Az utóbbi időben rengeteg szó esik az introvertáltakról, amely igen örvendetes, mert a világunk nem nekik kedvez. A szó jelentését azonban számos tévhit övezi. Mit tegyünk, ha introvertáltak vagyunk, és hogyan hat ez arra, milyen szülőkké válunk?

Az introvertált ember röviden megfogalmazva olyan, akinek gyakran van szüksége egyedüllétre ahhoz, hogy kiegyensúlyozott maradjon. Az extrovertált ezzel ellentétben akkor lesz boldog, ha kapcsolódhat a többiekhez, őt a másokkal való kommunikáció tölti fel.

Több félreértés is övezi azonban ezeket a kifejezéseket. Az egyik legfontosabb, hogy ezek nem dobozok, hogy valakit vagy az egyik vagy a másik kategóriába lehessen beleerőltetni. Inkább egy skála két végpontjáról van szó, amelyek között minden ember elhelyezkedik valahol. Sokan vannak, akik nem szeretik a nagy társaságokat, semmi örömet nem okoz nekik, ha új emberekkel ismerkedhetnek meg, emellett azonban a régi, összeszokott baráti körüknek ők a motorjai. Vagy az, hogy az introvertáltak alapvetően szeretnek egyedül lenni, nem jelenti azt, hogy egy idő után ne törne rájuk az unalom, és ne keresnének ugyanúgy társas élményeket, mint az extrovertáltak.

Egy introvertáltnak rendszerint igen nehéz megélnie a kamaszkorát, mert nem érti, miért olyan más, mint a többiek: miért szenved a diszkóban, miért nem oldódik úgy fel nagy társaságban, mint a barátnője. Felnőttkorára szerencsés esetben elfogadja, hogy nem hibás, csak egy kicsit másképp van bekötve, mint amit a világ a 21. században kívánatosnak tart, ám amikor szülővé válik, új nehézségekkel találja szembe magát.

Egy introvertált kisgyerekes anyának időnként nagyon nehéz pillanatokkal kell szembenéznie. Egy kétévest ugyanis nem érdekel, hogy Anyának nyugalomra van szüksége. Követi, mint az árnyék, dörömböl a fürdőszobaajtón is, az anya pedig egyre feszültebb, idegesebb, hiszen számára nem luxus az időnkénti egyedüllét, hanem olyan alapvető igény, mint az evés vagy az alvás. Egy idő után elszakad a cérna, kiabálva utasítja a gyereket, hogy hagyja már végre békén, ami után folyamatosan mardossa a bűntudat. Hiszen szegény kicsi tényleg nem tehet semmiről.

Problémát okozhat az is, ha az – akár szélsőségesen – introvertált szülőnek extrovertált gyereke születik. Egészen kicsi korban a játszótéren a szülők irányítják a barátkozást, rendszerint azok a gyerekek lesznek jóban, akiknek az anyukáik is jól kijönnek egymással. Sok anyának fájdalmas látni, hogy a gyermeke kimarad a nagy bandázásokból azért, mert ő maga nem csatlakozott egyik szülői klikkhez sem. Az óvodában ez a helyzet megszűnik, de elkezdődik az ovis programok – farsang, családi nap és társai – időszaka. Nem is gondolnánk, mennyire megterhelőek ezek néhány szülőnek.

A megoldás egyetlen szó: kompromisszum. Amíg otthon vagyunk a kicsivel, fogadjuk el, hogy nem vonulhatunk el akármikor, amikor szeretnénk, de szervezzük úgy az életet, hogy rendszeresen magunk maradhassunk. Egy nagyobb óvodással már meg is lehet beszélni, hogy „Anya most egy kicsit magában szeretne lenni, de utána játszunk”, meg fogja érteni. Nálunk a jelszó az, hogy „Beszélgetünk, miután megittam a kávémat.” – ez napi kétszer tíz perc, de már az ötéves is tudja, hogy ilyenkor célszerű nem hozzám szólni.

Az ovis programokra pedig, akármilyen gyötrelmesek is olykor, menjünk el! A saját kellemetlenségünk eltörpül a gyerek fájdalma mellett, ha senki nem megy el a farsangi ünnepségére. Néhányan azzal hitegetik magukat, hogy ez a gyereknek „nem is fontos”, pedig az. Ki tudja, lehet, hogy találkozunk hasonló beállítottságú szülőkkel is a rendezvényen, és máris kellemesebb lesz az élmény.

Fotó: Free-Photos / pixabay