Ahogy telnek a második terhesség hónapjai, és közeleg a szülés, egyre több anyában merül fel a kétely: valóban jó ötlet volt kistestvért vállalni a már meglévő gyerek mellé? Főleg akkor kínzóak a kérdések, ha még az első is kicsi. Jut-e vajon majd mindkettőre elég idő, figyelem? Mi lesz, ha féltékeny lesz? Ha haragudni fog ránk, a szüleire, amiért ezt tettük vele? Hogyan fogja elviselni, hogy jön valaki, aki letaszítja az eddig megszokott kitüntetett helyéről a családban? És vajon mi, a szülei képesek leszünk-e elég szeretetet adni mindkettejüknek?

Ez utóbbi kérdésre megnyugtatóan lehet válaszolni. Igen, képesek leszünk. A család bővülésével a szeretet nem elfeleződik, hanem megduplázódik. Az család eddigi egyetlen szeme fénye is hamar megszokja majd, hogy ezentúl többen osztoznak ugyanazon a pozíción. 3 év alatti korkülönbség esetén valószínűleg nem is fog emlékezni arra, hogy volt idő, amikor egyedül volt.

Ugyanakkor az is igaz, hogy számtalan dolognak búcsút kell majd mondani, amikor négyfősre bővül a család. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek az időszaknak szépségei, de mindenkinek jobb, ha tisztában van vele, mire vállalkozik, mielőtt belevág a nagy kalandba:

1. Búcsú a naggyal töltött nyugalmas időtől

Közös hancúrozás kettesben vagy hármasban, elmélyült séta levélgyűjtéssel és a fűszálak vizsgálgatásával, órákig tartó kézműveskedés – ezektől már a várandósság alatt vegyél nyugodtan könnyes búcsút. Ha szerencsétek van, jó alvó lesz az újszülött baba, de néhány hónap elteltével, amikor már sokat lesz ébren, nem lesz annyi időd a nagyra, mint korábban. Sok kisgyerek a testvér születése miatt szokik le az indokoltnál jóval hamarabb – akár már 3 éves kora előtt – a délutáni alvásról: rájön, hogy így legalább tud lopni magának egy kis osztatlan figyelmet, hiszen a baba ekkor mindig alszik. És sok szülő ugyanilyen okból engedi is mindezt, mert úgy látja, a nagynak nagyobb szüksége van a szüleivel való tartalmas időtöltésre, mint az ebéd utáni szunyókálásra.
Kép: zilaseger/Pixabay

2. Búcsú a magánélettől

Az első pont logikus következménye. Állítólag léteznek családok, akik olyan fantasztikusan összehangolják a gyerekeik alvását, hogy délután is és este is mindkét gyerek időben ágyba kerül, de ez nem mindenkinek jön össze. A többségnél nem egyszerre lesznek álmosak, a kicsi később alszik el este, mire pedig stabilan rászokna az ebéd utáni pihenőre, a nagy éppen leszokik róla. A többgyerekes anyák jelentős része este a gyerekekkel együtt ruhástul alszik be, ami azt jelenti, hogy az egyedül vagy a párjával kettesben ébren töltött órák száma minimálisra csökken.

3. Búcsú az elvektől

Szent meggyőződésed, hogy a képernyő árt a gyereknek, ezért tízéves kor alatt ilyesminek a közelébe sem lenne szabad engedni? Úgy gondolod, a szoptatás magánügy, és mindenki szervezze úgy az életét, hogy ezt otthon intézze? A gyerek kiegyensúlyozott fejlődéséhez elengedhetetlen a változatos, meleg vacsora? Igazán nem nagy ügy rendet tartani kisgyerek mellett, csak meg kell tanítani arra, hogy pakoljon el maga után? Talán igazad van, talán nem – de hogy többgyerekes anyaként ezeket az elveket nem fogod tudni tartani, az garantált. A nagy nem fog otthon ülni egész nyáron, hogy neked ne a játszótéri padon kelljen a kistestvérét megetetni, még a kétnaponkénti főzést is nehéz lesz megszervezni, ami pedig a rend fogalmát illeti – az valószínűleg új értelmet nyer majd.

4. Búcsú az alvástól

Ez az, amit visszatekintve sokan nem értenek, hogyan élték túl. Egy rossz alvó gyerek is alaposan meg tudja viselni a szülei idegrendszerét, de néha azért a legreménytelenebb eset is álomba szenderül, és akkor az elgyötört anyja is le tud pihenni egy rövid időre. Két gyerek esetében azonban igen gyakori, hogy felváltva sírnak egész éjjel (vagy egyszerre. Az se jobb). Sok szülőpár dönt ilyenkor úgy, hogy inkább külön alszanak, egyikük az egyik gyerekkel, másikuk a másikkal – és most nyugodtan visszautalhatunk a 3. pontra, ugyanis máris megdőlt a „mindenkinek a saját szobájában a helye, a szülői ágy a gyerek számára tabu” kezdetű elv is.
Kép: PublicDomainPictures/Pixabay

+ 1: Van fény az alagút végén

Máig emlékszem arra az évekkel ezelőtti nyári délutánra a Duna-parton. Az akkor négy- és kétéves gyerekeim kavicsokat szedegettek a kisvödrükbe. Mi a férjemmel kicsit távolabb ültünk tőlük. Néhány perc múlva villámcsapásként ért mindkettőnket a felismerés – mi most éppen beszélgetünk. Mint két felnőtt, viszonylagos nyugalomban, anélkül, hogy egy mondatot negyedik nekifutásra tudnánk csak befejezni. Utólag belegondolva nem is kellett erre az időre olyan rettenetesen sokat várni. Az ezt követő négy évben szép lassan visszaszoktunk az alvásra, a tartalmas, mindenki számára élvezetes programokra, a nagy beszélgetésekre – immár a gyerekekkel együtt, hiszen elég nagyok már hozzá. Valami persze örökre megváltozott, de az élet csupa változás. Hazudnék, ha azt mondanám, minden pillanat könnyű volt, de egy biztos: megérte. És bármikor újra kezdenénk.

Indexkép: moonpie/Pixabay