Leszögezem, nem vagyok az a típus, aki a gyereknevelés témájában folyamatosan megmondja a tutit. Nem hiszem, hogy tökéletes anya lennék tökéletes gyerekekkel, és elég reálisan látom az általam elkövetett hibákat éppúgy, mint az ő jellembeli gyengeségeiket. A pszichológus szavaival azonban száz százalékban egyet értek.

5 és 7 évesek a gyerekeim, és órákat játszanak egyedül a házunk mögötti elkerítetlen füves területen. Vagyis dehogy egyedül: mindig vannak nagyjából tízen, de a legidősebb is csak 13 éves. Ha vizet vagy pulcsit szeretnének, beszólnak az ablakon, aztán mennek a dolgukra. Megtehetik, a szabadidejük ugyanis egyáltalán nincs betáblázva: a nagyobbik iskolaidőben hetente egyszer jár focizni, ezt leszámítva legfeljebb a hétvégi családi kirándulások állhatnak a bandázás útjába.

Miért engedem szabadjára a gyerekeimet?

Röviden azért, mert így érzem helyesnek. Hosszabban kifejtve a következők miatt:

1. Mert megbízhatok bennük

A korlátok, amelyek eléjük vannak állítva, nagy mozgásteret biztosítanak nekik - így azokat nem lépik át. Tudják, hogy a ház mögül nem mehetnek el, úttestre nem léphetnek, ha valakihez átmennek, szólni kell, és ezt eddig mindig betartották. Tisztában vannak vele, hogy a bizalmat el is lehet játszani, és nem szívesen kockáztatják meg ennek a lehetőségét.

2. Mert ismerik a saját korlátaikat 

Fantasztikus látni, hogy maguk is meg tudják állapítani, meddig mehetnek el. Az iskolába például nem szeretnének egyedül menni, pedig megengedném, mert nem kell úttesten átkelni (nem Magyarországon élünk, itt már a kicsi is iskolába jár). A nagyobbiknak felajánlottam párszor, hogy egyedül maradhat, amíg a kicsivel kiugrom a sarki boltba, de csak egyszer élt a lehetőséggel. Semmilyen irányból nem nyomva őket olyan tempóban önállósodhatnak, ahogyan nekik megfelel.

3. Mert a bizalom szárnyakat ad 

Ha két-három évesen a fiam magas mászókára ment fel a játszótéren, nem azt visítottam, hogy „Leesel!”, hanem azt, hogy „Ügyes vagy, meg tudod csinálni!”
Soha nem is esett le sehonnan. Egyetlen alkalommal jártunk a baleseti sebészeten, akkor is azért, mert az ujjára csukta a kaput. Később a legjobb barátnőm azt mondta, talán ha ő is így állt volna a fiához, most sokkal bátrabb gyerek lenne. Hogy így van-e, nem tudom, de jól esett. A lányomnak ellenben soha nem voltak ilyen ambíciói, lásd 2. pont.

4. Mert így tudom őket biztonságban 

Elsőre talán furcsának tűnhet, pedig sajnos elmúlt már az az idő, amikor a szülő biztos lehetett benne, hogy amíg a gyerek a négy fal között kuksol, baj nem érheti. Miközben sokakat még felsős korukban is kísérnek a három saroknyira lévő iskolába, és nem ritka az olyan nagykamasz, aki még soha életében nem ült egyedül tömegközlekedési eszközön, a szülők többségének fogalma sincs róla, mit csinál, kivel beszélget gyermeke az interneten. Meggyőződésem, hogy annak, hogy a neten rájuk talál valamilyen perverz alak és zaklatni kezdi őket, sokkal nagyobb a veszélye, mint annak, hogy az utcáról csalja el őket, főleg, hogy sokan vannak, és egymásra is vigyáznak.
Ők nem interneteznek, nem érnek rá. Ebből a szempontból kicsit tartok a téltől, de a számítógép a nappaliban van, a telefonért való könyörgésnek pedig egyelőre sikeresen állok ellen. (Mi szüksége van vajon a 7 évesek egy részének okostelefonra?)

5. Mert így tanulnak a legtöbbet

Nézem őket az ablakból, milyen ügyesen simítják el a nézeteltéréseket, senki nem csap oda a másiknak, és bár mindenki emelt hangon beszél, visításnak nyoma sincs. Itthon folyamatosan verekednek, perlekednek, percenként árulkodnak, de ha nincs ott karnyújtásnyira Anya, hogy megoldjon minden problémát, meglepő módon sikerül maguknak is. A különböző korú gyerek sokat tanulnak egymástól (és nem csak rosszat, sőt, azt a legkevesebbet): a kicsik a jó értelemben vett „nagyos”, komoly viselkedést, a nagyok pedig a törődés örömét.

6. Mert a nehézségek elől nem elszaladni kell, hanem megtanulni kezelni azokat 

Ezzel most valószínűleg nem mindenki fog egyet érteni, de meggyőződésem, hogy a világnak ez a fele nem lett veszélyesebb hely az elmúlt évtizedekben. Vannak persze olyan dolgok, amelyeket a mai gyerekeknek már nem lehet: például az úttest közepén focizni, de a „cukros bácsik” elleni védekezést régebben is a gyerekek felvilágosításával és nem a lakásba zárásukkal oldották meg.
Ez a téma amúgy is elég nagy érzékenységet követel, az én gyerekeimnél olyan „jól” sikerült a felvilágosítás, hogy egy időben minden felnőttben potenciális gyerekrablót láttak. Nem állt szándékomban rájuk ijeszteni, de azóta is kimondottan bizalmatlanok minden idegennel szemben, ami okoz néha kellemetlen perceket, de alapjáraton örülök neki.

7. Mert valódi gyerekkort szeretnék biztosítani nekik 

„Bezzeg én a te korodban fociztam a téren, te pedig a  gépet nyomkodod egész nap!” – fakadnak ki a szülők a gyermekeikre, majd nem engedik ki őket focizni, mert veszélyes. Mindannyian tudjuk, hogy a lakásban, a számítógép társaságában töltött éveket nem lehet gyerekkornak nevezni, mégis gyakran mi magunk állunk túlzásba vitt féltésünkkel a valódi élmények útjába.

Ezekkel a sorokkal senkit sem felelőtlen magatartásra szeretnék buzdítani. Mindenki maga ismeri a gyerekét és a környéket, ahol él. Inkább elgondolkodtatásnak szántam az írást: biztos, hogy a rövid póráz a gyerekek hosszú távú érdekeit szolgálja? Biztos, hogy mindig a sarkukban kell lennünk, hogy a nehézségeket ott helyben meg tudjuk oldani helyettük? Tényleg akkora probléma, ha alkalomadtán a saját hibáikból tanulnak? Egyáltalán: biztos az, hogy nem képesek többre, mint amennyit kinézünk belőlük?

Hogy szoktam-e értük izgulni? Igen. Ha nem hallom a hangjukat a nyitott ablakon át, mindig kimegyek megnézni, mi a helyzet. Ám az első bekezdésben említett interjúban elhangzott az is: a jó tréner elkapja a tornászt, amikor zuhan, de nem fogja végig a nyújtón. Hogy sikerül-e ennek szellemében átvezetnem őket a felnőttkorba, nem tudom, mindenesetre igyekszem.

Kép: StockSnap / Pixabay