Hiszen szüleink nem csak arra tanítanak meg, hogy gyakorlati értelemben hogyan kell a világban élni. Az is egyre köztudottabb, hogy viselkedésével, életvitelével, döntéseivel és kimondott szavaival minden szülő óhatatlaul kommunikál egy sor elvet, hiedelmet, életstratégiát, értékrendi állítást, megküzdési módszert vagy kudarcreceptet. A gyermek ezeket észleli, szűri, a maga módján értelmezi és szervezi új rendszerbe. Ennek az üzenetátadásnak a működéséről és zavarairól szeretnék itt röviden képet adni, mert azt remélem, hogy sok nehezen megnevezhető feszültségre adhat kulcsot – megértést és talán megoldást is – az Olvasó kezébe.

A legtöbb gyermek még hat-nyolc éves kora előtt kialakít egyfajta elképzelést saját magáról, másokról, a világról és az emberi élet tipikus menetéről. Számos konklúziót levon és megállapítást tesz azzal a gyermeki, kialakulatlan gondolkodással, amely ekkor a rendelkezésére áll, s ezek sokszor egy életre vele maradnak, sőt, ezek alapján formálja világát és életét is. Jórészt tudattalanul kialakít egyféle tervet arról is, hogyan is fog az ő élete lezajlani, végbemenni, milyen is egy ember élete, mit kell csinálni és mit nem lehet, mi az ő szerepe, mik a feladatai, képességei, lehetőségei és korlátai…  Ha megfelelően rá tudunk kérdezni (vagy akár a játékukat megfigyelni), kiderül, hogy a legtöbb kisgyerek úgy hét éves kora körül már kialakult képzetekkel rendelkezik olyan kérdésekről, hogy mi akar lenni, hogy milyenek a férfiak, a nők, milyen egy család, hogyan állunk a munkához és a pénzhez. Mire az óvodát, vagy pláne az alsó tagozatot kijárja, megvannak a stratégiái arra vonatkozóan, ő hogyan helyezkedik el a többi ember között, hogyan kezeli viszonyait, mennyit ér. A szülőktől számos üzenetet befogad ugyan, de végső soron maga alakítja ki ezek fényében (pl. utánzás vagy szembehelyezkedés által) a saját programját, amely pedig szükségképpen szűkös tapasztalaton és éretlen gondolkodáson alapul. Ezen életstratégiák, döntések, megállapítások összességét és a belőlük magunk számára formált élettervet Eric Berne amerikai pszichológus (illetve kiváló magyar fordítója Ehmann Bea) sorskönyvnek nevezte el.

Meglehetősen riasztó lehet arra gondolni, hogy ilyen korai konklúziók és másolások alapján éljük le az életünket. Talán enyhülhet ez a riadalom, ha arra is gondolunk, hogy ez javarészt mégiscsak az életben maradást segítő tanulások összessége. A legtöbb „elég jó” családban a kritikus korai életszakaszban a csecsemők olyan pozitív alapélményeket élnek meg, amelyekből azt vonják le: „szeretnek”; „a környezetem figyel a szükségleteimre”; „a bajok előbb-utóbb megoldódnak”; „a világban nagyjából el lehet igazodni”. Ezek az alapvetően pozitív programok a későbbi differenciálódás során, és nehezebb életű családokban egészülnek ki bonyolultabb és kevésbé nyereséges alprogramokkal. Olyasmikre gondolok itt, amikor egy kisgyerek az élete mindennapi történéseiben azt szokja meg és állapítja meg: „a felnőttek zajosak, zűrösek és bonyolultak. Jobb, ha hallgatok és magamnak oldom meg a magam dolgait”. Vagy: „nálunk az győz, aki erősebb, a kisebbnek és gyengébbnek szükségképpen pocsék élete van. Az erő a legfontosabb dolog a világon.”  Vagy: „a szüleim képtelenek kezelni a viszonyaikat, majd én közvetítek és megoldom nekik, engem szeretnek, az én kedvemért megteszik.” Vagy: „az én dolgom az, hogy segítsek, és a saját örömeimet a háttérbe toljam, mert a mamámnak nagyon nehéz élete van. Apa rossz, anya fél tőle, a bácsik rosszak és szomorúságot hoznak. Én sose megyek férjhez.”  Vagy: „úgy a legegyszerűbb, ha a peremen maradok, nem szólok, figyelek és megértem azt, ami történik. Végül én járok jól.”

A sorskönyvi üzenetek legtöbbször nem kimondottak, viszont egész viselkedésprogramokat tartalmazhatnak.  Ha egy négyéves kisfiú azt látja, hogy a mamája zsörtölődik vele, bántja, amiért szétpakolta a játékait, majd apukája kézen fogja és azt mondja, „Hagyd fiam, ne is törődj vele, elviszlek pecázni/bringázni”, akkor a kisfiú könnyedén levonja a következtetést: a nők - egy nyűg; savanyúak, örömtelenek és uralkodni akarnak. A legkevesebb, amit tehetünk, a néma menekülés, de érdemes egy titkos életet is kialakítani. Semmi értelme arról beszélni, mit érzek és mit szeretnék.” Annak a nőnek, aki ezt a kisfiút később férjül kapja, már nem lesz könnyű dolga, és talán nem is fogja érteni, milyen kísértetekkel viaskodik, miért bujkál előle a férje, miért távolodik, miért hallgatag és gyanakvó vele a saját legjobb szándékai ellenére.

Rengeteg gyereknek tanít olyan megnyomorító, látókört szűkítő leckéket és hiedelmeket a sorsa az élet főbb területeiről (család, egészség, munka, pénz, társadalom, erkölcs) mint pl. „a házasság nyomorúság”, „a férfiakban nem lehet megbízni”, „ne nősülj, fiam”; „amibe belefogunk az életben, az nemigen sikerülhet” „a munka taposómalom, az öröm másoknak jutott, a gazdag csalóknak, az élet igazságtalan”, „nekünk nem sikerülhet”, a „tisztesség úri luxus, valahogy boldogulni kell”.

Az ilyen, sokszor kimondatlanul átadott ún. sorskönyvi üzenetek alattomosan beépülnek a gyermek saját hiedelemrendszerébe – afféle szemüvegként működnek, amin át felnőttként is látja a világot. Akár jó- akár rosszhiszemű, akár negatív, akár pozitív a sorskönyv beállítódása, automatikus magyarázó rendszert alkot, amellyel számot adunk mindarról, amivel az életben szembetalálkozunk. Amit kiskorunkban megtanulunk rávetíteni, rálátni a világra, azt aztán már szinte bármire rálátjuk. „Ne téveszd szem elől a saját érdeked és figyelj, nehogy átverjenek. Mindenki ezen igyekszik, hisz ezt diktálja az érdekük. Mocskos világban élünk.”  „Akkor járunk a legjobban, ha egyeztetünk, megbeszéljük, mit érzünk és mit szeretnénk, és együtt csinálunk valami jót. Így a legnyereségesebb és a legkellemesebb a világ. Mindent meg lehet beszélni. Mindenütt vannak zöld szigetek és ha jól igyekszünk, talán egyszer összeérnek.” Bármilyen légyen is az alapmeggyőződés, a család minden mozdulatával sugározza ezt vagy azt.

A párkapcsolatban ezek az üzenetek meghatározóak lehetnek. Ha egy férfi azt tanulja, „minden nő hisztérika”, akkor a házassága első fél éve után már párja bármiféle panaszára, múló fáradtságára, határ- vagy igényjelzésére, kijózanító kérdésére ráhúzhatja: „Ugye-ugye…. valóban. Kezdi már a hisztit. És ez már csak romlani fog.” És onnantól kezdve valószínűleg romlik is, hiszen az ilyesfajta keretezés nagyon könnyen önbeteljesítő jóslattá alakul át.

A sorskönyvi hiedelmeinket legtöbbször nem tudatosítjuk – nem nézünk rájuk kívülről, csodálkozva, mint olyanra, ami relatív és aminek lehetnek alternatívái, hanem teljes hévvel elhisszük anélkül, hogy valaha is megfogalmaznánk. Ha az üzenet öntudatlan marad és akadálytalanul végzi aknamunkáját, tehát a fiatal maga is szentül hiszi, hogy a férfiak mind felelőtlenek/pipogyák/cselekvésképtelenek/erőszakosak/zsarnokok/kéjsóvárak/csapodárak/érzéketlenek vagy minden nő zsarnokoskodni akar/buta/igazából gyermek/legfőképp a szexért szorulok rá, másra úgyse jó/az a minimum, hogy rendet tartson és főzzön, a munka nyűg/hiábavaló rabszolgaság/a társadalmi érvényesülés eszköze/le kell nyomni, hogy pénzem legyen/arra jó, hogy ne legyek otthon/segít megúszni, hogy ki kelljen találnom, miben vagyok jó/hogy egyedül alkossak valami bátrat, vagy bármi mást, akkor különös valószínűséggel alakulnak ki különösen feszült viszonyok. Ameddig pedig nem tudatosítjuk, addig lehetetlen az alaphiedelmeinket jobbakra cserélni, pl. megélni és elhinni, hogy a házasság is lehet szórakoztató és maradandó, élőn változó; egy férfi is lehet monogám és családszerető, egy nő lehet laza és vagány, sőt kalandkedvelő, amibe pedig belefogunk, az kellő bátorság, józanság és kitartás mellett sikerre vihető, hisz a tényezők jó része racionális és kiismerhető. A sorskönyvi hiedelmek fölülírását ugyanakkor megnehezítheti (és az idős szülő jelenlétét elviselhetetlenné teheti), ha az eredeti forrás továbbra is a régi rossz üzenetet ismételgeti a fülünkbe. Minél reflektálatlanabb a sorskönyv, annál könnyebben alakul a család valóságos csatatérré, ahol a résztvevők az erőviszonyok tologatásával töltik idejüket, próbálják egymást egymás ellen kijátszani, minél több résztvevőt a maguk oldalára állítani, frontok, szövetségek, haditervek és árulások jöhetnek létre. Szerepet kaphat ezekben a társadalmi státusz mint hatalmi tényező is. A házasfelek közé éket verhet valamelyik nagyszülő, szövetségi és ellenségességi rendszerek jöhetnek létre, ahol pl. az ifjú anya és anyja naponta beszéli meg telefonon a pipogya/megbízhatatlan/erőszakos/stb. férfiak újabb rémtetteit, miközben a férfi esélyt sem kap, hogy megmutassa valódi teljesítményét, belenőjön az apa/családfő szerepbe és elismerést kapjon a feleségétől. Így akár meg is erősödhet ama hiedelmében, amit a saját apjától kapott, de remélte, hogy elfelejthet, hogy vele másként lesz (miszerint a nők mind… stb.), míg végül a sorskönyv felülírása helyett  tíz évvel később, a válóperes bíróságról kilépve az első kocsmában keserűen kanyarodik vissza az apai tanításhoz – „Ne nősülj, fiam. A nők mind…” – és végképp és visszavonhatatlanul elhiszi, hogy ez az igazság.

A konfliktusok egy másik típusa jöhet létre ott, ahol a fiatalok már részben tudatosították a sorskönyvi üzeneteiket és a fiatal pár kimondatlan lélektani egyezséggel arra szövetkezett, hogy együtt szabaduljanak meg és lépjenek túl otthonról hozott korlátozó, életellenes üzeneteiktől és ezt érzik fenyegetve a nagyszülői nemzedék közelségétől, többé vagy kevésbé agresszív ellenhatásától. Szükségét érzik, hogy új, bizonytalan és esetleg forradalmi hevületű életformájukat levédjék, elhatárolják, a szüleik távolmaradása szinte az új élet első feltételének tűnik, miközben a szülő rettegve figyeli, hogy gyermeke minden alapértéket megtagad és járatlan utakon sodorja veszélybe az ő (valós vagy leendő) unokáinak neveltetését. Mindebből világos, hogy a túl közel maradt idős szülő gátja lehet annak, hogy a fiatal lerázza, kinője, felülírja a megnyomorító vagy akár csak céljuk vesztett sorskönyvi hiedelmeket és hozzájárul ezek fennmaradásához, további kártevéséhez, átörökítéséhez.

Természetesen kellő tudatosság és kellő szeretet birtokában itt is van megoldás a tökéletlen helyzetek jóra fordítására. A fiatalok, de akár a nagyszülői nemzedék is felismerheti efféle mechanizmus működését és elkezdheti építeni a megértés csatornáit. Ebben érdemes olvasmányok és szakemberek segítségét is igénybe venni. Ha a nemzedékek megőrizték a kommunikáció csatornáit, az érzelmileg még ruganyosabb, tanulásra alkalmasabb fiatal nemzedék rákészülhet egy olyasfajta beszélgetésre vagy akár (ne lepődjünk meg) levélre, amelyet a megfelelő, lélektani pillanatban bevet a kapcsolat gyógyítására. Egy ilyen közlés általános receptje durva első közelítésben úgy nézhet ki:

… anyukám, ti engem abban a szellemben/hitben/azon elv szerint neveltetek, hogy…
…legalábbis én így értelmeztem;
…ez akkor érthető, esetleg szükségszerű is volt, hiszen…
… ennek köszönhetem azt, hogy…
… de ez nekem rossz is volt annyiban, hogy…
… azóta azt is megtanultam, megtapasztaltam, hogy…
… és (…-val együtt) e szerint szeretnék élni…
… és bízhatsz bennem, hogy ami miatt te aggódsz, az sem sérül, hiszen…
… és ezért kérem, hogy ezt tartsd tiszteletben, mert szeretlek és örömmel látlak, és szeretném, ha még sokáig jóban lehetnénk…
… nekem az a legnagyobb ajándék tőled, amikor… (ezt és ezt csinálod).

 

Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 1. rész: Az előzmények
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 2. rész: A felnőttségi bizonyítvány
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 3. rész: Mire vevő a fiatal felnőtt?
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 4. rész: A szülő gyásza I.
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 5. rész: A szülő gyásza II.
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 6. rész: A "beteg" kapcsolat
Felnőtt gyerek, idős szülő - Működés és zavarok 8. rész: Játszma, szerződés és határok