Az anyukák kedvenc indoka: „Beteg a gyerek”

Mindeddig biztos voltam abban, hogy az anyukák szájából havonta (többször) elhangzó: „Nem tudok ma jönni, mert beteg a gyerek” egy olyan álkifogás, amit a - hobbimunkavállaló – anyukák bármikor bevethetnek, ha fáradtak, mert egész éjjel a szeretőjükkel szexeltek, vagy ha ma derül ki, hogy Szulejmán tényleg örökre börtönbe zárja-e Szultánát, de lehet, hogy egyszerűen csak délelőtt ér rá a szerető.

A lányoknak egyébként nagy rutinjuk van a betegségkifogásokban: az iskola alatt akkor hagyták ki a testnevelést (akik komolyabban tolták, akár a matekdogát, vagy az egész napot), amikor akarták: mindössze halkan odasúgták a tanárnak, hogy „megjött”, és máris nem kellett abban ronda kék tornadresszben felemáskorlátozni, vagy a törtet törttel szorozni: lehetett otthon pihizni.

Évekig nem értettük, mi jött meg, csak irigykedtünk, ezért elhatározásra jutottunk, és Kiss Laci egyszer – összegörnyedve, mert a lányok is azt tették – odavánszorgott Olgi nénihez, és a fülébe súgta, hogy ma tényleg nem tud tornázni: mert „megjött”. Ha jól emlékeszem, Laci azon héten minden testnevelés órán körbe körbe futott megállás nélkül. Soha többé nem jött meg neki.
 

Kínzom a lányomat

Óráknak tűnik, de csak 2 perce tart a harc. Szófia egyfolytában pörög, rúgkapál. Bevetettük a Vakondot, amelyik megihlette, fél másodpercre megállt keze, lába - én ezt azonnal kihasználtam: sikerült beledugni a kínzóeszközt az orrába. Éreztem, hogy a spártai harcosoknál nagyobb tettet hajtottam végre, még Szófia anyukája is őszinte csodálattal nézett fel rám a kanapéról, csak a lányomnak nem tetszett: Szófia zöld szeme mélyen belefúródott az enyémbe, szinte a lelkemig ért, és éreztem a kérdést: „Mit teszel velem, apa?”

Pedig tulajdonképp semmit nem tettem. Abban pillanatban, ahogy az orrszívó porszívót sikerült beledugnom Szofi bal orrlukába, kihúztam a porszívóból a másik végét: így az nem szívott. Hajnali fél egykor ott álltam a gyerekszobában, a piros lámpa halvány fényénél, kezemben egy műanyag csővel, aminek egyik vége Szofi orrában volt, a másik a levegőben lógott. Szofi azonnal megérezte a bizonytalanságomat, erőre kapott, és a következő pillanatban bánatosan a földön kerestem az orrszívót.

Nem volt más hátra, mint az összefogás: Szofi anyukája énekelt, én egyre kevesebb lelkesedéssel próbáltam az orrszívó izét belerakni a lányom orrlukába. Nem céloztam pontosan, mert egyszer sikerült a bal fülébe, többször a szájába, és legalább háromszor majdnem a szemébe: végül megkegyelmezett, és feladta. Bár végig a Vakondot nézte, és mintha kicsit sírt is volna közben, de sikerült kiszívnunk az orrát. Hajnali 1 óra 12 perc volt. Szofi belealudt a harcba: bár nem teljesen kapott levegőt, elaludt. 24 perccel később hangosan felsírt, rohantunk. És elkezdtük az egészet  elölről.
 

Tényleg van olyan, hogy a háta közepéig

Vannak olyan „fogalmak” amikről úgy érzed, barokkos túlzás: főleg akkor, ha ezt az önmagát elfogadó, fatörzs lábú, 90 kilós, 10 éve melegítőben élő, az összes játszóteret, és játszótéri homok összetételét is fejből ismerő, anyukablogot író, a harmadik gyerekkel 14 éve otthon üldögélő ősmamitól hallod. Ilyen például az, hogy „nyakig összeszarta magát”.

Egy teljes napig azt hittük, hogy Szofi csak megfázott, hiszen – eltekintve az orrfolyástól - ugyanúgy viselkedett, mint bármikor. Ült, és játszott. Az ízlése sem változott különösebben: továbbra is a Duck tévé és a Vakond a kedvence, akinek egyébként minden nap babanyelven elmeséli a napját (az orrszívós éjjel után Szófia sokkal többet, és vádlóbban mesélte a sérelmeit a Vakondnak).

Ám történt valami: Szofi épp a kezemben volt, elmosolyodott – ezt vészjósló jelnek értelmeztem –, és a szó szoros értelmében nyakig összekakilta magát, szerintem kevesebb, mint 1 másodperc alatt. Amikor megfordítottam, érdekes – barna - folt volt a bodyján, olyan, ami semmiképpen nem illett bele a rózsaszínű mintákba.

Másodpercekkel később érkezett a szag (bármennyi ősanya állítja, hogy a gyerekkaki nem büdös: az), és az érzés, hogy mindez belőlem jön, hiszen az átázott body és a pólóm összeért. A nap további részében Szófia átváltozott egy fura szerkezetté: vagy az orrán jött ki valami, vagy a fenekén: tenni kellett valamit, irány az orvos - főleg, hogy be is lázasodott.
 

Az orvosnál

Voltam már az orvosnál, írtam a megdöbbentő állapotokról: az önmagukat elfogadó anyukákról, az anyaszagról, integetőhájakról, a gyerekről, aki anyuka bávatag mosolya közben fadarabbal csapkodja a követ percekig, vagy Józsikáról (nem, nem Józsika volt), aki hatodszor száguld végig egy fadobozzal a rendelőn, miközben anyuci büszkén figyeli, milyen ügyes.  Ez, úgy tűnik, itt normális.

Ezt nem tudja ellensúlyozni az sem, hogy Európa egyik legjobb orvosa a kedves dokinénink, és ott találkozhatunk esetleg kedves védőnőkkel. Nem szeretném Szofit sokáig a váróteremben tartani: ha nem lenne elég a fenti eszetlen helyzet, akkor azért sem, nehogy elkapjon a tologatós Józsikától, vagy csapkodó Csillustól valamit.

Próbáltam felkészülni arra, mi vár rám (a feleségem csitított is), miközben Szófiát beraktuk a kocsiba, és berohantunk vele a rendelőbe: szerencsére szupergyorsan bekerültünk, miután az egyik előttem levő (filigrán, sminkelt, jól öltözött, kedves, mert ilyen is van) anyuka előre engedett (utólag is köszönet érte, legközelebb visszaadom), így én máris bent voltam az orvosnál, és felindultan panaszoltam,  hogy nagy a baj: Szófia láza extrém magas (37.5), ki fog száradni, mert állandóan kakil,  és levegőt sem kap, hiszen tele az orra.  Azonnali orvosi ellátásra van szüksége (meg a Vakondnak, aki velünk jött).

A doktornő pontosan 2 szóval nyugtatott meg: vírus van. Ma, az összes kisgyereket ezért hozták be. Gyorsan megvizsgálta Szofit, máris írta a recepteket, a kanalasat, a cseppet, a kúpot: szerintem mi tartjuk el a gyógyszertárat, mert szemmel jól látható összeget sikerült elköltenünk ott huszadszorra, olyan cuccokra, amik - egyébként  -  idővel tényleg rendbe hozták Szofit.  
 

Szófia meggyógyul

Hála a doktor néninek, Szófia – végül – néhány nap alatt meggyógyult: igaz, mindent bevetettünk. Éjszakánként keményen küzdöttünk az orrszi porszívóval, megtanultam beáztatni, hiszen minden, de minden kaki nyakig tartott (oké, hátközépig).

Szófia ma jól van, de a betegsége alapjaiban változtatta meg: megunta a Vakondot, az új barátja a Tanulókutya, és elkezdett mászni. Megállíthatatlanul. Minden, és mindenki veszélyben van.  

Olvasd el a cikksorozat további részeit is:

Így jártam Szófiával (A megszületés története)
Így jártam Szófiával - Segítség, apa leszek
Így jártam Szófiával - Szofi, és a pálinka-party
Így jártam Szófiával - Az Első napok itthon
Így jártam Szófiával: Először kettesben
Így jártam Szófiával - Először nélküle, kettesben
Így jártam Szófiával - Szofi és az Olimpia
Így jártam Szófiával - A nagy utazás
Így jártam Szófiával - Szofi és az injekció
Így jártam Szófiával: először beteg
Így jártam Szófiával: szertefoszlott álom
Így jártam Szófiával: Az első karácsony
Így jártam Szófiával: Szófia megváltozott
Így jártam Szófiával - Szófia és a fura pillanatok
Így jártam Szófiával - mindjárt egy éves
Így jártam Szófiával - Szófia első szava
Így jártam Szófiával - A gyereknap 
Így jártam Szófiával - anya újra dolgozik 
Így jártam Szófiával: Szófia nyaral
Így jártam Szófiával: Szófia és a bölcsi 
Így jártam Szófiával - Szófia ellopja a karácsonyt 
Így jártam Szófiával: Szófia vásárol 
Így jártam Szófiával: egy átlagos nap