Miért kerget az őrületbe a gyerekem, ha ő a legnagyobb boldogságom?

Kercsó Dorottya - 2018-11-28
Napjainkban, a közösségi média és a kötelező pozitív gondolkodás korában egyre több anya teszi fel magának a kérdést: velem van a baj, hogy az életem a gyerekeimmel nem csak a rózsaszínű csillámpónikról szól, ha gyakran szeretnék egyedül lenni, ha néha egy-egy fárasztóbb nap végén már a tükörbe nézni is szégyellek? Mindenki más jobban csinálja, mint én?
Miért kerget az őrületbe a gyerekem, ha ő a legnagyobb boldogságom?

Este tíz óra van. Elmondhatom, hogy ma ügyesen rendeztem az estét: a kisiskolás gyerekeim már fél órája alszanak. (Igen, fél tíz nálunk jónak számít.) Meleg vacsora volt, amit az utolsó falatig megettek. (Hoztam a munkahelyemről bolognai spagettit. Az egyetlen olyan étel, ami nem cukros, és mindketten szeretik.) Nem volt hiszti a leckeíráson. (Kivételesen az egészet megírták a napköziben.) Meséltem is mindkettőnek (Közben a nagyot ki kellett küldenem, mert ismét felsorolta összes csúnya szót, amit ismer, amikor pedig visszaengedtem, a kicsi fejen állt, és ahogy eldőlt, hátba vágta.) Végül összebújtunk hárman a franciaágyon, és arról már tényleg igazi Instagram-kompatibilis képet lehetett volna készíteni.

Emlékszem, amikor megszületett az első gyerekem. Boldogság, hormontúltengés, babaillat. Mindent elolvastam a válaszkész nevelésről, a korai kötődésről, a gyerekek érzelmi biztonságáról. Ha voltak is rossz érzéseim, ha szenvedtem is a kialvatlanságtól, ha untam is az igény szerinti szoptatást, letagadtam, magam előtt a leginkább: anya vagyok, imádom őt, ő az életem, nem gondolhatok semmi negatívra vele kapcsolatban. Hallottam közben a játszótéren anyákat panaszkodni a gyerekeikre, vagy láttam, amikor türelmetlenek voltak velük, nekem pedig a szívem szakadt meg: hittem, hogy nálunk ilyesmi soha nem fordulhat majd elő.

Az évek pedig teltek, és bizony egyre gyakrabban fordult elő mégis.

A mi családunk nem található meg az Interneten. A férjem nincs fent egyetlen közösségi oldalon sem, én igen, de a gyerekekről én sem tettem fel soha egyetlen árva képet sem. Így inkább hitetlenkedve néztem azokat az ismerősöket, akik, miközben naponta többször üvöltik le nyilvánosan a gyereküket, és akik mást sem tudnak tenni élőben, mint rájuk panaszkodni, miért tesznek fel a Facebookra mosolygós családi képeket, amelyeken úgy tűnik, mintha szeretnék a gyereküket. Vajon melyik énük az igazi?

El kellett telnie egy kis időnek, mire megértettem, hogy igazi mind a kettő. Hogy szeretheti valaki attól még nagyon a gyerekét, hogy néha kikészül tőle. Még akkor is nagyon szeretheti, ha időnként elítélendő módon reagál rá.

Yuval Noah Harari Sapiens című könyvében egy érdekes vizsgálatot ismertet a gyermekvállalás és a boldogság összefüggéséről. Ha azt kérnék tőlünk, mondjuk el, mi a boldogság, valószínű, valami olyat válaszolnánk, hogy az az állapot, amikor az életünkben több az öröm, mint a szomorúság. Kicsit lecsupaszítva, amikor több a kellemes pillanat, mint a kellemetlen.

Nos, kutatók arra kértek kisgyerekes szülőket, hogy 15 perces lebontásban jegyzeteljék le egy napjukat. Az eredmények azt mutatták, hogy a gyereknevelés mindennapos feladatai bizony korántsem túlnyomórészt boldogítóak: a pelenkacsere, a hisztikezelés, a fegyelmezés, a folyamatos rendrakás, a küzdelem az etetéssel és az altatással – úgy tűnik, a gyerekes szülő élete inkább szenvedés, mint öröm. Mégis, mindegyik megkérdezett egyértelműen azt állította, hogy életében a gyermek jelenti a legnagyobb boldogságot.

Hazudtak volna az alanyok? Akár úgy, hogy saját magukat is becsapták? Ez igen valószínűtlen. Egy szülő életében – normális esetben – valóban a gyerek a legfőbb boldogságforrás. A boldogság ugyanis minden bizonnyal nem azt jelenti, hogy többet örülök, mint szomorkodom vagy bosszankodom, hanem valami sokkal mélyebbet – hogy megtaláltam az életem célját, és megyek benne előre. A szülők életének pedig célt ad a gyermek – többségüknek sokkal inkább, mint a munkahelyi előrejutás vagy bármilyen egyéb magasztos eszme.

Ha legközelebb ránézel egy tökéletes családi képre az Instagramon, vagy elolvasod egy született anyuka ujjongó blogbejegyzését arról, milyen fantasztikusan sikerült a mai napja (is) a gyermekeivel, közben pedig benned az enyhe émelygés vetekszik az irigykedéssel, a szégyennel és a kétellyel, tudatosítsd magadban: nekik is megvannak a maguk harcai. Ugyanazok, mint neked. Te is szereted a gyerekeidet. Ugyanúgy, mint ők.

A szeretet és a „mindenből elegem van” érzés ugyanis teljesen jól megfér egymással egy szülőnél.

Indexkép: Pixabay

 

Közösségi hozzászólások:
© 2004-2020 Családi Háló Közhasznú Alapítvány - minden jog fenntartva.
Ügynökségi értékesítési  képviselet: Adaptive Media