Miért esik nehezünkre, hogy magunkkal is törődjünk?

Aki szülő, az tudja: a saját igényeink bizony sokszor áldozatul esnek a gyermekeink szükségleteinek, igényeinek. Az ő igényei és a mi igényeink versengenek egymással. Ha a pillanatnyi igényeinkre hallgatva, szeszélyesen váltogatunk a kettő között, akkor a gyereknek is árthatunk, és mi is zavarodottsággal, bűntudattal fizethetünk a meggondolatlan döntésekért.

Pedig az, hogy „a szülő is legyen jól!” – fontos alapelv a gyereknevelés során. Akár kicsi a gyermek, akár nagyobbacska: ha állandóan kimerült, kiborult, agyonstresszelt anyával, apával él, akkor nehéz elképzelni, hogy olyan érzelmi kapcsolatot tapasztalhat meg, ami jót tesz neki, vagy amilyenről te magad álmodtál. Érdemes tehát megtanulni, milyen irányelvek szerint tudjuk összeegyeztetni a saját igényeinket a gyermekeinkével.

Az alapelv meglehetősen széles körben ismert: először magamat kell elég jó állapotban tartani ahhoz, hogy aztán másoknak is tudjak támaszt, keretet, meleg figyelmet, egyszerű, derűs, rendezett  hétköznapok  nyújtani.

Ez persze kétarcú dolog: lehetőséget is, meg felelősséget is ad nekünk, szülőnek. Lehetőség, mert azt jelenti: igen, szabad a szükségleteinket néven nevezni, kielégíteni, szabad segítséget elfogadni, szabad időt és erőforrást fordítani arra, hogy jó állapotban lehessünk. De felelősség is, mert azt jelenti, meg kell tanulni, hogy felnőtt és kulturált módon felelősséget vállaljunk saját szükségleteinkért – hogy mártírkodás vagy kapkodás helyett megtanuljuk néven nevezni, fontossági sorrendbe szedni az igényeinket; okosan szervezni az életet és mindent megtenni azért, hogy töltött, kiegyensúlyozott állapotba hozzuk magunkat. Hiszen felnőttek vagyunk, nem várhatjuk mástól, hogy kitalálja, mire van szükségünk. 

Na de hogyan is szoktuk ezt elhibázni?

Több lépése van ennek, és mindegyiknél ki tud siklani a folyamat. Három típushibát nézünk itt meg röviden – kérlek, amíg olvasod, fülelj befelé: te hol szoktad elhibázni, hogy a saját szükségleteidet legalább elégséges mértékben ki tudd elégíteni?

Ha pedig a cikk alatti kommentekben kiírod ezt magadból, talán te is fellélegzel egy kicsit, és mások is okulhatnak belőle. Így egy lépéssel közelebb kerülhettek a megoldáshoz – az új, mindenki jólétét jobban szolgáló szokások kialakításához.
 

1.) Nem érzem meg a szükségleteimet

A legtöbbször olyanoknál fordul ez elő, akik nagyon köteleségtudóak. Egy kicsit ötlettelen, gépies viselkedés ez: némán robotolok, mert azt hiszem, hogy ez a dolgom. Válogatás nélkül mindent a feladatomnak érzek, amit csak magam körül látok. Elhiszem, hogy „majd”, ha minden feladatot ledaráltam, „utána” jó lesz és jön valamiféle fellélegzés.

Fontos felismerni, hogy ez egy képtelen harc az idővel, amely egy nemlétező idilli jövő illúziójával csap be. Valójában a jelent kell úgy átrendezni, hogy már most nyíljanak benne terek. Ennek a kulcsát valószínűleg megtalálod a következő néhány szakaszban.

Az ilyesfajta néma robotolás egyébként komoly szenvedéssel és érzelmi károkozással is járhat. Sokan azzal jelzik a helyzetük nehézségét, hogy némán, ám drámaian tüntetnek a szenvedésükkel, vagy félig kimondott megjegyzésekkel célozgatnak. Férfifülnek viszont sajnos gyerekes és manipulatív dolog az ilyesmi, ők a tiszta beszédet szeretik – így a személyes problémából pillanatok alatt párkapcsolati feszültség lesz.

Sok nő olyasféle belső monológot darál ilyenkor a fejében, mint „ha nem vaksüket és hülye, akkor észreveszi, min megyek keresztül” vagy – ami még ártalmasabb – „ha igazán szeretne, akkor látná... tehát nem is szeret igazán”.

Ettől aztán máris lehet háromszor olyan pocsékul érezni magunkat. Rosszabb napokon ez átmegy a társunk iránti, afféle „nyuszika és a fűnyírója” típusú pocskondiázásba is. „Ha lett volna rendes neveltetése, akkor magától  is észrevenné... na de mit várhatnék attól a félkegyelmű anyósomtól... egyik kutya másik eb...”

Így mire a társ hazaér, a felesége már neheztel rá, anélkül, hogy emberünk sejthetné, mit is vétett, miközben ott sem volt, hanem a család betevőjéért dolgozott...

2.) Fontossági sorrend tévesztése és a feladathalmozás

Komoly buktató az, hogy bizony az embernek nemcsak alapszükségletei vannak, hanem egyéb igényei, vágyai is. És ezeket nehéz rangsorolni, nehéz a megfelelő fontossági sorrendet beállítani.

A legtöbb szülő, ha bármely tetszőleges időpillanatban feltesszük neki a kérdést, hogy éppen miben szenved hiányt, valószínűleg inkább két, mint egy teljes papírlapot meg tudna tölteni a listával. Az egyedülléttől az együttlétig, a totális lazulástól a fejlődésig és a tanulásig, a legelemibb dolgoktól az egészen magasrendű vágyakig. 

Ha van kedved, te is eljátszogathatsz azzal, hogy összeírod, mik az épp most nem teljesülő szükségleteid és vágyaid. Ha elkészültél, nevess egy jót a helyzet abszurditásán, aztán szépen rendezd őket fontossági sorrendbe.

Talán hallottál már arról, hogy

Abraham Maslow amerikai pszichológus rangsorba állította az emberi igényeket, szükségleteket, és azt tanítja: nagy árat fizetünk azért, ha a sorrendet összezavarjuk, ha megpróbálunk magasabb igényeket kielégíteni, amikor még az elemi szükségleteinkben is hiányt szenvedünk.  Ezért is szoktuk mondani: „a Maslow-t nem lehet becsapni”.

A rangsor élén a pillanatnyi elemi testi szükségletek állnak: az alvás, az oxigén, a megfelelő étel, a víz, a testi egészség (!). Pszichológusként én bizony gyakran találkozom azzal, hogy a szülők már ezen a szinten feje tetejére állítják a fontossági sorrendet. Gyermekágyas kismamák inkább a háztartással foglalkoznak, amíg a baba alszik („mert délután jön az Anyu és mit fog szólni”), ahelyett, hogy szépen, ésszerű sorrendben először végre nyugodtan leülnének enni, aztán aludnának, relaxálnának, ameddig csak lehet.

Kismamáknak, éjszakázó szülőknek mindig azt szoktam tanácsolni: érdemes megtanulni „üzemszerűen”, kötelességszerűen aludni: mindenekelőtt az alváshiányt pótolni. Ha nem megy, akkor érdemes elsajátítani azt a relaxációs technikát, amely szintén alfa-hullámokat produkál az agyunkban, és éppoly pihentető, mint az alvás. Az immunrendszerünk, a hangulatunk, az emberi kapcsolataink, a közérzetünk, a gyerekünk érzelmi életminősége, lelki egészsége – bizony sok függ attól, hogy egy szülő kipihent és derűs tudjon lenni.

És persze van kivétel, van, hogy „becsapjuk a Maslow-t”. Én magam is emlékszem arra az érzésre, hogy ha egy fél napot nem tölthetek el a könyvtárban az imádott könyveimmel, akkor azt fogom érezni, hogy az egész bölcsész, értelmiségi énem meghalt, a lényem fele odalett. Az anyasággal járó énvesztéssel egy későbbi sorozatunkban foglalkozunk. Az viszont fontos, hogy legyünk tudatosak: ha most „csalok”, akkor valahol majd kompenzálnom kell.

Ha fontossági sorba állítjuk az igényeinket és vágyainkat, arra is hamar rájövünk, hogy irreálisan sok igényt, tervet és feladatot halmoztunk magunkra. Jó sok stresszhormontól megszabadulunk, ha ezek egy részét elengedjük az ablakon át a következő szellőztetéskor. Talán majd egy-két év múlva eljön az ő idejük is, addig viszont sikerült a család érzelmi életminőségét állítani a középpontba és ez biztosan jó döntés.

Ha ezer feladatban és szerepben próbálsz jelesre vizsgázni, ha a kilencedik unokatesónak is valami jó bonyolult tortát akarsz sütni a szülinapjára; ha éjfélig gyártod az adventi kalendáriumot, „mert biztos jobb a gyereknek, ha saját magam készítettem, mint ha bolti”, ha szülés után három héttel már popsira gyúrsz heti négyszer, mert elhitted, hogy ezen múlik a házasságod; ha a nagyobb gyerekednél SZMK-s szülőnek jelentkeztél, mert olyan ciki, hogy senki nem vállalja el; ha egy kicsit azért bedolgozol a munkahelyedre is, mert hát otthonról lehet csinálni; ha szent célod, hogy hat év alatti gyerekekkel úgy nézzen ki a lakás, mint egy patika nyitás előtt, és legyen minden nap frissen főzött meleg étel, mert nagyanyád is úgy csinálta...

hát ebből sokszor csak az jön ki, hogy loholsz, kapkodsz és kizsákmányolod magad, ideges leszel és ezzel végül a legfontosabb kapcsolataidat terheled meg.

Így végül a gyerekek legelemibb érzelmi igényei esnek áldozatul a helyzetnek: az olyan végtelenül egyszerű, de rettentően fontos megélések, hogy „suli után Anya értem jön, puszit ad, hazasétálunk, beszélgetünk.”

Anya persze érzi, hogy ez az, amit elsodort a káosz, amit teremtett... aztán már jöhet is a bűntudat meg a ”nem vagyok elég jó anya” érzés. (Azt a bizonyos mostanában elterjedt – szerintem vállalhatatlan, megszentségtelenítő – kifejezést nem is említve, ami sz-szel kezdődik és anyával végződik... és amit én bizony soha nem tudnék a számra venni.)

3.) Igényközlés – kedvesen, kulturáltan, korrektül

Nemcsak az igényeink azonosításánál és rangsorolásánál szoktuk elrontani: sokaknak éppily nehéz a családtagjaik előtt felvállalni és közölni szükségleteiket.

Szinte mindannyiunkat abban a hiedelemben neveltek, hogy akkor vagyunk jók, példásak és szerethetők, ha az igényeinket visszafojtjuk, el tudjuk leplezni.

Van persze ennek is értelme – emberlétünk egyik kulcsa, hogy a vágyaink kielégülését megtanuljuk késleltetni. Az áldozathozatal pedig óhatatlan és természetes része a szülőségünknek. Ám a mérték és az egyensúly itt is a helyzet kulcsa. Ha érzed, hogy a hiányállapotod már árt – neked, a családodnak, a kapcsolatodnak, az egészégednek, a hangulatodnak -, akkor igenis érdemes megnevezni és elgondolkodni – a családdal közösen – azon, hogyan lehetne megoldani, hogy legalább az alapszükségleteid kielégüljenek.

Ehhez viszont nélkülözhetetlen a kedves, kulturált és korrekt közlés. Mára már elég jól átment a köztudatba: a kulturált igényközlés kulcsa az „énüzenet” – azaz ha saját magamról beszélek, a megéléseimről, érzéseimről, de azt is visszafogottan, higgadtan és maximum tíz mondatban. Ahelyett, hogy a másikat elárasztanánk, készen kell állni arra, hogy perceken belül átadjuk neki a mikrofont és őt is olyan megértéssel hallgassuk, amilyenre mi magunk vágyunk. Hiszen (legalább) ketten vagyunk ebben a helyzetben: két felnőtt, két egyenrangú fél: fifty-fifty. 

Egy családban valószínűleg minden felnőtt résztvevőnek lesznek hiányai. És nincs is ezzel baj – egy problémahelyzettel van dolgunk, amit együttesen tudunk oldani. Mi a fontossági sorrend? Milyen feladatokat, vállalásokat tudunk hátrébb sorolni és mit lehet egészen elengedni? 

Bónusz pont: a segítségkérés

Az ember társas lény: nagycsaládra drótozva jövünk a világra. Nem természetes élethelyzet, hogy három-négy fő, a legszűkebb család egyedül, segítség nélkül küzdjön a felnőttlét összes feladatával. De persze a rokonok-családtagok közül sem mindenki egyformán egészséges testileg-lelkileg, nem mindenki áll hozzánk egyformán közel értékrendben, szokásokban.

Ha küszködünk a helyzettel, érdemes lehet végiggondolni, hogy a tágabb családból és baráti körből ki az, akiről el tudjuk képzelni, hogy szívesen, jókor és jól segít. Gondoljuk át, miben kérünk segítséget: a gyereket akarjuk rábízni, vagy épp fordítva: abban segítsen, hogy levesz a válladról feladatokat, hogy te a gyermekkel tudj foglalkozni.

Amikor segítséget kérünk, a dolog sikere nagyrészt azon múlik, meg tudunk-e állapodni nagyon tisztán és világosan: miben, mikor, hogyan kérünk segítséget. És persze – talán ezt mondanom sem kell – a legfontosabb, hogy mindeközben legyünk tekintettel a gyermekeink érzelmi, fejlődési szükségleteire.

Hiszen ha a gyerekbe „invesztálunk” (figyelmet, szeretetet, időt, tudást), akkor „térít” (kibontakozik, ragyog, jó lesz a kapcsolatunk) – ha viszont „kispóroljuk belőle” a fentieket, akkor bizony mi fizetjük meg az árát, hiszen később gondot és aggodalmat okozhat a kibontakozás akadozásaival, problémáival. 

Indexkép: Depositphotos.com