Válás után apával

Tisztelt szakértő.
Egy 3,5 éves kisfiú édesapja vagyok. Problémám nyilván véleményem szerint nem egyedi, azonban azt látom, hogy az elvált, vagy válófélben lévő apukák nem, vagy kismértékben beszélnek róla.
Jelenleg, immár 2,5 éve válunk a feleségemmel. A gyermek születése óta külön élünk.
A kisfiam késői gyermek, nagyon vártuk, és rendkívül nagy meglepetés volt amikor értesültünk róla hogy terhes a feleségem.
Sajnos véleményem szerint indokolatlanul örült ennek feleségem egyik nővére is, aki szintén régóta szeretett volna gyermeket. Az indokolatlan szó talán kissé erősnek tűnik, azonban a személyem elleni lejárató kampánya, és a terhesség kezdeti szakasza óta hangoztatott, „gyerekem”, „fiam”, szavai, és azóta is tartó kisajátítása a kisfiamnak véleményem szerint patológiás.
Kapcsolatunk terhesség utáni szakaszában, is kértem számtalanszor a feleségemet, hogy ne engedje át már magzati korban! A gyermeket a nővérének. Aztán, mint egy rémtörténetben, a feleségem elköltözött otthonról, vélt megcsalásos történetet kitalálva rólam. A nővére persze mellette állt, és erősítette a kettőnk közötti ekkora kialakult feszültséget, véleményem szerint azonban kisfiam volt a fő célpont.
A szülés nélkülem történt, mivel nem értesítettek arról, hogy korházban van a feleségem, így nem tudtam jelen lenni. Persze a nővére vele volt, ő fogta a kezét, és jellemzően ő hívott fel a szülés után órákkal, és minősíthetetlen hangnemet használva közölte a szülés tényét.
Rendkívül boldog voltam, és rendkívül vártam a születést. Bíztam benne hogy a születés ténye változást hoz az életünkben, és végre minden problémánkat meg tudjuk beszélni. Egyébként együttélésünk 15 éve alatt, mindig én voltam, aki az életünk lelki oldalával foglalkozott, így utólag azonban azt mondom kevés volt mindez. Feleségem mintha a családi mintát követte volna, ugyanolyan rossz házasságot alakított ki magának, mint édesanyja, vagy két nővére. /feleségem a legkissebb gyerek, és ő vitte valamire/. Véleményem szerint adott volt a gyermek születésével minden a boldogságunkhoz, nem volt hitelünk, felsővezetői állásunk volt, /van, tehát anyagi gondjaink sem voltak. Mégis feleségem a családja hatása alá került, és teljes mértékben, mint egy agymosásként kimostak az életéből. A gyermekünkkel együtt.
3 szor próbáltunk meg együtt élni a későbbiekben, azonban bármenyire furcsának tűnik, vetélkedés alakult ki köztem és a nővére között. próbáltam apa lenni saját értékrenddel, próbáltam összehozni a családunkat, ugyanakkor a nővér a nap 24 órájában jelen volt az életünkben, a feleségem pedig ingadozott, és hol ide, hol oda húzva végül is 2008 áprilisban véglegesen megszakadt az életközösségünk. Elindult röviddel utána válóper.
A kisfiam életében próbáltam ezután is aktívan benne maradni. Sikerült egészen 2010 áprilisig, heti 3-4 alkalommal vele lennem, egész napokat. Mivel felségem visszament dolgozni, és reggel hattól dolgozott este 6-7 óráig, így egész nap én voltam a kisfiammal, a heti bontás többi részén osztozott a nővére, és édesanyja.
A gyermek nem volt elhelyezve. Ideiglenesen sem.
2010 áprilisában, egy vidéki útról nem értünk haza időben a kisfiammal, hasmenése miatt, amikor hazaértünk feleségem és nővére várt, felségem szó nélkül tettleg bántalmazott, és fenyegette édesanyámat, úgy hogy a 2,5 éves gyerek a kezemben volt. Vissza nem ütöttem, és megrökönyödve vettem tudomásul, hogy részéről immár a tettlegesség is jelen van.
Feljelentettem, minek hatására a válóperünkben eljáró bírónő elhelyezte nála a kisfiunkat.
Érthetetlen módon kommunikálta le történéseket.
Azóta szintén érthetetlen módon heti egy napon láthatom a kisfiamat, és úgy érzem az egész igazság szolgáltatás gépezetében baj van. Nagyon jó a kapcsolatom a kisfiammal, mint ahogy rendkívül jó volt akkor is amikor heti 3-4 napot volt velem.


Egyre jobban érezzük, hogy kevés az együtt töltött idő, aminek mindem kapcsolattartás végén hangot ad egyre fokozódó agresszióval a kisfiam. Nem akar hazamenni, és újabban azt mondja, ha nincs otthon anya, akkor menjünk hozzád apuci, veled akarok lenni, és ott akarok aludni. Feleségem egyébként az óta is egész nap dolgozik, reggel hattól, és este 5-8 óra között végez. Az ideiglenesen elhelyezett gyereket, dobálja a két nővér, és édesanyja között, ő mint anya alig van vele. A gyermek nem hallgat rá, és nem fogad neki szót. Legutóbb pár hete, egy fürdéskor rángatta a fürdőszobába a kisfiamat a feleségem, a gyerek nem akart menni, és a félig a fürdőszobában lévő gyerek kezére úgy rácsapta fürdőszoba ajtaját a feleségem, hogy a körömháztól csonkolta/ levágta a gyerek egyik ujjának végét, az ajtó. Ez sem a gyermekjóléti szolgálatot, sem senkit nem érdekel, a rendőrségen az okos rendőrnő elmondta, ha volna gyerekem tudnám, hogy van az a határ amikor őrjöng a szülő. Én elmondtam, hogy van gyerekem, és nem tudom miről beszél, amikor őrjöngve akar gyereket nevelni.
Nálam egyébként nem „rossz” a kisfiam,. Meggyőződésem hogy rossz gyerek nincs, maximum neveletlen szülő, aki a rossz gyerek sablont erőlteti a saját kudarcát kivetítve a gyerekre. Nem is tudom, hogy miről beszél sokszor a feleségem, amikor panaszkodik, hogy pl. a „kisajátító” nővérnél leszaggatta az összes függönyt a kisfiam. / illetve nagyon is tudom. Nyilván nem akar ott lenni ahol van, és a saját eszközeivel próbál rendet tenni./

Mintha láthatatlan kapocs volna köztünk, szinte elég gondolnom arra amit kérni szeretnék, a kisfiam szinte olvas a gondolataimban. Az egész kapcsolattartáson szinte egész nap bújik hozzám, és puszilgat. 5 percenként elmondja, hogy szeretlek apa. Érdekes módon nem beszél soha a feleségem családjáról, anyáról sem. /mintha bezárt volna/. Édesanyám azzal próbál nyugtatni, hogy sosem tudják a gyereket befolyásolni annyira, szeret engem.
Okos értelmes a kisfiam, és nagyon félek, hogy ez az áldatlan állapot maradandó kárt okoz neki. Ebben a korban a legfontosabb a szülői minta, és tudomásom szerint a 3-4 éves korig beégett viselkedésminták meghatározóak a gyermek egész életére nézve.

Közös szülői felügyeletet szorgalmazok a válóper kezdete óta, azonos jogokkal, és kötelezettségekkel, azonban a feleségem hallani sem akar róla. Nem érti meg hogy elkallódik a kisfiunk, mivel gyakorlatilag nincs nevelve. Mindenki neveli, és nem neveli senki. Babáznak vele a családtagjai, és pl. nem értik amikor arról beszélek hogy apa, /férfi modell kell a fiúknak, hiszen ettől lesznek fiúk. Mint ahogy nem érti az eljáró, bíró, aki minő véletlen szintén elvált, és nem értik a másodfokon eljáró bíróság női tagjai sem.
Legutóbb azt kaptam immár másodfokon, hogy a három év körüli gyerek életében nincs szükség fokozott apai jelenlétre, elég a heti egy nap, hiába írtam le hogy heti 3-4 alkalommal én voltam vele egész nap. Mint ahogy hiába írtam le hogy nincs a feleségem egész nap a kisfiammal, hiszen dolgozik. Szerintem egyformán van szükség a két szülőre, és szerintem rendkívül korrekt ajánlat részemről hogy kérem a gyermek nálam történő elhelyezését, vállalva, hogy soha nem gördítek akadályt az anyai kapcsolattartás elé. A kisfiamnak szülő kell, ha az édesanyjának fontosabb a karrierje, mint a saját gyereke, akkor nálam van jobb helyen a gyerek, mint délutánonként 2-3 helyre dobálva. Azt érzem, hogy telik az idő, a kisfiam sorsa az égvilágon senkit nem érdekel rajtam kívül. A résztvevő nők elfogultak, és magatartásukkal kirívóan gyermek ellenesek. Egyszerűen az összeomlás határán vagyok. Mintha bábként volnék jelen egy lehetetlen előadásban, anyaságot mellőző anyával, patológiás nővérrel, és hozzánemértő elfogult bírókkal.
Úgy tűnhet, hogy mindenkire haragszok, és ez jelen állás szerint így is van.
Minden héten, a kapcsolattartás végén kicsit meghalok, egyszerűen tehetetlen düh van bennem, amikor a gyerek kapaszkodik a nyakamba, és nem akar haza menni. Azt is érzem, hogy nem szabad rátennem mindezt a gyerekre, azonban azt látom, hogy egyre jobban megérzi, és sajnos egyre kevésbé vagyok képes rá, hogy ténylegesen leplezzem elkeseredésemet. A heti egy napon sincs jelen az anya nem ő adja át, és többnyire nem ő veszi át a gyereket. Nagymama, vagy a nővér van jelen.

Fontosnak tartom elmondani, hogy 2 éve komoly kapcsolatom van, élettársamat imádja kisfiam, és mondhatom ragyogóan egymásra találtak. Élettársam gyermekvédelmi szakember, jelenléte rendkívül légies, és mégis mély. Nem próbál anya lenni, és nem próbál helyettem nevelni. Elfogadják és szeretik egymást, az első perctől fogva.

Kérdésem az hogy a gyerek szempontjait figyelembe véve milyen megoldást ajánl arra, hogy egészséges kisfiút, és felnőttet tudjunk nevelni a kisfiamból. Félek hogy elkallódik, és féltem a feleségem családjától. Egyáltalán. Ebben a helyzetben mi a helyes megoldás, és valójában nem-e én lihegem túl az egészet?

Köszönettel. Egy apuka.