Milyen eszközökhöz nyúlhatunk, ha nem tudunk kommunikálni a kamasz gyermekünkkel?

A gyerek és a szülő nem beszél egymással, a két ember egymás mellett is végtelenül egyedül van. A regényben a kialakult helyzet hátterében a fiú ADHD-s tünetei, apahiánya, a nő magánya és rejtett haragja áll, amit a fiával szemben táplál, amiért nem született könnyen kezelhetőnek.

Az anya magának sem ismeri be, hogy a fiát okolja azért, amiért a férfi kilépett a családból. Az, ami mindnyájunk számára ismerősen hangozhat – ha meghalljuk -, hogy szülő és gyermeke egyaránt csak a magáét mondja (vagy csak gondolja), és nem is igyekeznek egymás problémáit, igényeit, szükségleteit megérteni.

A szavakhoz traumák, indulatok tapadnak, és egyre gyakoribb lesz az az élmény, hogy amikor az egyikük végre mond valamit, abból a másik egész mást hall ki.

A kommunikáció a regény idejében már teljes mértékben elsorvadt, és a meg nem értettség következményeként beállt a teljes csend. A szavak csődje, hogy a szavaik talán azonosak voltak valamikor, de azok jelentése a szülő és a gyermeke számára különböző szűrőkön hatolt át és különböző jelentéseket alakítottak ki.

„Aztán jobb, ha távozom. Ha nem látszom. Ha nem látszom a képen” – monologizálja az anya. „Amikor már nem kellek, eltávolít mindenki” – teszi hozzá.
 

Azt gondolhatnánk, hogy egy kisgyerek még éppen tanulja a világot és kevés eszköze van arra, hogy kifejezze a gondolatait, tehát inkább a kisgyermekkel kapcsolatban merülhet fel a meg nem értés problémája. Ezzel szemben pont a kamasz fiúkra jellemző jobban, hogy bár már el tudják mondani az érzéseiket, igényeiket, gyakran hallgatásba burkolóznak, és a csend teljesen felemészti a kapcsolatot.

A kamaszokat nevelő szülők is gyakran némulnak el, mert sokan szégyent éreznek amiatt, hogy képtelenek kapcsolódni a gyerekhez.

A regény két szereplője tőmondatokat használ, mintha a papírnak se lenne türelme az áradó szavakhoz 

Ordít a szeretethiány, a szereplők mégsem egymáshoz fordulnak vigaszért. Nem beszélnek, hogy ne bántsák meg se egymást, se magukat, és így mindketten szabotálják a közös életüket. A meg nem értettség következménye a hallgatás, a régóta húzódó harag pedig mindkettejüket mérgezi. A regény egyes fejezeteiben olyan érzésünk támad, mintha a szülő egy bántalmazó kapcsolatban élne a saját gyermekével.

Mi is történik a gyermek kamasz korára, ha nem értünk vele szót? Milyen az, ha csak elbeszélünk egymás mellett, ha már a regényben sem akad egyetlen párbeszéd sem? Mit tehetünk, ha együtt élve a gyerekkel senki nem boldog? Hogyan értsünk szót a gyerekkel?

A regénybeli fiú befelé fordulását, saját világának megteremtését és belakását nem magyarázza meg teljesen a figyelemzavar. A hallgatása furcsa módon üzenet is, és ha üzenete nem talál célba, emeli a tétet: még mélyebben hallgat.

Eközben az anya kiég a küzdelemben és lassan feladja a hadakozást a kapcsolatért. Úgy érzi, hogy ő az a tényező, aki meggátolja, hogy a gyermeke teljes értékű emberré váljon.

Ugyanannak a történetnek a szereplői, mégis mindketten máshogy értelmezik azt, és mint a párhuzamos egyenesek, sosem találkoznak egymással. Kerülgetik egymás egóját, és várják, hogy a mindent Megíró valahogy megoldja a sorsukat.

Mit lehet tenni, hogy életünk a kamasz gyerekkel ne két különálló világ néma harca legyen? Ismerősnek hangzik valahonnan a történet?

A szülő részéről óriási segítség az elfogadó, értő figyelem a gyermek minden megnyilvánulására, legyen az bármennyire érdektelennek és furcsának tűnő üzenet.

Érdemes inkább tíz dolgot kérdezni, mint egyszer ítélkezni a gyermek megélése fölött, vagy kevés információ után rögtön megoldási javaslatot tenni, ezzel gyorsan lezárva a beszélgetést. Egy-egy mondatban megjelenhet egy pluszinformáció, arra érdemes érdeklődve rákérdezni.

Jó hozzáállás az is, ha sosem vonjuk kétségbe, hogy a gyermek mit élt meg egy-egy élménye kapcsán, legyen az bármennyire más is, mint a mi megélésünk.

Ne vonjuk kétségbe az érzéseit, félelmeit, örömét és bíztassuk arra, hogy minél árnyaltabb formában fejezze ki és nevezze meg az érzéseit. Nevezzünk meg bonyolultabb érzelmeket is, mint például a hála, az ujjongás, a zaklatottság, vagy az ambivalencia. Minden érzésnek van létjogosultsága!

Értelmezzük a szavakat! Bizonyos szavakhoz, mondatokhoz óriási ellenállás tapadhat a gyermekben. A regénybeli fiú például a „muszáj!” – kifejezéssel szemben alakított ki teljes elzárkózást, mert azt élte meg, hogy amikor a felnőtt nem tudja megindokolni a kérését, ehhez a mindent lezáró szóhoz nyúl és fegyverként forgatja azt.

Bővítsük a tőmondatokat, tegyünk hozzá a hallottakhoz egy jelzőt vagy egy határozót, akár kérdés formájában is...

Ha a gyermeknek (a regényben figyelemzavarral küzd a szereplő) speciális érdeklődési területe van, mélyüljünk el benne. Ki tudja, milyen mélységben tudunk összetalálkozni a gyermekünkkel, akár a dinoszauruszok fajtái területén, a római katonák tógaviseletében vagy a mozdonyok típusainak felismerésében.

Segíthet a kötődő-kommunikáló kapcsolat elérésében a kiszámíthatóság, a rutinok betartása, amiben juthat idő a beszélgetésre is. Könnyebb úgy elindítani a beszélgetést, ha például minden este van egy kis beépített beszédszünet a vacsora és a lefekvés között.

A hallgatag kamaszokkal való beszélgetés elérésének nagy trükkje az egyértelmű kommunikáció. Ebben a beszélgetési stílusban nem kap helyet a homályos célzás vagy utalgatás, amit sok kamasz egyszerűen nem ért. A nyílt, egyértelmű kérések könnyebben találhatnak meghallgatásra, mint a „meg kéne csinálni valamikor” kezdetű mondatok.

Szintén segíti az értő beszélgetést, ha a szülő minden kérését megindokolja, és nem várja el a kamasztól, hogy azokat magától tudja. Tudhatná, de nem tudja…

A Falaink című regény szívfájdítóan pontos megjelenítése az anya és fia közé épített fal átjárhatatlanságának, melynek téglái az apahiány, a düh, a szégyen, a harag, a mentális probléma felbukkanása… Ne építsünk fel hasonlót!

Indexkép: Depositphotos.com