„Nem messiás-é minden újszülött? / Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak / S csak későbben fejlik szokott pimasszá” – írja Madách Az ember tragédiájában. Tizenhat évesen még nem értettük, a magyartanárunk miért tartja megtanulandónak ezt az idézetet.

És még sokáig nem értettük. Kismamaként, amikor boldogan beszéltünk a szívünk alatt növekvő babához, majd később a mellkasunkon szuszogott a drága gyermek, értetlenül – és valljuk be, nem kevés megvetéssel – hallgattuk, ahogyan ismerős és ismeretlen anyák kijönnek a sodrukból, felemelik a hangjukat a gyerekükkel, türelmetlenül beszélnek velük. Szinte mindig csak az anyák. Apákat nem is igazán láttunk, de ha mégis, rendszerint jó fejek voltak.

Fel nem fogtuk, hogyan lehet ez. Minek kellett ezeknek gyerek? Szerették valaha ezt az ártatlan csöppséget? Biztosan csak besikerült. Mi mindig kedvesek és türelmesek leszünk. Szeretet és következetesség, ennyi az egész, és minden flottul fog működni, megírta a kedvenc női magazinunk és anyuka bloggerünk is. (A mi szánkból az is elhangzott, hogy szerintünk a fiunknál ki fog maradni a dackorszak, mert annyira szeretjük. Komolyan.)

Két-három év múlva megértettük. Megértette az is, aki egyelőre egy gyereknél megállt, de aki volt olyan bátor, hogy gyors egymásutánban vállalt több gyereket, talán még inkább meglepődhetett magán, hogy mivé lett. Kiabálós anyaszörnnyé.

Hogy lehet ez? Hogyan fordulhat elő, hogy a gyermek, akit annyira vártunk, akit úgy szeretünk, mint senki mást, ilyen indulatokat képes kiváltani belőlük? Miért nem tudunk olyan kedvesek, türelmesek, játékosak és jó fejek lenni, mint vagyunk egyébként minden más szituációban? Van valami megoldás?

És főleg: az apák miért maradnak meg önmaguk?

Nincsenek sem kész válaszok, sem tálcán kínált megoldások. Van azonban néhány olyan szempont, amelyet érdemes megfontolni.

Mai magyar viszonyaink között az anya otthon marad két-három (testvérek esetében még több) évig a gyerekekkel, az apa pedig éppúgy jár dolgozni, mint annak előtte. Az anya dolga a gondozás, az éjjeli felkelés, egyedül dönt rengeteg apró – majd később kevésbé apró – kérdésben. Ő tölt 24 órát a gyerekkel, ő küzd, fegyelmez. Amit Apa ebből lát, édeskevés – ha kellően jó fej, játszik a babával munka után, de fájóan gyakran fordul elő, hogy a hazatérő családfő egy gyors puszi után „legalább itthon legyen már nyugtom!” felkiáltással leül a gép elé, és nem robbantható ki onnan éjszakáig.

A gyermek pedig természeténél fogva nehéz eset. Nem úgy eszik, nem úgy alszik, ahogyan azt anyja szerint kellene, mindenhová felmászik, folyamatosan a határokat feszegeti. Anya először szépen kéri, utána kevésbé szépen, végül robban. És kiabál.

A kiabálás oka az eszköztelenség. Egyszerűen sehogy máshogy nem tudja elérni, hogy a gyerek végre rá figyeljen. Mindezzel azonban ördögi kör veszi kezdetét, a gyerek ugyanis rászokik arra, hogy egy bizonyos hangszín alatt nem is reagál az anyai szóra. Így lesz egyre több és több a kiabálás és egyre kevesebb az örömteli pillanat. Az anya pedig minden este magába roskad: mit rontottam el?

Több felől hallhatjuk, hogy segíthet, ha a nő visszamegy dolgozni, ez azonban nem mindenki számára megoldás. Valóban hatásos lehet, ha talál olyan munkakört, amelyben örömét leli, és lehetősége van részmunkaidőben végezni, ez azonban nem mindenki számára elérhető. Ingázás és napi 8 óra munka mellett logisztikázni a bölcsőde és az otthon között pedig éppolyan idegörlő, mint az otthoni lét – megtámogatva némi lelkiismeret-furdalással is. Nem, a munkába való visszatérés egy idő után általában szükségszerű, de a türelmetlenségre ritkán jelent gyógyírt.

A megoldást inkább a családon belül érdemes keresni. A legfontosabb az őszinte kommunikáció: jelezzük a párunknak, ha úgy érezzük, összeroppanunk a feladatok súlya alatt, és kérjük, hogy vegye ki a részét a teendőkből. Lehet, hogy egyértelműbben kell fogalmazni: Nyugodtan beszélj meg egy programot a barátnőiddel, majd közöld a pároddal, hogy szombaton délután elmész. Akármilyen furcsa, nem kell erre engedélyt kérned. Apát és a gyerekeket is feltölti érzelmileg egy közös nap.

Ha néha kiszabadulsz a mókuskerékből, talán könnyebben fogsz tudni magadévá tenni másfajta fegyelmezési módszereket is, mint például az értő hallgatás és a pozitív megerősítés. Olvass sokat az interneten, lapozgass nevelési szakkönyveket (vannak köztük nagyon jók), vagy beszélgess anyatársakkal. Ez utóbbi talán azért is a legjobb megoldás, mert lelki támaszt is adhattok egymásnak, biztosítva, hogy nem vagytok egyedül.

A kizárólag lelkiismeret-furdalást keltő cikkeket és a magamutogató celeb anyákat azonban kerüld messziről! Ne olvass ilyesmit, és ne kövesd őket a közösségi médiában! Aki azt állítja, náluk mindig minden a lehető legtökéletesebben folyik, az egyértelműen hazudik – neked pedig nem egy hamis kép kergetésére van szükséged.
 

Kapcsolódó cikkeink:

• Vekerdy Tamás: Boldog gyereket csak boldog anya tud nevelni
• 9 tanács fáradt, túlhajszolt szülőknek
• Nyílt levél a férjnek: "Ha minden ebben a mederben folyik tovább, egy idő után összeroppanok"
• Tudom, hogy lehetnék néha jobb anyukád is...
• Kellett nekünk az emancipáció?
• Az őrületbe kergetnek a gyerekeid? Jól csinálod! - Egy pszichológus üzenete mindenkinek, aki rossz anyának érzi magát

Kép: Depositphotos.com

betöltés...