeki lélekben, melyeknek feldolgozásához idő és segítség kell.

A vizsgálat értékelése azt is kimutatta, hogy azok a gyerekek, akiknek alacsonyabb volt az önértékelésük, tehát akik általában kevésbé voltak önállóak, hajlamosabbakká váltak a meggondolás nélküli modellkövetésre. A saját magukban nem biztos gyerekek esetében egyfajta csábulékonyság volt megfigyelhető a negatív viselkedés felé. Mivel bennük a megfelelési igény dolgozott elsősorban, nem mérlegelték a viselkedésük súlyát, csak a kísérletvezető helyeslését szerették volna elérni. A gyerekek egyébként a velük azonos nemű, magas státuszú és általuk kedvelt személyek követésére készen álltak, őket utánozták a legszívesebben.

Egy felelős felnőttnek kinéző bántalmazót hamarabb követtek a bántalmazásban, mint egy lecsúszott és mosdatlannak tűnő felnőttet, és hamarabb követték az ismert nevelőjüket, mint egy ismeretlen felnőttet.

A kísérlet alapján kijelenthetjük, hogy a gyermekek önértékelése döntő lehet arra nézve, hogy mennyire válnak agresszió elkövetőivé vagy áldozatává, ami lényegében ugyanannak az éremnek a két oldala. Az áldozattá válás és az erőszak egyaránt egy nem reális kapcsolat az emberek közötti viszonyok valódi értelméhez és céljához. 

A magukat értékesnek és fontosnak tartó gyerekek ritkábban vetemednek erőszakra, még akkor is, ha maga a felnőtt ad erre mintát…

Indexkép: Depositphotos.com