Már ez is elég meglepő volt egy ilyen pici gyerek szájából, de aztán az anyuka tovább mesélte a történetet. Kiderült, hogy a lányával pár napja végignézegették a nászútjukon készült fényképalbumot, ami szinte sokkolta a kislányát. A kislány ugyanis megdöbbent, hogy az anyukája milyen szép, fiatal és boldog volt, mielőtt ők a testvérével megszülettek. Az anyuka persze próbálta elütni a dolgot azzal, hogy közben eltelt tíz év és különben is a nászútján mindenki hihetetlenül boldog, de a gyerekét nem sikerült megnyugtatnia. Szegény kislány teljesen összetört, hogy a szülei az ő létezésük óta már nem nevetnek annyit és nem csillog úgy a szemük, mint régen.

Azért fogott meg annyira ez a történet, mert már én is ezen töprengek egy jó ideje. Elvileg az anyaság, a nőiség/nőiesség kiteljesedésének csúcspontja kellene, hogy legyen. Ezzel szemben, ha valaki bepillant egy játszótérre leginkább fásult, feketébe-szürkébe öltözött, elcsigázott anyukákat láthat. Egyfelől ez persze teljesen érthető, hiszen borzasztóan kimerítő dolog édesanyának lenni. Napi 24 órás szolgálat, ahol csak akkor van pihenő, ha a kis őrmester épp alszik. De akkor sem lehet henyélni, mert vár a házimunka, mosás, főzés, takarítás. Aludni, jó, ha öt-hat órát tud az ember egyhuzamban, de sokszor még azt is megszakítja az éjszakai riadó. Csoda hát, ha a kisgyerekes szülők olyanok, mint akit kifacsartak?

Emlékszem egyszer vendégségben voltunk és azon tűnődtem, hogy ki lehet az a gyönyörű nő az esküvői fényképen, amikor hirtelen leesett a tantusz, hogy az előttem ülő anyuka az. Döbbenetes volt, mert a kép és a valóság köszönőviszonyban nem állt egymással. A képen egy karcsú, gyönyörű frizurájú, csodálatos sminkben pompázó nő pózolt boldogan. Velem szemben pedig egy csapzott hajú, karikás szemű, sápadt anyuka ült, aki cseppet sem tűnt boldognak. Azon töprengtem, hogy valóban elkerülhetetlen-e, hogy amiatt, hogy egy nő édesanyává válik, ennyire elveszítse egykori önmagát? Tényleg le kell mondani a korábbi fényünkről csak azért, mert gyermekünk született? Én ott és akkor szentül megfogadtam, hogy történjék bármi, soha nem fogom magam ennyire elhagyni.

És töretlenül tartom magam a fogadalmamhoz. Eleinte persze éreztem, hogy igencsak kinéznek a játszótérről, amikor a régi énemhez hűen talpig sminkben, csinosan jelentem meg. Néha szinte láttam a gondolatbuborékot némely anyuka feje fölött: „Na, ez is biztos csak magával van elfoglalva, honnan van ennyi ideje így kinézni?” Volt, aki tett is egy-két „kedves” megjegyzést.

Sokan pusztán hiúságnak vélik, ha valaki az átlagnál jobban odafigyel magára. Pedig az ember egész közérzete egészen más, ha tiszta a haja, ápolt a bőre és rendezett a külseje. Nekem minél nehezebb éjszakám volt, annál nagyobb gondot fordítottam a megjelenésemre. Lehet, hogy fél órával kevesebbet alhattam, de mégis inkább megmostam a hajam, mert tudtam, hogy másnap jobban fogom tőle magam érezni és megéri a plusz fáradtságot. Arról nem is beszélve, hogy Ricsit is megtisztelem azzal, hogy nem úgy nézek ki, mint, akit a kutya szájából rángattak ki.

Másfelől mióta Fanni megszületett igencsak megszaporodott a fényképeink száma. Mivel Fanni – főleg a kezdetekben – egész nap a karomban volt, én is rajta voltam a képeink túlnyomó részén. Azt semmiképp nem szerettem volna, hogy ha évek múlva Fannival együtt visszanézzük ezt a csodálatos – bár kétségkívül borzasztóan nehéz – időszakot, egy zsíros hajú, kinyúlt melegítős, elhanyagolt nő nézzen vissza ránk. Egy olyan nő, akire rá sem ismerek. Azt szerettem volna, hogy a külsőm is sugározza azt a fényt és ragyogást, amit az ő érkezése az életünkbe hozott. Az óvodás kislány gondolatait hallva, pedig még inkább örülök, hogy, nap, mint nap vettem a fáradtságot, hogy összeszedjem magam. Remélem így Fanninak soha nem jut eszébe, hogy Anya csak addig volt boldog, szép és fiatal, amíg ő meg nem született.

Fotó: MariangelaCastro/pixabay