Azt gondoltam egy édesanya, aki ilyen sokat várt az áhított csemetéjére boldogan babázik otthon. Hatalmasat tévedtem. Az anyuka elmesélte, hogy amint lehetséges, (hat hónaposan) bölcsődébe adja a gyermekét, hogy visszavegye a jól jövedelmező vezetői pozícióját. Azt is megtudtam, hogy nem anyagi okokból tér vissza a munka világába, hanem azért, mert már unja magát otthon és hiányzik a munkája.

Bevallom ez nagyon elszomorított. Hány édesanya van hazánkban, aki a fél karját odaadná, hogy otthon lehessen a gyerekével, de nem teheti, mivel a család nem tud megélni? Ő pedig, aki gondtalanul élvezhetné az anyaság örömeit pusztán hat hónapot szán a lányának az életéből?

Mielőtt a lányom megszületett, én sem tudtam elképzelni, hogy mit csinálnak otthon a kismamák. Meg voltam győződve arról, hogy halálra fogom magam unni a GYES alatt. A tanítványaimtól úgy búcsúztam el, hogy hamarosan találkozunk, mivel el nem tudtam képzelni, hogy hosszabb időt kibírjak az imádott hivatásom nélkül.

Azt tudtam, hogy a lányomat nem szeretném bölcsibe adni, mivel az egyetemen megtanultam gyermekpszichológiából, hogy mennyire fontos és sorsdöntő az első három év egy gyerek életében. Arra gondoltam, hogy heti néhány órát vállalok, ami pont elég arra, hogy egy kicsit kiszakadjak az otthoni rutinból és ne essek ki a tanításból.

A lányom öt éves múlt, és én még mindig nem álltam munkába. Az élet – mint oly sokszor- átírta a forgatókönyvet. Az első három évben annyira el voltam merülve az anyaság csodájában (és néha kínjában) hogy eszembe se jutott elkezdeni tanítani. Fanni minden egyes rezdülését meg akartam élni, nem akartam lemaradni egyetlen pillanatról sem.

Amikor aztán Fanni óvódás lett, úgy gondoltam eljött az idő, hogy visszatérjek a tanításhoz. Az élet azonban ismét közbeszólt. Már a legelső órámat le kellett mondanom, mivel Fanni megbetegedett. A helyzet az elmúlt két évben változatlan, két hét ovit egy hét itthonlét követ.

A férjemmel leültünk és átbeszéltük mi legyen. Abban teljesen egyetértettünk, hogy a gyerek az első. Szülőként számunkra az a legfontosabb, hogy a lányunknak minél szebb gyerekkora legyen, és minden tőlünk telhetőt megadjunk neki, elsősorban érzelmileg. Így például az, hogy betegen beadjuk a közösségbe, szóba sem jöhet. Fannival ráadásul olyan szoros a kapcsolatunk, hogy még a nagyi sem vigyázhat rá, ha beteg, csak és kizárólag én vagyok jó neki.

Hatalmas szerencsénk van, hogy nincs szorongató hitelünk, a munkám olyan, hogy bármikor újrakezdhetem, és a férjemnek biztos állása van, amiből meg tudunk élni, anélkül, hogy rettegnünk kéne a hónap végétől. Így megállapodtunk abban, hogy amíg Fanni ovis otthon maradok.

Ha valaki azt mondja nekem Fanni születése előtt, hogy még öt év múlva sem dolgozok, kinevettem volna. Igazi munkamániás voltam. A tanítás az identitásom szerves része volt, el nem tudtam képzelni, hogy hosszabb ideig tanítás nélkül meglegyek. Az anyai ösztön azonban mindennél erősebbnek bizonyult. Mióta anya lettem a gyerekem az életem kiindulópontja.

Olyannyira megváltozott a gondolkodásom, hogy már értetlenül nézem azt, aki a karrierjét a gyereke elé helyezi. Nem ítélem el, (az egyik nagy lecke, amit az elmúlt öt év alatt megtanultam az, hogy soha ne ítéljek el másokat), egyszerűen csak nem értem. Hogyan lehet valakinek fontosabb a munkája, mint a tulajdon gyermeke?

A szememben még a legnemesebb hivatás is értelmét veszti, ha a gyerekem látja kárát. Kit érdekel hány idegen életét mentem meg, ha közben a saját véremet hagyom cserben?

Még élénken emlékszem arra a tanítványomra, akinek az édesanyja egy orvos volt. A szakmában jól csengett a neve, folyamatosan úton volt, a világ minden táján előadásokat tartott, mély tisztelet övezte. De milyen áron? A gyermeke egy érzelmileg elhanyagolt, boldogtalan ember volt, aki folyamatosan szenvedett az édesanyja hiányától. A gyerek szemében a sikeres orvosnő egy kudarcot vallott anya volt csupán, akinek fontosabb volt a szakmai előmenetele, mint hogy meleg otthont teremtsen a családjának.

A társadalom a mai napig elvárja, hogy egy nő anyává váljon. Sok nő pusztán emiatt az elvárás miatt vállal gyereket. Én becsülöm azokat a bátor nőket, akik felvállalják, hogy a hivatásuk a mindenük és nem tudják összeegyeztetni a karriert az anyasággal. És van olyan nő is, aki szimplán nem vágyik gyerekre. Szerintem sokkal tisztességesebb ilyenkor meghozni azt a döntést, hogy gyermektelen marad egy nő, mint a világra hozni egy gyereket, aki egész életében küzd a feleslegesség és elhanyagoltság érzésével.

Forrás: Lányomnak az életről 
Kép: picjumbo.com / Pexels