SZAKÉRTŐKMUNKAKÖZVETÍTŐKALKULÁTORBABA-MAMA HÍRLEVELEKFOGANTATÁSTERHESSÉGBABAGYEREKNEVELÉSTB, PÉNZÜGYEKÉLETMÓD, EGÉSZSÉGSZABADIDŐRECEPTEK
Frank Orsolya


Frank Orsolya
Pszichológus, családi kommunikációs szakértő

Pszichológus, Gordon-instruktor
CSALÁDI KOMMUNIKÁCIÓS TANÁCSADÁS ÉS TRÉNING

Miért nem értek szót a gyerekemmel? Miként őrizhetnénk meg a családi békét és a párkapcsolatunkat? Hogyan csinálhatnám másként, mint a szüleim? És mi az a Gordon-módszer?

Egyéni tanácsadás igény szerint, felmérő beszélgetéssel.
Érdeklődjön, tájékozódjon, jelentkezzen itt:
Elérhetőségeim:
E-mail: posta@arete.hu
Honlap: http://www.szeresdjol.hu

Témakörök

összes téma      9 éves     akit aa megcsalás szele megcsapott     alkoholfüggés     anyós     autizmus     birtokló szülõk     büntetés     családi kapcsolatok     családi kommunikáció     családi rendszerek     csecsemõ     dackorszak     daganatos beteg     döntés     döntések     életvezetés     fejlõdés     felelõsségvállalás     felnõtt gyerek     férfi-nõ kommunikáció     gyerekek     gyereknevelés     gyereknyelv     gyerekvállalás     gyermekek félelmei     gyermeki fejlõdés     gyermeknevelés     halál     halálfélelem     hasfájás     házasságcsapda     iskola     iskolakezdés     kamaszkor     kapcsolati gyász     kétéves gyerekek     komfortszoptatás; digitális gyermekvédelem; altatás; testmozgás     kommunikáció     konfliktuskezelés     kötõdés     krízis     megváltozott családi helyzet     mentális egészség     mozaikcsaládok     nagyszülõhöz fûzõdõ viszony     nõi szerep     önismeret     önkielégítés     önsorsrontás     ovis gyerek     ovis kor     ovisok     ovisok gondjai     óvoda     óvodás korú gyerekek     óvodaválasztás     párkapcsolat     patchwork - családok     patchwork családok     pszichiáter     pszichológushoz fordulni     pszichoterápia     ragaszkodás     serdülés     serdülõ     serdülõk     serdülõkor     sorskönyv     stabilitás     személyiségfejlõdés     szeparációs szorongás     szerelem     szexuális fejlõdés     szexualitás     szobatisztaság     szófogadás     teljesítmény-szorongás     terápia     testvér fogadása     testvérféltékenység     titok vagy nem titok a családban     totyogó; alvás; szülõ érzései     válás  

Kérdezz-felelek

Kérdezni a gomb megnyomásával tudsz, amennyiben a napi kérdések száma még nem haladta meg a napi limitet.

Testvérféltékenység

Kedves Orsolya!

Nagyon szeretném a segítségét kérni.Elég mély lelki válságban tengődünk, mély lelki helyzetbe jutottunk el. Férjemmel szeretettel neveljük két gyermekünket. Van egy lassan 4 éves kisfiunk, és egy hamarosan 1 éves kisfiunk. A hatalmas problémánk nem más, mint a testvér-féltékenység.
Tavaly augusztus végén született meg második gyermekünk. Addig semmi gondunk nem volt az első gyermekünkkel. Tavaly novemberben kezdtük tapasztalni nála a féltékenység jeleit: a születésnapján kezdte dobálni a játékait, dühösködött. ütögetni kezdte a picit. Ezen kívül senkinek nem engedte, hogy megfogja a kistestvérét, kivéve nekem. Ezt mi a féltékenység jelének értelmeztük. Férjem szüleivel nagyon jó a kapcsolatunk. Nagyobbik fiunk nagyon szereti a mamát és a papát, születése óta napi kapcsolatban vannak. Tavaly novemberben, amikor tapasztaltuk, hogy féltékeny, átengedtük a mamáékhoz őt egy napra, majd egy ottalvásra, és így tovább. Amikor láttuk, hogy kicsit "ki van készülve" lelkileg, átment a mamáékhoz, hogy ott egy kicsit feltöltekezzen. Amikor hazajött, higgadtabb is volt, mint előtte, tehát úgy gondoltuk, jól cselekedtünk. Azt sem akartuk, hogy itthon tartsuk minden áron, mert annak sem láttuk értelmét, hogy megutálja a testvérét, éppen elég, hogy féltékeny rá, amivel tisztában vagyunk hogy teljesen normális dolog: 3 évig csak ő volt, és hirtelen belépett az életébe valaki, aki elveszi tőle anyát-apát. Tavaly novembertől mostanáig tart az a dolog, hogy át-átengedjük a nagyszülőkhöz, hogy feltöltekezzen, csakhogy valahogy mindig többet volt ott: az 1-2 napból 5-6 nap lett. Van ugyanis a Balatonon egy nyaralójuk a mamáéknak, így ott is volt velük 1-2 napot, de amikor hazajöttek nem haza akart jönni a kisfiunk, hanem a mamáékhoz akart menni, ordított, sírt, egyáltalán nem volt hajlandó hazajönni. így persze ott is 1-2 napot tartózkodott. Összességében így aztán 4-5 nap lett egy alkalommal a dologból.
A féltékenysége egyébként hullámzó: hol erősebb, hol gyengébb. Kistestvérét szereti, de mondhatni: egyszer ellöki, másszor megöleli. Most ott tartunk, hogy nem hajlandó hazajönni. Ha haza is hozzuk, bánatos, szinte lelki beteg, egyre azt mondogatja: mama hiányzik. Velem mint édesanyjával szemben elutasító, távolságtartó, sokszor meg sem simogathatom, eltol magától. Nyilvánvaló, hogy úgy könyveli el magában a dolgot, hogy anya a kistestvéremé, engem már nem szeret annyira. Persze nem így van, de valószínű, hogy ő így érzi. Két hét múlva kezdődik az óvoda, most fogja kezdeni. Direkt nem adtuk óvodába tavaly szeptembertől, pedig már mehetett volna, hiszen novemberben lett 3 éves. Pontosan azért hagytuk, hogy itthon legyen még egy évet, mert augusztus végén született a kistestvére, és nem akartuk azt, hogy úgy érezze, hogy azért kell elmennie otthonról, mert jön a pici. Ezen kívül nem eszem ágában sem volt a számomra könnyebb megoldást választani, miszerint akkor egyedül lehettem volna otthon a picivel, több időt tölthettem volna vele, több időm maradt volna a házimunkára, esetleg magamra is. Ezt helyes döntésnek tartjuk, hiszen ismerünk olyan eseteket, ahol így tettek, nevezetesen hogy "elküldték" óvodába a nagy testvért szinte a kicsi születése után, és balul is sült el a dolog: a mai napig nem is szereti egymást a két gyerek, vagy pszichés problémái lettek a nagynak, ami például abban nyilvánult meg, hogy szobatisztaság után bepisilt újra, stb.
Olyan helyzetbe jutottunk el tehát, hogy a nagyszüleihez jobban ragaszkodik nagyfiunk, hazajönni egyszerűen nem hajlandó. Velem sehova nem akar eljönni, játszótérre, boltba, sehova. Félünk, hogy egy ilyen instabil lelki helyzetre hogyan építjük rá az óvodát, ahova most már kötelező mennie, hiszen 4 éves lesz. Azon kívül hogyan viszem óvodába, ha nincs is itthon, illetve el sem jön velem sem oda, sem máshova. Egyébkén igen hisztis, ingerlékeny, minden apró dolgon "pattan", látjuk, hogy nincs rendben lelkileg, meg persze már mi sem, ebben a nehéz helyzetben mindenki kikészül, hosszú távon nem tartható fent.
Abban kérem tehát a segítségét, kedves Orsolya, hogy hogyan tudnánk "visszaédesgetni" hozzánk, a családjához. Amint írtam, próbáltam megtenni, hogy kettesben elmenjek vele vásárolni, játszani, mintegy "anya-napot" tartani, de hogyan, ha el sem jön velem. Apával hármasban is voltunk vele tegnap, de akkor is csak azt mondogatta, hogy hiányzik a mama. Közben persze figyelnünk kell a kisebbik fiunkra is, őt sem "passzolhatjuk le" napokra, hogy csak a nagyfiúnkkal legyünk hármasban, mert akkor meg a kicsinek sérül a lelki világa. Egy sakk-matt helyzetben vagyunk, bármelyik ujjunkat harapjuk, mindegyik fáj. Csak azt nem tudjuk, hogyan is oldjuk meg egy a szörnyű mély helyzetet.

Segítségét előre is megköszönve maradok tisztelettel:
Veronika, egy nagyon féltékeny és emellett igen érzékeny 4 éves kisfiú anyukája


Kedves Asszonyom!
Ez tényleg elég nehéz helyzet, és abban is biztos vagyok, hogy nagyon fáj a szíve, amikor a kisfia elutasítja, hogy otthon legyen, hazamenjen a szüleihez.
Az én meglátásom szerint az történt, hogy a kisfiú – mivel rendelkezésre álltak a nagyszülők - elkerülte azt, hogy a lelkében megvívjon azzal, hogy megérkezett a testvére. Ezt megélni és bedolgozni a lelkébe, kimunkálni az ehhez szükséges alkalmazkodást, a megfelelő viselkedéseket, érzéseket, gondolatokat, ez bizony nagy-nagy munka minden kisgyereknek. Ez az, amit – a helyzet úgy hozta – meg tudott úszni.
Márpedig ezt előbb-utóbb fel kéne dolgoznia, hozzá kellene szokni ehhez, sőt, megtalálni az előnyeit, az örömeit. Tehát mindenképpen jó lenne, ha töltene időt és egyre több időt otthon, a családjával, hogy átdolgozhassa magát azon a nehéz folyamaton, amely során ezt elfogadja.
Ehhez azonban az szükséges, hogy az otthoniak megértsék, hogy ez mekkora teher és kihívás a számára. A levél sorai között olvasva feltámadt az a gyanúm, mintha a szülők azt várnák, hogy a kisfiú „jó testvér” legyen. Úgy fogalmaz, ekkor és ekkor „észleltük nála először a féltékenység jeleit”, mintha az baj lenne, rendellenesség, nemkívánatos, probléma. A testvér rivalizálása az új jövevénnyel annyira természetes, mint hogy az alma lefelé esik, ha elejtjük. Megjelent a világában egy új „izé”, akit a csuda se hívott, és aki miatt őt számtalan veszteség és hátrány éri. És ami még rémületesebb: az izé itt van és itt is marad, nem megy el. Az elsőszülött számára ez egy „elveszett paradicsom” helyzet: az élet már soha többé nem lesz ugyanaz. Innentől kezdődik az a nehéz és hosszadalmas lelki munka, amely során ő napról napra alkalmazkodik ehhez, megtalálja, hogyan lehet így is tovább élni, mi az, ami még mindig jó, és mik az új örömök. Ezzel együtt is a legtöbb kisgyerek sokáig tiltakozik és nehezen szokik bele az új helyzetbe. Ezt végtelenül természetesnek kell tekintenünk és minden áron segíteni őt abban, hogy az érzéseit megélje, majd az érzelmek öntisztulása révén túljusson rajtuk. Mi is jól mulattunk, amikor elsőszülött fiunk újra és újra elolvastatta velünk „A farkas és a kecskegidák” mesének azt az egyetlen oldalát, ahol a szöveg így szól: „Mama, mama! Itt járt a farkas és minden testvéremet megette, csak én maradtam!” Mely boldogság! Nem lehetett vele betelni. A mesekönyvben minden oldalt csak egyszer, ezt az egyet akárhányszor végig kellett nézni, el kellett olvasni. Aztán teltek a hónapok, és a két kisgyerek elkezdett együtt játszani. Ezzel együtt is mindig vigyáztunk, óvtuk őket egymástól, vártunk és drukkoltunk, hogy a természetes, ösztönös ellenségesség és a civilizált testvér-barátság közül lassacskán az utóbbi kerekedjék felül.
A szülő azzal segítheti a testvér-befogadást, ha az elsőszülöttnek engedi, hogy megélje az érzéseit, értően visszatükrözi ezeket („Hát bizony, ő is kér tejbegrízt… Tudom, nem könnyű, hogy osztozni kell …), de következetesen fenntartani a kisebbik jogait, és azt a szent meggyőződést is, hogy hosszabb távon mindenkinek úgy jobb, ha van testvére. Tehát igen, legyen otthon, de rettentően fontos, hogy ott legyen jó neki! Nem kell jó testvérnek lennie: hadd legyen ő az, aki, érezze azt, amit érez; és a felnőttek dolga védeni őt is és a testvérét is az ösztönök viharzásától, amelyeknek be kell járni a maguk útját, amely során lassacskán rájön, hogyan kell ebben a helyzetben is élni és boldog lenni. Ez nem azt jelenti, hogy kivételezni kell vele, vagy hogy a szülő vezekeljen, amiért testvért hozott az életébe. Nem, a bűntudat rossz tanácsadó. Pusztán arról, hogy hadd éljen ő boldogan és természetesen, játsszon sokat, kapjon sok-sok törődést, ölben ülést, mesélést, együtt játszást, vidámságot, jó élményeket, kirándulást, játszóteret, amellett pedig persze értelmes szabályokat is, de nem túl nagy számban, csak ami tényleg fontos és értelmes.
Ha pedig elakadnak, kérem, keressék szakember, családterapeuta segítségét!
Sok sikert!


Frank Orsolya
2017-08-26 20:28:44
Olvasói értékelés: nincs még értékelés
A szerkesztő ajánlja