„Ne haragudjatok, hogy késtünk, de Peti pont indulás előtt jött rá, hogy meg akarja enni az ebédje maradékát, Sári pedig közben elkezdte nézni a Jégvarázst, és azt nem szabad a közepén kikapcsolni” – egyre gyakrabban hangzanak el hasonló szülői szabadkozások. A kortárs gyerekeket nevelő szülők pedig egyetértően bólogatnak, de azért némelyekben még fel-felmerül a kérdés: tényleg rendben van, hogy egy család, vagy akár idegen felnőttek ilyen szinten alkalmazkodjanak egy gyerek kívánságaihoz?
 

Az észrevétlen határsértés

Kezdetben még olyan egyszerű. A babát megetetjük, ha éhes, tisztába tesszük, ha szükség van rá. Nem hagyjuk direkt, „nevelési célból” sírni, és száz százalékosan kiszolgáljuk, hiszen ő maga erre értelemszerűen képtelen.

Az évek pedig telnek-múlnak, és egyre több gyereket később sem hagynak sírni. Hiszen hogyan is kényszeríthetnék este tízkor aludni, ha nem álmos? Mégis mit tegyenek, ha Túró Rudin kívül más nem ízlik neki? Miért kéne olyan programra erőszakkal rávenni, amihez nincs kedve? És hirtelen azon kapja magát a család, hogy nem látogatják meg a nagymamát, mert a gyereknek épp nem fűik a foga hozzá, a szülők nem tudnak egymással két összefüggő mondatot váltani, mert a kicsi féltékeny lesz, és még az alsó tagozatos is majdnem egy csecsemő szintjén van kiszolgálva.
 

A határok nélküli gyerek szenved

A szülők azt hiszik, ezzel jót tesznek a gyereknek. Nem akarják túlszabályozni, azt szeretnék éreztetni vele, hogy számít a véleménye. Nem mindegy azonban, hogy mennyi idősen, milyen területen, és mekkora mértékben van beleszólása a saját és a családja ügyeibe.

Jó, ha egy 3 éves dönthet abban, hogy a rózsaszínű vagy a lila pólóját szeretné-e felvenni az óvodába – de az már nincs rendben, ha télen is kis szoknyát akar húzni, vagy ha édesanyja öltözködését hasonló módon alakítja. Természetes, ha az alsó tagozatos maga dönti el, mi szeretne lenni farsangon – de ha az esemény előtt egy nappal meggondolja magát, akkor nem az a jó szülő, aki lóhalálában új jelmezt szerez be, hanem aki megtanítja neki, hogy ezt a békát most le kell nyelnie.

S hogy ez miért probléma? Mert a gyerek maga is a határokat keresi, amelyekbe belekapaszkodhat, és ha nem találja őket, nem boldog lesz, hanem frusztrált: „Az a gyerek, aki így nő fel, folytonosan keresni kényszerül a határokat, hiszen azok a végtelenségig kitolhatók. Nem érzi magát biztonságban, ezért szorongani fog, amitől még jobban magához láncolja a szülőt. Nem lesz képes megnyugtatni saját magát, mindig a szülőt igényli, nem tud önállósodni, a korának megfelelő mértékben és módon” – írja Deliaga Éva gyermekpszichológus.
 

Adjuk meg neki a korának megfelelő önállóságot!

Önállóságot abban, amire valóban érett, a korát meghaladó döntési helyzeteket azonban vegyük le a válláról.

Nem kell mindenben kikérni a véleményét. Ne kérdezzük meg tőle, van-e kedve fürdeni menni, vagy meglátogassuk-e hétvégén a nagyszülőket. Olyat is egyre gyakrabban hallani, hogy a gyerek választotta ki, melyik óvodába járjon – ez is egy olyan téma, ahol a választás felelőssége egyértelműen a szülőt kellene, hogy terhelje.

A pszichológus szerint az ilyesmi helyett inkább a korának valóban megfelelő önállóságot kellene erősíteni a gyermekben. Hogy képes legyen egyedül enni, öltözködni, a holmiját rendben tartani.

A kapcsolat, higgyük el, nem romlik meg attól, ha a szülő nem ugrik az első szóra, a gyermek azonban rengeteget profitál abból, ha idejében megtanulja az indulatait kontrollálni. A szülő pedig végre nem rabszolgává válik, hanem egy olyan biztos ponttá, aki irányt mutat, és bármi is történik, képes a gyereket megtartani.

Kapcsolódó cikkeink:

• Korlátok nélküli generáció: gyerekek, akinek még senki nem mondott ellent
• A semmilyen korlátot nem állító szülő éppoly félelmetes a gyerek számára, mint a mindent szigorúan büntető
• 7 ok, amiért a szigorú nevelés tesz a legjobbat a gyereknek
• Honnan tudhatod, hogy gyermeked alkalmas önálló döntéseket hozni?

Kép: Myriams-Fotos / pixabay