Megbízhatatlan nagymama

Kedves Levélíró!

Igen, kisgyerekkel is nehéz az élet, meg az idős szülők nemzedékével sem mindig könnyű boldogulni. Pedig micsoda hasznos erőforrást jelenthet egy-egy hadra fogható nagymama, feltéve, hogy jó a kapcsolat és jó szívvel hagyjuk a kezében a gyermeket. Ha igazán biztos benne, hogy az anyósban nem lehet megbízni, szíve joga, és lehet, hogy jó döntést hoz – ezt látatlanban nem lehet megítélni. De azt gyanítom, itt a kisgyerektől függetlenül is – ahogy Ön is jelezte – problémát jelent a kettejük párkapcsolatában, hogy a férje életében az édesanyja a kelleténél nagyobb színfolt, jelenvalóbb tényező még. Ez gyakran előfordul, ha egy felnőtt valamiért nem a szokott módon járta végig azt az utat, amely mentén a szüleiről leválik, tőlük eltávolodik. Ennek számtalan oka lehet, de gyakran előfordul, és igazából egyik érintett sem hibáztatható érte. Valami úgy alakult a sorsukban, hogy ezt eredményezte. Ha jól értem, az Ön édesanyja is szereplő az életükben (amivel önmagában a világon semmi baj sincs), sőt, mintha itt-ott a két anyuka versenyeztetése is folyna... Érdemes elgondolkodni egy kicsit azon, akár humorosan, játékosan is, hogyan játssza a szerepét a kettejük kapcsolatában a két nagymama... miféle négyes játékot játszanak itt, kinek, mire jó ez...
Amit viszont komolyan érdemes tudni: első a párkapcsolat. Az Önök szempontjából is, a gyermekéből is. Civakodással az ilyesmi nem oldható meg. A problémán nem javít, épp ellenkezőleg: kettejük egyébként is megterhelt kapcsolatát rontja tovább. Családterápiában, valamely családi tanácsadó szolgálat segítségével vagy más pszichológusnál tudnák mind a ketten feltárni, honnan erednek igazából ezek a bonyolult viszonyok. Kiderülne, mi akadályozza meg, hogy a saját háromfős szűkebb családjuk köré egy erősebb falat építsenek, amelyen csak az megy be, akit mindketten be akarnak engedni és csak akkor, olyan formában, ahogyan ez mindenkinek komfortos. Egy falat, amin belül élnek Önök hárman és legfőképpen egymásból származnak az örömeik, együtt élik az életüket, egymást tekintik szövetségesnek, egymással beszélik meg azt, mire van szükségük, és hogyan tudják ezt egymásnak megadni.
A dolog másik oldala a 16 hónapos kisgyerek „csüggésével” kapcsolatos. Mondanom sem kell, hogy az a legtermészetesebb, ha csügg, ha csak az anyja ölében szeret lenni, ha még nem játszik egyedül. Az egyedül játszás ideje jóval később következik. Tudom, nem örömmel hallja, de kérem, hadd intsem egy kis türelemre. Ebben az első három évben létfontosságú dolgok dőlnek el a kisgyerek lelkében. Most rakja le - egy életre - az alapokat a bizalomhoz, az optimizmushoz, a jó megküzdéshez. Valóban fontos, hogy most még megélhesse: „számíthatok az anyukámra, számíthatok a felnőttekre, kísérletezhetem, kutathatok, amikor akarok (nemsoká fog is), és visszamehetek „tankolni”, amikor akarok. Anyukám mindig a rendelkezésemre áll. A világ biztonságos, érdekes, és nem érhet baj.” Ez az első három év talán a legfontosabb az ő egész hosszú életében – hiszen nem babát, hanem embert hozunk a világra, és amikor ezt tesszük, akkor arra szerződünk, hogy meg fogjuk adni neki, amire szüksége van. Ehhez egy időre alárendeljük a saját igényeinket, aztán fokozatosan visszanyerjük. Most erre van szüksége: hogy csüggjön, hogy ölbe üljön. Igen hamar el fog indulni fölfedezni a világot, és újabb másfél év múlva óvodába kerül. Onnantól pedig az intézmények jelentik az élete egy fontos részét, és egyre kevesebb időt tölt majd Önökkel, csak a délutánokat, estéket, éjszakákat. Addig megéri türelmesnek lenni és előresorolni őt, hátra minden egyebet, legfőképp például a háztartást, mert így lesz belőle magabiztos, jól alkalmazkodó gyerek, aki később kevesebb gondot ad a szüleinek és felnőttként is jobban érzi magát, jobban helyt áll. Engedje meg saját magának, hogy ebben a pár évben csak „babázzon” – hiszen ez nem jön vissza! Sok örömet hozzá!


Frank Orsolya
2011-05-06 21:30:01