A szót – fejlesztés – régen csak a szakemberek használták, csak olyan gyerekek esetében, akik valamilyen képességükben elmaradtak társaiktól. Ma már nem csak szakképzett hozzáértők fejlesztenek, hanem jóformán mindenki és minden.  Ez persze kiváló iparág, a játékgyártók, fejlesztőközpontok, játszóházak igyekeznek megnyergelni, hogy mindannyian a legjobbat szeretnénk megadni gyermekünknek – és ez többnyire sikerül is nekik.

Az üzletben azt a játékot, melyen nincs legalább három, a játék által fejlesztett terület felsorolva, hanyag mozdulattal dobjuk félre, mert az a kacat „nem tud semmit”. Szülők az interneten és a különböző fórumokon kétségbeesetten keresik, hogyan lehetne fejleszteni gyermekük mozgását, beszédét, ismereteit, ügyességét, mert az oviban „nem csinálnak semmit”. Otthon pedig temérdek játékkal traktáljuk csemeténket, hiszen különben „nem csinál semmit”. Pedig a legtöbb esetben éppen ez a „semmi” a legeslegfontosabb, a gyermek fejlődését a legjobban szolgáló „valami”.

„A játék a kisgyermekkor legfontosabb és legfejlesztőbb tevékenysége (…) a kisgyermek elemi pszichikus szükséglete, melynek mindennap visszatérő módon, hosszantartóan és lehetőleg zavartalanul ki kell elégülnie (…) így válhat kiemelt jelentőségű tájékozódó, a pszichikumot, a mozgást, az egész személyiséget fejlesztő, élményt adó tevékenységgé.” – Az Óvodai Nevelés Országos Alapprogramja így nyilatkozik a játékról. Nem mindegy azonban, mit tekintünk valódi játéknak.

Ha már kicsi korában körberakjuk egy kisebb játszóháznak is elegendő tárggyal a csemeténket, nem fejlesztjük, sőt, épp az ellenkező hatást váltjuk ki. Természetesen minddel egyszerre szeretne játszani, erre azonban két kicsi kezével képtelen, így feszültté, zavarttá válik.

• Egy nyugodtabb gyermek ettől csak bizonytalankodva ül majd, esetleg rakosgatja ide-oda a játékokat, zavara nőttön-nő, ahogy csillogó szemünket látva felméri, várunk tőle valamit.
• Egy hevesebb temperamentumú társa viszont keresni fog valami szórakoztatóbbat, amivel levezetheti frusztrációját, mint például az összes játék egymásra borítása, vagy fékevesztett szaladozás fel és alá a lakásban.

Végső soron egyik megoldás sem viszi előre a gyermeket, az új szuperjáték pedig – korábbi társaihoz hasonlóan - bánatosan landolhat a számtalan kosár, tároló, doboz, vagy fiók egyikének mélyén.
Ha a fenti jelenetek bármelyike rendszeressé válik, a szülők egyre jobban elkezdenek aggódni – újabb és újabb „fejlesztő” címkével ellátott játéktárgyak kerülnek a házba, amelyek csak még tovább növelik a „problémát”, hiszen a kis megajándékozott ugyanúgy nem tud ezekkel mit kezdeni, mint a korábbiakkal.

Persze lehet, hogy megpróbálja – a zenélő, forgóelemes, állatfejes kockákból három már éppen egy klassz torony lehetne –, de mi szülők hajlamosak vagyunk ragaszkodni a rendeltetésszerű használathoz. Ezért ha valóban szívből, a saját elképzelése szerint játszani kezd, kivesszük a kezéből, hogy megmutassuk, hol kell megnyomni azt a kockát, hogy zenéljen. A gyermek egyre frusztráltabb lesz, ahogy folyton azt tapasztalja, hogy valamit rosszul csinált, és viselkedése az ilyen helyzetekben – temperamentumától függően – szorongó, görcsös, vagy épp fékezhetetlen, agresszív lesz. Ha pedig állandósul ez az állapot, ott már valódi viselkedészavarról beszélhetünk. Itt lépnek képbe a fejlesztésre szakosodott játszóházak, foglalkoztatók.

Hogy hogyan lehet elkerülni ezt a spirált? Hagyjuk a gyermekeinket játszani. Adjunk neki tárgyakat, de egyszerre ne túl sokat, kicsinyeknek maximum kettőt, hármat! Életkortól függően persze lehet több, amikor már maga tudja elvenni, ami őt érdekli. Ügyeljünk rá, hogy polcai átláthatók, szellősek és számára elérhetők legyenek, így fog tudni választani. Az elvett játékkal pedig hagyjuk, hogy ő maga döntse el, mit játszik.

Ha a buborékfújó pisztoly szerinte inkább apa fúrójára hasonlít, hát hadd szerelje meg vele a lakás összes bútorát. A baba cumisüvege pedig lehet, hogy inkább egy parfüm, hát hadd nyomkodja be a tetejét buzgón sziszegve, képzeletében tetőtől talpig beillatozva magát. Ha az építőjáték kockái ennivaló falatkák, amit felszolgál nekünk, eszünkbe ne jusson építeni belőle – szépen „együk meg” a kiváló fogást és dicsérjük meg a kis szakácsot. A legjobbat azzal tesszük, ha hagyjuk másképp használni a játékokat, mint az előírt menet – és ez még nem minden.
A lakásban fellelhető tárgyak bármelyikéből lehet játék, ha engedjük gyermekünknek, hogy felfedezze a benne rejlő lehetőségeket. Hadd játszhasson mindennel, amit csak talál – az ésszerűség határain belül. Meglepődünk majd, milyen hosszasan, elmélyülten lehet játszani egy PET palackkal, egy műanyag tállal, egy fakanállal.

Ez most azt jelenti, hogy soha ne vegyünk játékot a gyereknek? Távolról sem! De ne zúdítsunk rá válogatás nélkül újabb és újabb játéktárgyakat a fejlesztés jegyében. Figyeljük őt és egyéni igényeit. Ha pedig azt tapasztaljuk, hogy a világon mindenből fúró, csavarozó, kalapács válik, esetleg minden tárgy hajszárító, sminkecset, vagy parfüm lesz gyermekünk kezében – akkor bátran megvehetjük neki a játék szerszám- vagy fodrászkészletet.

Vásárláskor azonban a gyermek érdeklődéséhez alkalmazkodjunk, ne csábuljunk el az újabb és újabb játékeszközök láttán, melyekre ügyes reklámszakemberek rikító színnel írták, hogy fejlesztő. A legjobban az fejleszti, ami érdekli és lefoglalja, a neki tetsző módon, szabadon. A fantázia használata, hogy valamiből valami más lehet – ez fejleszti igazán a kreativitást és a gyermek képességeit. Ebben rejlik a játék csodája, valódi szabadsága és - természetesen - fejlesztő hatása.

Fotó: PublicDomainPictures/pixabay