Ezek között vannak olyan - manapság népszerű - irányzatok, amelyek azt sugallják, hogy hagyni kell a gyereket kibontakozni, csak abban kell korlátozni, ami számára veszélyes lenne, és elég csak az alap, jórészt fizikai szükségleteinek kielégítése, valamint a megfelelő körülmények biztosítása. 
Hogy mik az ilyen szabadelvű hozzáállásnak a következményei, arra fogok még utalni az írásomban.

Én azt javaslom, hogy induljunk abból, hogy egy adott életkorú - 0-6 éves - gyermeknek mik a valós - elsősorban lelki - szükségletei, amikre szülőként reagálni kell/érdemes.

A születéssel a gyermek fizikailag ugyan külön válik az anyjától, de lelki értelemben ez egy hosszabb és fokozatosabb folyamat.
A gyermeknek nincs még tudása, tapasztalata se önmagáról, se a környezetéről, nincsenek se fizikai-, se lelki én-határai. Nem érzi, nem tudja, hogy hol „végződik ő” és „hol kezdődik” a világ.
Még az érzékelése sem specializálódott olyan módon, mint egy felnőtté: külön szervekhez kapcsolódóan – legújabb kutatások igazolták, hogy pl. egy kellemes hang élmény kelthet akár ízérzeteket is benne.
Kicsit olyan, mintha az egész kis lény egyben „egy érzékszerv” lenne. Ezért nagyon fontos, hogy a szülő - elsősorban az anya, de az apa is - közel legyen hozzá fizikailag is, lelkileg is. Fontos, hogy ez a kontaktus legyen finom, „meleg”, minél több „bőr-bőr” kapcsolat, sok ringatással, simogatással, énekléssel. Ezzel lehet a kicsi számára fokozatossá és finommá tenni az átmenetet a méhen belüli és méhen kívüli világ között.
A másik lényeges, ami ebben a korszakban dől el a babában, hogy mennyire van biztonságban. Azt kell, hogy érezze: minden szükségletét akkor és úgy elégítik ki, amikor és ahogy szüksége van rá. Itt sokkal nagyobb szerepe van az anyai/szülői megérzésnek, odafigyelésnek, mint bármilyen elméletnek. Ha ezt megtapasztalja, azzal az az élmény rögzül benne, hogy „a világ – akit elsősorban az anya jelent neki - megbízható”.
Ez az alapélmény egész életében elkíséri, tudattalanul is, és ezzel az attitűddel kezd majd el kapcsolódni másokhoz: bizalommal, vagy bizalmatlanul.

A második szakaszban (kb.: 2-4 életévben) ügyesednek, járni, beszélni kezdenek, és bár a biztos bázist még mindig a szülők jelenti, de óvatosan elkezdik felfedezni a világot.
Kicsit eltávolodnak, kísérleteznek – pl. százszor ledobják a tárgyakat, hogy megbizonyosodjanak, hogy mindig lefelé esnek -, aztán visszatérnek a szülői „bázisra” egy kicsit „töltődni”. 
Egyre fontosabbá válnak a családi szokások, rituálék, amik szintén azt erősítik, hogy a világban a dolgok nyugodt, kiszámítható ritmusban zajlanak, és csak fokozatosan változnak. 
Ez az időszak abból a szempontból is fontos, hogy itt kezdenek kialakulni, megalapozódni a gyermek lelki én-határai is, és az alapvető (ön)kontroll funkciói is. Itt nem csak a szobatisztaságra gondolok, hanem arra is, hogy: abból, ahogy a szülő viszonyul hozzá –mennyire következetes, nyugodt, bizalommal, szeretettel teljes, de határozott -, attól függően lesz a gyermek én-határa, és ezzel együtt a majdani énképe is szilárd, (ön)bizalom-teli, elégedett, határozott.
Kicsit másként kifejezve: a szülő, ilyenkor (is) egy tükör, amiben a gyermek szemlélve saját magát, úgy fog magára tekinteni, és úgy fog majd bánni is saját magával felnőttként – olyan lesz az én-képe -, ahogy ebben a „tükörben” látta.
Ebből lesz felnőttként a „szülői én-része”. Hogy ez egészséges legyen, a szülő fő feladata az, hogy biztonságos keretek között, bizalommal fokozatosan engedje a gyerek autonómia törekvéseit, kísérletezését kibontakozni.
Itt utalok vissza az elején említett „a gyereknek – szinte - mindent szabad” hozzáállás következményeire: ha nem szabunk értelmes, kiszámítható, elsősorban védő funkciót ellátó korlátokat – amikbe inkább kapaszkodni tud a gyerek, mintsem „korlátozza” - akkor kontroll-vesztett, valamint ahogy a környezete is: kiszámíthatatlan, bizonytalan, agresszív gyerekké, és majd ilyen felnőtté is válik.

A következő időszakra (4-6 éves kor) már az a jellemző, hogy a gyermek már nem csak önmagában arra vágyik, hogy képes legyen valamit megtenni, hanem arra is, hogy az valamilyen céllal történjen.
Elkezd kezdeményezni, egyedül „akarni” pl.: biciklizni, átmenni egy forgalmas úton, stb. és figyeli, hogy melyiknek mi a következménye, eredménye. Fontos, hogy „egészséges frusztrációnak” – annak viszont mindenképpen - tegyük csak ki a gyereket - a túl magas elvárások frusztrációt, a túl alacsonyak a kezdeményező készség elmaradását eredményezi -, hogy érezze: ő már képes dolgokat megtenni, vagy ha még most nem is mindig mindenre, de rövidesen képessé válik.
Ha szülők a realitások talaján maradva, bizalommal támogatják ezt a kezdeményező készséget, az egy fontos képességgé, én-erővé válik a gyermekben.

Természetesen a fentiekre akkor leszünk képesek, ha magunkban is „rendet raktunk”, nekünk is rendben vannak a fizikai- és lelki én-határaink, én-képünk, és nem „valamilyen szülővé” szeretnénk már válni, hanem önmagunkat tudjuk, merjük adni.
Ha még nem vagyunk rendben, nem segít a legjobb elmélet, vagy nevelési módszer sem, hiszen a gyermek arra reagál, amilyenek vagyunk, nem arra, amit mondunk neki. Ma már nem szégyen ebben segítséget kérni, sőt: vannak esetek, amikor egy felnőtt is csak egy megfelelő „tükörben” – terapeutában, segítőben - tud elkezdeni magára másként: reálisan tekinteni.

Fotó: janeb13/pixabay.com