Úszósapkába préselt fülek, torzra nyomott homlokok, vacogó, libabőrös testek, lila szájak, békaszemüvegek és megkönnyebbült boldog arckifejezés, mely akkor terül el az arcokon, amikor kijönnek a vízből. Mindez tán még rendben volna, ha menetközben rendesen meg is tanították volna őket úszni. Nyáron a tóban sokkal többet szedtek magukra, bár azt sejtem, hogy így viszont egy két mozdulat nem is helyesen rögzült. Mivel egész csoportokkal és osztályokkal foglalkoztak az úszótanárok ezért az oktatás úsztatásban merült ki, a technika nem számított, ez időről időre dühített is rendesen.

Szerencsétlenségünkre egyszer még egy mosoly nélkül vakkantgató gorilla úszómestert is sikerült kifognunk - ez nem ritka, természetesen tisztelet a létező kivételeknek, akinek köszönhetően több vasárnap estén kellett hallgatnom a másnapi kötelező iskolai órával kapcsolatban az eget rázó és szívet sajdító felkiáltást: ”Neeem megyek holnap úszni!”, fogcsikorgatós vagy könnykísérős változatban.

Aztán úgy alakult, hogy egy nyáron elmentek a Nagyok egy hétre napközis úszótáborba a barátaikkal, ami ugyancsak rosszul sült el, mert azon a héten 35 fok volt és az oktatáson túl az egyedüli szabad program a vízben való játék volt. Csak egyszer jutottak el a strand játszóterére. Ez azt jelentette, hogy napi nyolc órát töltöttek a vízben és majd sírva fakadtam, amikor megláttam, hogy hiába a naptej, rongyosra égett az arcuk ilyen körülmények között.

Ezek után képzeljék el azt az arcot, amit akkor vágtam, amikor legkisebb, négy és háromnegyed éves gyermekem óvodás társának anyukája elkurjantotta magát az óvodai öltözőben: ”Jöttök úszótáborba? Ismerjük az edzőt, aki tartja, nagyon jó, délelőtt úsznak a Komjádiban, délután görkoriznak a Margit szigeten."

Még mielőtt pengére húzott szájjal zavartan visszautasíthattam volna az ajánlatot, a Kicsi Fiam már ki is vette a táboros papírt a lelkes anyuka kezéből és ellenvetést nem tűrő stílusban követelte a feliratkozást.

Mivel nyáron nem dolgozom ezért szerintem semmi keresnivalója ovis gyermekemnek egy napközis táborban, de mivel hallja, hogy a Nagyok minden évben választhatnak maguknak egy hét tábort ezért hamar megértést tanúsítottam, és gondoltam, hogy teszünk egy próbát, ha már így alakult. Hogy a sikerélmény garantált legyen, ha egyszer már úszni nem tud, megtanítottam görkorizni, amit rögtön magától meg is követelt. Internet, használt Roces kori a közelben, mentünk és mindhárom gyermekre vettünk, meg persze rám, hogy nekem is legyen valami jó az egészben. Három nap alatt megjött a tudás is, az első napi esés-kelés után beindult a gépezet, és a bukósisak alól egy rém büszke ovis tekintett vissza rám.

Eljött a nagy nap, a Nagyok is azon a héten mentek el, így felderengett bennem, hogy tulajdonképpen hálás lehetek annak az anyukának, aki belerángatott minket ebbe az úszótáborba, mert mi tagadás, nyugis hétnek nézhetünk elébe. Persze szerencse is kellett hozzá, és ezennel ránk is mosolygott.

A csapat családiasan hét főből állt, abból négy ovistárs, köztük egy jó barát. Délelőtt úszás, délután Margit sziget, rossz idő esetén játszóház vagy Csodák Palotája. Egy edző és egy tinédzser kísérő, igazán klasszul kijöttek a gyerekekkel.

Amikor négykor a Kicsiért mentem, mindig derűs volt és hiába volt hulla fáradt, még a kisbaráttal egymáshoz is fel kellett menni játszani. Részemről a teljes ovációt akkor kapta a táborvezető, amikor a hét elteltével pénteken kíváncsiságból megnéztem az úszásoktatást.

Vártam az úszósapkába préselt füleket, torzra nyomott homlokokat, vacogó, libabőrös testeket, lila szájakat. Vártam, de hiába. Aztán megdörzsöltem a szemem, mert azt hittem nem jól látok. A vízben teljes boldogságban lubickoló, víz alatt kígyózó gyermekeket láttam, akik megállás nélkül élveztek minden vízben töltött percet. Köztük az enyém is. Döbbenettel állapítottam meg, hogy a gyermekemnek tulajdonképpen ebben a kismedencében sem ér le a lába. Egy csöppet sem zavarta, végig a víz alatt búvárkodott, néha felbukkant levegőért, meg olyankor, amikor rá került a sor a feladatoknál. Beugráltak a vízbe, és siklottak faltól falig. Látható bizalommal vetette magát Edit néni hívó karjába, aki hol a hátán húzta, hol hason lökte hol pedig a színes köves kincsvadászatkor lejjebb nyomta a gyermekemet a víz alatt, hogy a medence aljáról diadalmasan felhozhassa a kincseket.

Majdnem fejest ugrottam örömömben, és gondolatban százszor megöleltem Edit nénit, meg az újdonsült delfinemet is ott mentem megszorongattam volna. Ültem és néztem őket miközben a hirtelen jött boldogság rendíthetetlenül lengett körülöttem, az is bevillant, hogy mennyi minden múlik egy jó pedagóguson.

Az élmény velünk maradt egész nyáron. Nem az volt a csoda, hogy megtanult úszni, ugyanis nem tanult meg úszni, nem ismeri még a hivatalos kartempót például. A csoda az volt, hogy öt nap alatt olyan vízbiztonságot szerzett, hogy nyáron akárhányszor mélyvíz közelébe került, ő a tetején evickélt, minden nélkül, vagy víz alatt haladt, fel- feljőve levegőért, egész medencehosszakat úszva végig sajátos lapátolással és lábtempóval. A tengeren pedig egy komplett búvárfelszereléssel, búvárpipával, békalábbal lebegett fél órákat úgy, hogy sokszor ott sem ért le a lába. Bevallom, eddig mákom nem volt arról, hogy úszástudás nélkül is fenntart a víz és még haladni is lehet teljes biztonsággal.

Nekünk ez volt a nyár legnagyobb poénja, ahányszor bevetette magát a Kicsi a vízbe annyiszor kacagott fel az egész család, mert ilyet még egyikünk se látott. Arról nem beszélve, hogy az úszásoktatási előítéleteim és azzal együtt más megrögzött elképzelésem is úgy dőlt meg, hogy öröm volt hallani: Placccccs!

Írta: Jakabosné Kovács Judit

Indexfotó: Tommy Wong: Give me a break...in the pool